A traumát vagy traumákat átélt emberek körében gyakori jelenség, hogy maga a traumatikus emlék közvetlen az események megtörténte után nem, de a későbbiekben pontosan felidézhetővé válik. Ilyenkor sok esetben merül fel az a kérdés, hogy az áldozat valójában igazat mond, vagy hogyan lehetséges az, hogy korábban nem, de most már emlékszik arra, hogy pontosan mi történt vele?
Az ismételt traumát átélő emberek körében, mikor teljesen kiszolgáltatott állapotba kerülnek gyakori jelenség, hogy az én védelmi mechanizmusa teljesen kikapcsol és így az egyén tudatállapota megváltoztatásával próbál elmenekülni a történések elől. Ebben a módosult tudatállapotban, amit disszociációnak nevezünk, a fenyegetőnek tűnő helyzeteket az egyének tudatosan érzékelik, ám paradox módon azok leválnak megszokott jelentésükről és az egyének észlelésében egyfajta torzulás jelentkezik, mely az időérzék megváltozásával és egyfajta érzéketlenséggel, testen kívüli élménnyel párosul.
A léleknek ezt az elviselhetetlen fájdalom elleni megküzdési módját a disszociációs állapotának nevezzük, mely egyfajta hipnotikus transzállapothoz is hasonlítható. A disszociációs állapotra jellemző tünetek még az előbbiekben említettek mellett, a kritikai gondolkodás és akaratlagos cselekvés felfüggesztése, szubjektív eltávolodás, deperszonalizáció, tompultság és nyugalomérzés.
Bár a disszociáció állapota jól definiálhatónak tűnik, mégis számos vitát okozott a klinikai gyakorlatban a fogalom helyes besorolása, na de miért is?
A disszociációs állapottal kapcsolatos vita középpontjában alapvetően az a kérdés áll, hogy a disszociáció közvetlenül a pszichés traumával mutat összefüggést, vagy pedig mesterségesen megkonstruált állapot, mely vajon a hiányos, traumatikus emlékek kipótlásának eredményeképpen jön létre?
A disszociáció első tudományos magyarázata Janet nevéhez fűződik, aki szerint a disszociáció a traumatikus tapasztalatok integrációjának deficitjét jelezte, míg Freud elgondolásában a hisztériás tünetek következtében kialakuló elhárító mechanizmusként szerepelt. Ma már a disszociációnak két uralkodó felfogása van, melyek közül az egyik a kontinuumszemlélet, mely szerint a disszociáció fokozatokkal bíró jelenség, azaz a normál működéstől, - mint a szórakozottság, belemerülés egy játékba, - a patológiás változatig, - mint pl.: a disszociatív személyiségzavar, - terjed. A másik szemlélet, a taxonszemlélet szerint pedig, a disszociáció egy kategoriális jelenség, mely vagy jellemző valakire, vagy nem.
Onno van der Hart szerint abban az esetben, ha valakire jellemző disszociáció, amely a traumatikus tapasztalatok következtében alakul ki, és az egyén képtelen integrálni a traumatikus tapasztalatokat, akkor az egyén kénytelen több, egymástól jól vagy kevésbé jól elhatárolt személyiség részre különülni. Ezek a személyiségrészek egy része képes jól elhatárolódni a traumától, míg más részek nem is képesek szabadulni tőle, létrehozva ezzel a disszociatív személyiséget.
De ha már a disszociáció állapotáról beszélünk, akkor még érdemes szót ejteni a duplagondol fogalmáról is. Hiszen azok a személyek, akik sorozatos traumákat szenvedtek el, - mint pl.: gyermekkori bántalmazások, szexuális abúzusok vagy például fogságban töltöttek hosszabb időt, - a módosult tudatállapotok alkalmazásában igen jártasak. Orwell szerint a duplagondol kifejezés a legtalálóbb ezen állapotoknak a leírására, így a duplagondol azt a képességet jelenti, hogy a személy egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában van és mind a kettőt igaznak is fogadja el.
A duplagondol képessége egyrészt tudatos a traumát átélt személyek körében, hiszen tudják, hogy milyen irányban kell megváltoztatni traumatikus emlékeiket ahhoz, hogy minden részletet felfedjen, ugyanakkor a változtatás csorbát ejtene az ő valóságukon, így a duplagondol öntudatlan folyamat is, hiszen valóságukon történő változtatás a hamisítás és bűntudat érzését keltené bennük.
A disszociáció állapotának kettősége miatt felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon ez egy adaptív vagy maladaptív viselkedési forma a traumát átélő vagy traumát átélt személyek körében?
A súlyos bántalmazó környezetben élő személyek számára a tudat disszociatív módosulása egyfajta védekezési mechanizmus lehet a történések elviselésére és lehetővé teszi a bántalmazott személyek számára a túlélést, valamint a normalitás látszatának fenntartását környezetük számára.
Azonban a veszély elmúltával a traumát átélt személyek a mélyen rögzült disszociatív megküzdési stílus következtében bagatellizálhatják azokat a környezeti és társas jelzéseket, amelyek egy lehetséges veszélyforrásra figyelmeztetnénk őket. Továbbá a disszociatív megküzdési stílus fenntartja a falakat a traumatikus emlékek és a hétköznapi tudat között, ezzel akadályozva a traumatikus élmények integrálását. Így a pszichoterápiás folyamatban kiemelt jelentőségű a disszociatív tünetek, megváltozott tudatállapotok és emlékezetkihagyások felismerése, hogy múltbéli történések feldolgozásra kerülhessenek a traumát átélt személyek esetében.
Irodalomjegyzék:
- Loewenstein, R. J. (2022). Dissociation debates: Everything you know is wrong. Dialogues in clinical neuroscience.
- Hermann, L. J. (2003). Trauma és gyógyulás. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület. Budapest.
