Magyarországon, a nyugati civilizációban nevelkedve legtöbben természetesnek vesszük a monogámia normáját. A bevett párkapcsolati modellek a környezetünkben erre épülnek, a hűség az egyik legfőbb erkölcsi érték a társadalmunkban, a megcsalás pedig egy széles társadalmi konszenzus alapján elutasított bűn. Tágabb perspektívából szemlélve viszont korántsem tűnik egyetemesnek az emberi faj monogám viselkedése. Daly és Wilson 1983-as kutatásában (idézi: Bereczkei (2003)) például 849 megvizsgált civilizációból csupán 137-re volt jellemző. Bár az arányok nem reprezentatívak a Föld jelenlegi teljes népességére vetítve, azt mindenképpen jól mutatják, hogy nem egyeduralkodó rendszer a monogámia. A saját szocializációnk közegétől azonban még ennyire eltávolodnunk sem kell ahhoz, hogy feszítő ellentmondásokat fedezzünk fel a témában. Hazánkban is válással végződik a házasságok több, mint fele, a párkapcsolatok pedig gyakran 2-3 évre rendezkednek be, hogy aztán - egyfajta időszakos monogámiát megvalósítva - továbbálljanak a felek. A legszebb és leginkább magasztalt történetek mégis az egymásba tizenéves koruk óta szerelmes, együtt idősödő párokat övezik.

Ha az evolúció rideg logikájával vizsgáljuk a kérdést, szintén nem kapunk egyértelmű választ. Míg az egyik oldalon a férfiak leghatékonyabb stratégiájának a gének továbbítása szempontjából az tűnhet, ha minél több partnerrel minél több utódot nemzenek, közben az apai gondoskodás előnyei mást sugallnak. Úgy tűnhet tehát, mintha az evolúciós célszerűség a monogámia - poligámia spektrumon (beleértve ezek sokszínű változatait) mindenhol utat tudna nyerni, de akkor mégis hogy tudunk viszonyulni ehhez a kérdéshez a 21. században? Kulturálisan monogámiába kényszerített poligámiára törekvő, és emiatt frusztrált lények vagyunk, vagy jobb esélyeket adhat nekünk a monogámia? És hogy érezzük magunkat a két rendszer szerint élve?

“Modern koponyánkban kőkori elme lakik.” Így hangzik az evolúciós pszichológia egyik alapelve, amit Tooby és Cosmides (1997) fogalmaztak meg. A kultúránk és a technológiai környezetünk gyorsabban fejlődik, mint mi magunk, ugyanis kognitív mechanizmusaink alapjai még a törzsközösségeink idején uralkodó kihívásokkal való megküzdésre alakultak ki, ezért “előhuzalozottságunk” bizonyos elemei nem illeszkednek tökéletesen jelenlegi társas környezetünkhöz. A párválasztási tendencia, miszerint a nők inkább hosszútávú, a férfiak pedig inkább rövidtávú kapcsolatokat keresnek - bár természetesen leegyszerűsítően hangzik és szükségtelenül két szűk, egységesen működő csoportra oszthatja a társadalmat - ha megfelelően árnyalt, nagy átlagban megmutatkozó különbségként értelmezzük, sok alapvető motivációt magyarázhat meg. Ennek a különbségnek a gyökere a Trivers által megfogalmazott szülői ráfordítás elmélet, miszerint egy nőnek szükségszerűen több áldozatot kell hoznia egy utód felneveléséhez, emiatt törekedhet inkább utódai „minőségére”, szemben a férfiak szinte korlátlan fogamzóképességével, ami a mennyiség értéke felé hajthatja a szexuális viselkedést. Ennek ellenére például a főemlősök között is több esetben kialakult a monogámia, egyes kutatók szerint ennek oka a poligám fajok hímeinél rendszeres, idegen apáktól származó gyermekek meggyilkolására irányuló cselekedetek elleni védelem. Jobban járhatnak tehát az utódaik és az őket nevelő nőstény védelmezésével, olyannyira, hogy egyes feltételezések szerint a férfiak gondoskodáshoz való hozzájárulásával megteremtett élelem többlet lehetett a feltétele annak, hogy a más izmokhoz és szervekhez képest rengeteg energiát igénylő agy fejlődni tudott, és más fajokhoz képest sokszoros méretűvé válhatott. Eszerint a feltételezés szerint talán nem is a monogámia az evolúció csúcsterméke, hanem épp a saját evolúciós fejlődési vonalunk a monogámia következménye. Mégis felmerül a monogám férfi viselkedés evolúciós értékelésénél, hogy míg a nők teljesen biztosak lehetnek abban, hogy utódjuk az övék, a férfiak esetében ez a tudás inkább a bizalomra épül, ezért törékenyebb, amely vezethet ahhoz is, hogy megtörjék a monogám viszonyrendszert. Nők esetében ugyanerre például az lehet motiváció, hogy a jobb géneket biztosító férfiaktól születhessen utódjuk.

A téma kutatói közt abban viszonylagos egyetértés van, hogy a szigorú monogámia és a szélsőséges poligámia egyaránt távol áll az emberi evolúciótól, a két társas szerkezet elemei együttesen járultak hozzá a törzsfejlődésünkhöz, és mai napig bennünk él az örökségük. Valószínűbbnek tűnik, hogy időszakosan, az adott kor és környezet aktuális kihívásai, mint például az időjárási körülmények, vagy a táplálékhoz való hozzáférés nehézségének változékonysága vonja magával a szexuális viselkedés sokszínűségét is. 

Összességében a mai párkapcsolatokat vizsgáló kutatások eredményei alapján elmondható, hogy a monogám és poligám kapcsolatokban élő emberek ugyanolyan boldogok (Conley és mtsai, 2013). Az, hogy ki melyik rendszerben érzi magát jobban, függ olyan személyiségjellemzőktől is, mint az újdonságkeresés, vagy a stabilitás iránti vágy. Tévedés, hogy a nem-monogám kapcsolatokban a bizalom nem játszik fontos szerepet, a tudat, hogy a párok azok után, hogy másokkal folytatnak alkalmi viszonyt, visszatérnek egymáshoz, pont a bizalom építését eredményezheti az így élő kapcsolatokban. A legfontosabb az, hogy megtaláljuk a mi személyiségünk és igényeink szerinti legmegfelelőbb és legkényelmesebb formáját a párkapcsolatunknak, és egy közös konszenzus mentén alakítsuk ki azt.

Felhasznált irodalom:

• Bereczkei, T. (2003). Evolúciós pszichológia. Osiris.
• Conley, T. D., Moors, A. C., Matsick, J. L., & Ziegler, A. (2013). The fewer the merrier?: Assessing stigma surrounding consensually non‐monogamous romantic relationships. Analyses of Social Issues and Public Policy, 13(1), 1-30.
• Cosmides, L.M. és Tooby, J. (1997): Evolutionary psychology: A Primer
• Opie, C., Atkinson, Q. D., Dunbar, R. I., & Shultz, S. (2013). Male infanticide leads to social monogamy in primates. Proceedings of the National Academy of Sciences, 110(33), 13328-13332.