Az otthoni környezet lelki és fizikai egészséggel való kapcsolata vitathatatlan. De vajon mi történik akkor, mikor az egyént kiszakítják jól megszokott környezetéből és hirtelen új szabályokhoz kell alkalmazkodnia? És mi történik akkor, ha a szóban forgó egyének kórházban tartózkodó betegek? Vajon az egészségügyi intézmények esetében mennyire érvényesek a környezetpszichológia alaptételei? Mai cikkünkben ezt a témát boncolgatjuk.
Környezetünkkel folyamatos kölcsönhatásban létezünk. A hétköznapok során képesek vagyunk megélni a biztonság alapszükségletét, az autonómia-érzést, a személyes kontroll-élményt és alapvetően a „tudom ki vagyok, és eligazodom a világban” általi koherenciát, a térben és időben való eligazodást pedig természetesen adottnak tarthatjuk. Azonban ez nem minden esetben valósul meg. Feltehetően mindenki járt már kórházban, akár páciensként, akár kísérőként, egyesek pedig már a személyzet tagjaként is végig sétálhattak egy-egy hosszú, fehér színekkel mázolt, kórtermek tucatjait vendégül látó folyosón is. A kérdés az, hogy ez milyen hatással lehet az egészség-betegség interakcióira és pszichés jóllétünkre. A környezetpszichológia által vizsgált kérdéskörök is hasonló témákat latolgatnak, mégpedig azt, hogy a fizikai környezetünk milyen hatással van ránk, (érzelmeink, gondolataink és viselkedésünk hármasára).
A kórházban való tartózkodás rövid távon is megterhelő lehet, azonban krónikus betegségben élők esetében fokozottan nagy befolyással bírhat a kórtermek által kínált fizikai és társas környezet milyensége. A betegségekből fakadóan megjelenhet a kilátástalanság érzése, a társas interakciók változékonysága, egy új szubkultúrához való alkalmazkodás feladata, és akár az általunk keresni kívánt helységek megtalálása is nagy bonyodalmakat okozhat. Nem is beszélve a magánszféránk megsértésének lehetőségeiről, és arról, hogy a hosszútávú kórházi tartózkodás az identitásunkra is nagy hatással lehet. Többek között nagyfokú distresszt élhetünk meg, és súlyos esetekben megjelenhet a deperszonalizáció is, mely utóbbi tekintetében a páciens valóságérzékelése megbomlik, és amely egyfajta „elkülönültség” érzést jelent. Deperszonalizáció esetén a testi és lelki egyensúly felborul, egy olyasfajta „érzés-élmény” tulajdonképpen, mely sokszor magában foglalhatja a „mintha kívülről figyelném magam” megélést. Az alábbi tényezők pedig nagyban befolyásolják a betegség prognózisát is.
Adott egy olyan tér, melynek célja azonban a gyógyítás volna. A környezetpszichológia megjelenését követően kialakult az ún. „a hely ne károsítsa a pácienst” szemlélet (Dúll, 2012), mely szorosan összefügghet a gyógyító környezet kialakításával is. Ezt a kutatások kezdetekben a terápiás hatás kapcsán vizsgálták. A hasonló elgondolások középpontjában áll, hogy az egészségügyi intézmények esetében egyfajta aranyszabály legyen az, hogy a páciens fontos pszichoszociális szükségletei kielégítésre kerüljenek, a biztonság-érzet megteremtésével társulva. A belső tereket vizsgáló kutatások azonban azt is alátámasztják, hogy az említett intézményekben megjelenő egyformaság, az információs segítség hiánya, (azaz az eligazodás szükségletét érintő térbeli elrendezés), és a kopár színű falak, valamint a túlingerelt környezet ronthatja egészségügyi állapotunkat, pszichés jóllétünket (Dúll, 2012).
De mit tehetünk mindennek érdekében?
A környezet kialakítása során érdemes figyelembe venni a személy-környezet összeillés változóját, mely esetében a nem megfelelő eljárás súlyos következményekkel járhat az egészség és betegség kapcsolatára nézve, így különösen fontos lehet a kórházak fizikai jellemzőinek „megreformálása” (Dúll, 2012). Mivel egyfajta „intézményi létről” beszélhetünk, a természetes környezetünkből egy mesterségesen kialakított színtérre való integrálódás korlátozó jelleggel bírhat. Kutatások tárgyalják, hogy mindezek létrehozásában érdemes a tér, célcsoporttal való harmóniájára törekedni, azonban ennek feladata sok esetben akadályokba ütközhet az intézmények alapvető célkitűzéseit illetően, (ezek függhetnek akár az adott osztály ellátási feltételeitől is, ld.: intenzív osztály).
A jóllét fokozása, egyben a személy és környezet összeillesztése apró változtatásokkal is elérhető: a gyermekosztályokon megvalósulni látszó dekorációk és színek bevezetése, a magánszféra vizsgálókban és kórtermekben való biztosítása, a növények és a természetes fényforrás vagy akár a megfelelően kialakított udvarokon való tartózkodás és közösségi terek ki -és átalakítása is határozottan pozitív hatásokat érhet el. Egyes esetekben a művészetterápiás foglalkozások biztosítása is megfelelő intervenció lehet. A jövőben reményeink szerint láthatunk némi előrelépést a fentebb említett változókkal kapcsolatosan, annak érdekében, hogy mind az egészségügyi személyzet, mind a látogatók, és ami talán a legfontosabb, a betegek számára adott legyen egy, a gyógyulásra kialakított biztonságos hely, mely nem károsítja, hanem elősegíti azt. Mindenesetre ehhez egy jó kiindulási alapot biztosít a környezetpszichológiai kérdéskörökben való vizsgálódás.
És szerinted hogyan lehetne elősegíteni a páciensek jóllétét?
Felhasznált irodalom:
Dúll Andrea (2012). Környezet–pszichológia–egészség. In Demetrovics Zsolt, Urbán Róbert, Rigó Adrienn, Oláh Attila (szerk.) Az egészségpszichológia elmélete és alkalmazása I.: Személyiség, egészség, egészségfejlesztés. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. 337–392.
