Magyar Pszichológiai Társaság Ifjúsági Tagozata

MPT Ifjúsági Tagozat

“...Mindenkinek nehéz volt a maga korában, ez már csak ilyen!” - a kollektív traumáról a krízishelyzetek korában

Láthatatlan sebek- a trauma szemléje

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2023. március 09. - Baki Franciska

vbnm.jpgAz emberiségnek mindig is voltak meghatározó eseményei, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Bizonyos történések olyan mértékben nyomukat hagyják rajtunk, hogy azt életünk végéig, netán generációkon át emlegetjük, egyfajta tanmeseként az utánunk következőknek. 

Spanyolnátha, 1930-as nagy gazdasági világválság, I. és II. világháború, Holokauszt. Ezen felsorolást olvasva mindenkinek eszébe jutnak a kialakult asszociációi, hiszen az oktatási rendszerünk része a velük kapcsolatos tudás átadása. Az előbb felsorolt események ugyan a 20. század első felében történtek, magunkban őrizzük tanulságaikat, emléküket. 

Azonban az ezredfordulókor olyan krízishullám vette kezdetét, amely eddig kevés levegővételi lehetőséget biztosított számunkra. 2001. szeptember 11., világválságok folyamatos visszatérése, elég csupán az elmúlt három évre tekintenünk, ahol főszerepet a COVID-19 világjárvány, klímaváltozás és az ukrán-orosz háború kapott.

Ezek az események mindannyiunk életére kihatnak, így vagy úgy, összefoglalóan pedig kollektív traumáknak nevezzük őket. 

 

A Magyar Pszichológiai Társaság Ifjúsági Tagozata következő cikksorozatában a traumát, mint jelenséget és annak különböző aspektusait vizsgálja meg közelebbről. Az írásainkat nem csak pszichológus hallgatóknak, hanem érdeklődő laikus olvasóknak szintén figyelmébe ajánljuk, hiszen mindenki tanulhat ismeretterjesztő célzatú szövegeinkből.

 

Így csinálta dédanyám, így fogom én is! Vagy ne?

 

A kollektív trauma fogalma azokat a pszichológiai reakciókat öleli fel, amelyek egy traumatikus esemény következtében hatással vannak az egész társadalomra. Lenyomat képződik róla a kollektív emlékezetben, és oly mértékű következményei vannak, hogy erejét közvetett módon még azok is érezhetik, akik nem éltek abban az időben. 

Ez megjelenhet gondolatainkban, véleményeinkben vagy akár viselkedésünkben. Mindennapi például szolgálnak nagyszüleink, akik a nyarat ipari mértékű befőzéssel töltik, hogy télen vagy vészhelyzet esetén biztos ne maradjunk étel nélkül. Számunkra ez túlaggódásnak tűnhet, azonban nekik az étel teljesen mást jelképez, mivel gyerekkorukat a második világháború és a kommunizmus határozta meg. Mindezek ellenére akár saját magunkon észrevehetjük azt, hogy “nem dobunk ki ételt”, vagy “jó lesz vacsorára a maradék” kezdetű mondatok hagyják el szánkat, tovább éltetve  transzgenerációs mintáinkat.
Ezek a viselkedések nem csupán modellkövetés útján szilárdulhatnak meg bennünk, hanem az akár a génjeinkig visszafejthető a folyamat. Az epigenetika azon jelenség, mely szerint bizonyos traumák részlegesen megváltoztatják genetikai felépítésünket, ezáltal szó szerint “belénk kódolva félelmünket”. A környezetünk felé mutatott eredmény egyedenként eltérő lehet, súlyosságában és megjelenési formájában egyaránt. 

 

Ám egy kicsit szakadjunk el a múlttól, foglalkozzunk a jelennel, pontosabban az elmúlt 20 évvel. Fordulópontként tartjuk számon az Egyesült Államokbeli ikertornyok leomlását, az emberek egymásba vetett bizalma végletekbe menően megingott. Ettől kezdve sorra követik egymást a krízishelyzetek, a felnövekvő generáció egy instabil világképet tudhat magáénak. Olyan fogalmak ágyazódnak be mindennapi tudatunkba, mint például a klímaszorongás, ökobűntudat, ami a környezetszennyezés okozta visszafordíthatatlan következményeitől és az ezek által tarkított bolygónk jövőbeli helyzetétől való félelmet és az ezzel kapcsolatos tehetetlenség okozta lelkiismeretfurdalást jelenti.
A Z generáció, tehát nagyjából 1996-2012 között született fiatalok körében ezek az események szorongásos és depresszív gondolatokat, hangulati zavarokat eredményeznek. Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2019-es kutatása szerint csupán a fent említett korosztály 45%-a nyilatkozik pozitívan a mentális egészségéről. 

A kedves olvasóban megfogalmazódhat a kérdés… Na de mit kezdjünk ezzel a helyzettel?

poij.jpg

Mi van, ha mindenért én vagyok a felelős?!

 

Nos, a világot egyedül nem tudjuk megváltani, azonban tudunk változtatni, miképp viszonyulunk hozzá. Fontos megjegyezni a kollektív traumák esetében, hogy több szálon futnak, hiszen a társadalmi aspektuson túl az érintett csoportot alkotó emberek személyére szintén kifejtik hatásukat. Mivel ez egy hatalmas témakör, cikkünk a második szegmensre fókuszál.

 

Az ember megjelenése óta szembenéz különböző veszélyekkel, traumákkal. Erre a célra fejlődtek ki különböző megküzdési mechanizmusaink, melyek a külvilágból érkező fenyegetést hivatottak elhárítani, ezzel megakadályozva pszichológiai egonk sérülését, ami személyiségünk kulcseleme. Két fajtája a probléma- és érzelem fókuszú megküzdés, az első a kialakult helyzet, a második pedig a vele járó érzelmek feloldásával foglalkozik. Ezen mechanizmusok járhatnak jótékony, továbbá kártékony hatással az érintett életére nézve. 

Tipikus hosszútávon maladaptív megküzdési módnak számít az alkoholizmus és egyéb addikciók, valamint a disszociáció állapota, melyet egy korábbi cikkünkben vizsgáltunk közelebbről.
Történelmi például szolgál a kollektív maladaptív megküzdésre a kommunizmus során tetőfokára hágott alkoholizmus s az ebből következő öngyilkosságok száma.
A modern világban túlnyomórészt a deszenzitizáció jellemző, hiszen a folyamatosan ránk zuhanó információáradatban könnyen súlyát veszti a tömérdeknyi negatív hír.

 

A kollektív traumát adaptív módon kezelni szintén a korábban említett két kategória mentén lehet. 

Problémafókuszú tevékenység például klímaszorongás esetén a saját ökológiai lábnyomunk csökkentése, informálódás a témával kapcsolatban, vagy épp egy közös szemétszedő akció szervezése. 

Érzelemközpontú módok közé tartozik a kognitív torzítások csökkentése, mint mikor leállítjuk magunkat, ha katasztrofizáló gondolatörvénybe bocsátkozunk. Továbbá fontos emlékeznünk, ezek a problémák társadalmi szinten érintik az emberiséget, tehát nyugodtan kezdeményezhetünk beszélgetést róla. Már a szorongást keltő gondolatok magunkból való kiadása könnyíthet rajtunk, a kialakult diskurzus pedig hatékony ötletelésbe is futhat. 

 

Összegezve, tagadhatatlan tény,  hogy a kollektív traumák és őket okozó események messze túlmutatnak egy ember hatáskörén, okkal kapták “csoportot, globálist” jelentő jelzőjüket. Ennek következtében elmaradhatatlan lépés ezen jelenségek rivaldafénybe emelése a közéleti párbeszédekben, mivel ez indít el minket a tudatos társadalommá válás rögös útján. 

 

Ha esetleg felkeltette érdeklődésedet a téma, figyelmedbe ajánlom a következő szervezetek oldalát:

  • UNICEF - Gyermekjogi Civil Koalíció - Traumaközpont 

https://unicef.hu/ezt-tesszuk-itthon/gyermekjogi-koalicio/traumakozpont 

 

 

Források:

komment
trauma krízishelyzet kollektív trauma transzgenerációs trauma deszenzitizáció

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://mpt-it.blog.hu/api/trackback/id/tr5018068242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása