The Wild Robot/A Vad Robot

Az együttműködés a túlélés kulcsa

A „The Wild Robot” című amerikai animációs film Chris Sanders rendezésével készült 2024-ben, Peter Brown könyve alapján. A film arról szól, hogy egy új tag érkezése micsoda változásokat indít el egy közösségben, s hogyan válhatnak ellenfelek együttműködő csoporttá.

A történetben egy robot repülőbaleset következtében egy erdőbe kerül, ahol próbálja használni a képességeit, azonban hamar rájön, hogy a betanult mechanizmusok nem segítenek. Ezután mindent megtesz, hogy kiismerje a közeget. A filmben a csoportalakulás nagyon hangsúlyosan megjelenik az erdő lakói között, Roz megjelenésével ugyanis felborul az erdő addigi rendje.

A pszichológiai szakirodalomban az olyan közösséget tekintjük csoportnak, ahol személyes kapcsolat van a tagok között, s a struktúrájában szerepek és normák vannak jelen. A csoportokat közös cél és a csoport fenntartásának motivációja vezérli. Közös világképük van, a tagok kölcsönösen függenek egymástól, és „Mi” tudattal rendelkeznek (Smith és mtsai., 2016). A film végigvezeti a nézőt a csoport kialakulásának folyamatán. Tuckman (1965, id. Smith és mtsai., 2016) alapján ennek 5 fázisa van. (1) A megalakulás fázisában a csoporttagok között jellemzőek a nyílt konfliktusok, és a szerepalapú kommunikáció. A film kezdetén a tápláléklánc alapján hierarchikus viszony van az állatok között, amiben mindenki egymás ellensége. (2) A viharzás fázisában csoportvélemények alakulnak ki, és a saját álláspontokból közös álláspontok lesznek. Leghangsúlyosabban, akkor történik meg ez a váltás, mikor nagy hóvihar kerekedik, s az összefogás lesz az állatok egyetlen esélye a túlélésre. Ebben a jelenetben kezdődik meg (3) a normaképzés szakasza, amiben közös szabályokat hoznak meg, pl.: ebben a térben senkinek nem eshet bántódása. (4) A teljesítmény optimumába akkor érnek, amikor Rozért jönnek, s csak együttes erővel van esélyük megvédeni őt. Végül (5) a megszűnés vagy átalakulás fázisában ‒ a történtek után ‒ az erdő közössége már nem tér vissza az eredeti működésmódjába, hanem másként élnek tovább az állatok.

A filmet mindenkinek szívből ajánlom, akit érdekel egy igazán szerethető, humoros, ugyanakkor mély üzenetet közvetítő történet.

Felhasznált irodalom: 

Smith, E. R., Mackie, D. M., & Claypool, H. M. (2016). Szociálpszichológia. ELTE Eötvös Kiadó.

Szeretnénk gyermeket vállalni? Mikor szeretnénk gyermeket vállalni? Hány gyermeket szeretnénk? Ezek a kérdések mindnyájunk számára ismerősek lehetnek, hiszen nagy valószínűséggel felmerülnek bennünk életünk során. Vajon mitől függhet, hogy valaki szeretne-e gyermeket vállalni vagy sem, vagyis az, hogy hogyan alakul a gyermekvállalási szándéka? Ez egy rendkívül összetett kérdés, melyre a tudomány sem ad egyelőre egyértelmű válaszokat. Amit viszont tudunk, hogy Európában több évtizede alacsony a születések száma.

A teljes termékenységi arányszám, vagyis az, hogy egy reproduktív korú nő élete során várhatóan hány gyermeknek adna életet, ha az adott év adatai állandóak maradnának, Magyarországon 2022-ben 1,56 volt, míg az európai átlag 1,5, ami alatta van a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es arányszámnak (Eurostat, 2024).

A születések számának csökkenésének számos negatív következménye van az egyénre és a társadalomra nézve egyaránt. Vajon mi állhat az alacsony arányszámok mögött? A szakirodalomban több biológiai, pszichológiai (lélektani) és szociokulturális (társas-társadalmi és kulturális) tényezőt azonosítottak az utóbbi években, melyek összefüggésben állhatnak a reproduktív korú felnőttek gyermekvállalási szándékával. Cikkünkben ezen tényezők közül igyekszünk bemutatni a legfontosabbakat.

A gyermekvállalási szándékkal összefüggő biológiai tényezők

A biológiai tényezők közé soroljuk a testünkben, szervezetünkben zajló folyamatokat, működésmódokat, a genetikai faktorokat (Urbán, 2022). A gyermekvállalás szempontjából például ide tartozik a reproduktív szerveink egészsége, hogy van-e valamilyen örökletes betegségünk, vagy, hogy van-e krónikus betegségünk. Fontos, hogy a biológiai adottságainkat környezeti tényezők is befolyásolják (Pápay & Rigó, 2015).

Az eddigi kutatások szerint az egyik legmeghatározóbb biológiai tényezőnek bizonyult az egyén és a pár fizikai egészségi állapota (Ranjbar és mtsai., 2024).

Egy párokat vizsgáló nemzetközi kutatásban (Boivin és mtsai., 2018) azt találták, hogy azok a párok, akiknek rosszabb volt a fizikai egészségi állapota, különösen, akiknek folyamatos orvosi kezelésre volt szükségük, alacsonyabb gyermekvállalási szándékról számoltak be, mint a jobb egészségi állapottal rendelkező párok.

Ennek hátterében állhat, hogy egy részről a személy szervezete nincs olyan állapotban, hogy gyermeket merjen vállalni, másrészt egy esetlegesen örökletes betegséget nem szeretne tovább adni gyermekének (Boivin és mtsai., 2018).

A gyermekvállalási szándékkal összefüggő pszichológiai tényezők

A pszichológiai tényezők közé soroljuk a személyiségünket, viselkedésünket, fejlődési tényezőket, gondolkodásunkat, érzelmeinket (Urbán, 2022). A gyermekvállalás szempontjából például pszichés tényező, hogy mennyire érezzük magunkat felkészültnek a gyermekvállalásra, mennyire tartjuk magunkat érzelmileg érettnek hozzá, vagy mi a hozzáállásunk a szülői szerephez (Pápay, 2012).

A pszichés tényezők szerepét a gyermekvállalási szándék alakulásában főként az utóbbi évtizedben kezdték vizsgálni (Pápay és mtsai., 2014; Hashemzadeh és mtsai., 2021). A kutatások eddigi eredményei szerint összességében

az általános optimizmus, a barátságosság (Pápay és mtsai., 2014), az észlelt társas támogatás nagyobb mértéke (Kariman és mtsai., 2016; Araban és mtsai., 2020), a belső magabiztosság és érettség megélése (Lampic és mtsai., 2006; Thompson és mtsai., 2013), a szülői szerepek fejlődési lehetőségként való elképzelése (Pápay, 2012) és a termékenységgel kapcsolatos nagyobb tudatosság (Hammarberg és mtsai., 2017) a gyermekvállalási szándék nagyobb valószínűségével járt együtt.

A kutatók az eredményeket a következőkkel magyarázták. Abban az esetben, ha általánosságban optimistábban állunk hozzá a dolgokhoz, valószínűsíthetően a jövőhöz is pozitív módon viszonyulunk, ez pedig bátorságot ad ahhoz, hogy belevágjunk a gyermekvállalásba. A barátságosság személyiségdimenzió gyermekvállalással való kapcsolatának hátterében állhat a másokkal való nagyobb mértékű törődés, kedvesség és a másokról való gondoskodás iránti elkötelezettség nagyobb mértéke (Pápay és mtsai., 2014). Ha úgy érezzük, hogy tartozunk egy társas közeghez és számíthatunk másokra, akkor nagyobb valószínűséggel fogunk gyermeket vállalni (Kariman és mtsai., 2016; Araban és mtsai., 2020). A kutatásokban szereplő fiatal felnőttek a gyermekvállalás előfeltételeiként tekintettek arra, hogy legyen egy belső magabiztosságuk és úgy érezzék, hogy elég érettek egy gyermek felneveléséhez, mert akkor képesek vállalni a gyermekvállalással járó felelősséget (Lampic és mtsai., 2006; Thompson és mtsai., 2013). A szülői szerepekről való elképzelések közül az valószínűsítette a gyermekvállalási szándék meglétét, ha fejlődési lehetőségként és a felnőtt identitás természetes részeként tekintettek erre, mivel ezáltal egy mindenki számára elsajátítható feladatként gondoltak rá. Ezzel szemben, ha tehernek gondolták a gyermekvállalást, akkor kevésbé vágytak a szülőségre, hiszen ebben az esetben ez valamilyen nehéz, áldozatokkal járó állapotot jelentett számukra (Pápay, 2012). Azon személyek pedig, akik tudatosabban viszonyultak a gyermekvállaláshoz, megfelelő információkkal rendelkeztek a termékenységgel kapcsolatban, nagyobb valószínűséggel terveztek korábban gyermeket vállalni, mivel hamarabb meghozták a gyermekvállalással kapcsolatos döntéseiket azokhoz képest, akik kevésbé voltak tudatosak (Chan és mtsai., 2015; Hammarberg és mtsai., 2017).

A gyermekvállalási szándékkal összefüggő szociokulturális tényezők

A szociokulturális tényezők a személy társas, társadalmi és kulturális környezetének elemei (Smith és mtsai., 2016). A gyermekvállalással összefüggésben például ilyen tényezők: a személy társas kapcsolatainak minősége, a társas-társadalmi környezet hozzáállása a gyermekvállaláshoz, vagy a szülő szerep jellegzetességei az adott kultúrában (Kim & Yi, 2024).

A kultúra szerepe meghatározó abban, hogy milyen feladatkörök tartoznak a szülői szerephez, milyen elképzelések élnek az emberek fejében a szülővé válásról és ezzel együtt mennyire vonzó számukra a szülővé válás (Pápay, 2012; Nagy & Perczel Forintos, 2015). Bizonyos népcsoportoknál, például a Közel-Keleten, valamint Afrika fejlődő pronatalista társadalmaiban az utód az időskori túlélés zálogát jelenti, hiszen ha idős korban nem gondoskodik valakiről az akkorra már felnőtt gyermeke, akkor az önellátásuk nehezítetté válhat (Deribe és mtsai., 2007; Nagy & Perczel Forintos, 2015). Ezzel szemben az európai országokban jellemzően nincs ilyen kényszer a gyermekvállalásra, s ezért is annyira komplex a gyermekvállalással kapcsolatos döntések meghozatalának folyamata (Philipov és mtsai., 2006). A szakirodalom alapján az olyan társas-társadalmi tényezők bizonyultak a legmeghatározóbbnak a gyermekvállalási szándék alakulása szempontjából, mint 

a stabil párkapcsolat, a gyermekvállalással kapcsolatos feladatok partnerrel való megosztásának lehetősége, gyermekek jelenléte a baráti körben, a támogató családi légkör, a munka összeegyeztethetősége a gyermekvállalással, a gyermekellátó intézményrendszerek elérhetősége és az apasági szabadság bevezetése (Lampic és mtsai., 2006; Tydén és mtsai., 2006; Chan és mtsai., 2015; Sørensen és mtsai., 2016; Boivin és mtsai., 2018; Alfaraj és mtsai., 2019; Qiao és mtsai., 2024).

Emellett vizsgálták az olyan globális tényezők szerepét is, mint a háborúk (König, 2023) vagy a klímaváltozással kapcsolatos aggodalom (Jylhä és mtsai., 2024). Ezen tényezőknek a kutatások szerint szintén lehet szerepe a gyermekvállalással kapcsolatos döntések meghozatalában, de kevésbé jelentősek, mint az adott társadalmon belüli intézkedések szerepe vagy a társas kapcsolatok minősége (Harknett és mtsai., 2014; Boivin és mtsai., 2018).

Végül, azt is fontos megemlíteni, hogy a vizsgálatok szerint az olyan demográfiai jellemzőknek is van szerepe a gyermekvállalási szándék alakulásában, mint az életkor (Pápay, 2012; Testa, 2014), a családi állapot (Philipov és mtsai., 2006; Spéder & Kapitány, 2015), az anyagi helyzet (Amerian és mtsai., 2019), a lakhatás (Qiao és mtsai., 2024) és az iskolai végzettség (Testa, 2014).

Összességében elmondható, hogy a gyermekvállalási szándék alakulása rendkívül összetett téma, melyet bio-pszicho-szociokulturális tényezők határoznak meg. Az eddigi kutatásokból az derült ki, hogy a fizikai egészség, az olyan személyiségjellemzők, mint a barátságosság és az optimizmus, a gyermekvállalásra való felkészültség érzése, a szülőszerepre fejlődési lehetőségként való tekintés, a termékenységgel kapcsolatos informáltság és tudatosság, a gyermekellátó hálózat működése és a társas kapcsolatok minősége meghatározóak a gyermekvállalási szándék alakulásában a termékenykorú fiatalok körében.

Felhasznált irodalom:

Alfaraj, S., Aleraij, S., Morad, S., Alomar, N., Rajih, H. A., Alhussain, H., Abushrai, F., & Thubaiti, A. A. (2019). Fertility awareness, intentions concerning childbearing, and attitudes toward parenthood among female health professions students in Saudi Arabia. International Journal of Health Sciences, 13(3), 34–39.

Amerian, M., Mohammadi, S., Faghani Aghoozi, M., & Malari, M. (2019). Related Determinants of Decision-Making in the First Childbearing of Couples: A Narrative Review. Preventive Care in Nursing & Midwifery Journal, 9(1), 49–57. https://doi.org/10.29252/pcnm.9.1.49

Araban, M., Karimy, M., Armoon, B., & Zamani-Alavijeh, F. (2020). Factors related to childbearing intentions among women: A cross-sectional study in health centers, Saveh, Iran. Journal of the Egyptian Public Health Association, 95(1), 6. https://doi.org/10.1186/s42506-020-0035-4

Boivin, J., Buntin, L., Kalebic, N., & Harrison, C. (2018). What makes people ready to conceive? Findings from the International Fertility Decision-Making Study. Reproductive Biomedicine & Society Online, 6, 90–101. https://doi.org/10.1016/j.rbms.2018.10.012

Chan, C. H. Y., Chan, T. H. Y., Peterson, B. D., Lampic, C., & Tam, M. Y. J. (2015). Intentions and attitudes towards parenthood and fertility awareness among Chinese university students in Hong Kong: A comparison with Western samples. Human Reproduction, 30(2), 364–372. https://doi.org/10.1093/humrep/deu324

Deribe, K., Anberbir, A., Regassa, G., Belachew, T., & Biadgilign, S. (2007). Infertility: Perceived causes and experiences in rural southwest Ethiopia. Age (N= 223*), 20(2), 0–9.

Eurostat. (2024). Fertility Statistics (http: // ec. europa. eu/ eurostat/ statistics-explained/ index. php/ Fertility_ statistics) [Dataset]. https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php?title=Fertility_statistics

Hammarberg, K., Collins, V., Holden, C., Young, K., & McLachlan, R. (2017). Men’s knowledge, attitudes and behaviours relating to fertility. Human Reproduction Update, 23(4), 458–480. https://doi.org/10.1093/humupd/dmx005

Harknett, K., Billari, F. C., & Medalia, C. (2014). Do Family Support Environments Influence Fertility? Evidence from 20 European Countries. European Journal of Population, 30(1), 1–33. https://doi.org/10.1007/s10680-013-9308-3

Hashemzadeh, M., Shariati, M., Mohammad Nazari, A., & Keramat, A. (2021). Childbearing intention and its associated factors: A systematic review. Nursing Open, 8(5), 2354–2368. https://doi.org/10.1002/nop2.849

Jylhä, K. M., Kolk, M., & Fairbrother, M. (2024). Attitudes towards childbearing, population, and the environment: Examining prevalence and demographic and psychological correlates. https://su.figshare.com/articles/preprint/Attitudes_towards_childbearing_population_and_the_environment_Examining_prevalence_and_demographic_and_psychological_correlates/26926999?file=48978892

Kariman, N., Amerian, M., Jannati, P., Salmani, F., & Hamzekhani, M. (2016). A Path Analysis of Factors Influencing the First Childbearing Decision-Making in Women in Shahrood in 2014. Global Journal of Health Science, 8(10), 24. https://doi.org/10.5539/gjhs.v8n10p24

Kim, E., & Yi, J.-S. (2024). Determinants of Fertility Intentions among South Koreans: Systematic Review and Meta-Analysis. Behavioral Sciences, 14(10), 939.

König, A. (2023). Reproductive Entanglements in Times of War: Transnational Gestational Surrogacy in Ukraine and Beyond. Medical Anthropology, 42(5), 479–492. https://doi.org/10.1080/01459740.2023.2201682

Lampic, C., Svanberg, A. S., Karlström, P., & Tydén, T. (2006). Fertility awareness, intentions concerning childbearing, and attitudes towards parenthood among female and male academics. Human Reproduction, 21(2), 558–564. https://doi.org/10.1093/humrep/dei367

Nagy, B., & Perczel Forintos, D. (2015). A FÉRFI MEDDŐSÉG PSZICHOSZOCIÁLIS JELLEMZŐI. In REPRODUKTÍV EGÉSZSÉGPSZICHOLÓGIA (o. 30). ELTE Eötvös Kiadó.

Pápay, N. (2012). A reproduktív egészség és a termékenységi problémák pszichoszociális kontextusa [Doktori Disszertáció]. Eötvös Loránd Tudományegyetem.

Pápay, N., & Rigó, A. (Szerk.). (2015). Reproduktív egészségpszichológia. ELTE Eötvös Kiadó.

Pápay N., Rigó A., Nagybányai Nagy O., & Soltész A. (2014). Psychosocial factors influencing the motivation for parenthood. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 15(1), 1–30. https://doi.org/10.1556/Mental.15.2014.1.1

Philipov, D., Spéder, Z., & Billari, F. C. (2006). Soon, later, or ever? The impact of anomie and social capital on fertility intentions in Bulgaria (2002) and Hungary (2001). Population Studies, 60(3), 289–308. https://doi.org/10.1080/00324720600896080

Qiao, P., Li, Y., Song, Y., & Tian, X. (2024). Female university students’ fertility intentions and their psychosocial factors. BMC Public Health, 24(1), 1–13. https://doi.org/10.1186/s12889-024-18121-9

Ranjbar, M., Rahimi, M. K., Heidari, E., Bahariniya, S., Alimondegari, M., Lotfi, M. H., & Shafaghat, T. (2024). What factors influence couples’ decisions to have children? Evidence from a systematic scoping review. BMC Pregnancy and Childbirth, 24(1), 223. https://doi.org/10.1186/s12884-024-06385-3

Smith, E. R., Mackie, D. M., & Claypool, H. M. (2016). Szociálpszichológia. ELTE Eötvös Kiadó.

Sørensen, N. O., Marcussen, S., Backhausen, M. G., Juhl, M., Schmidt, L., Tydén, T., & Hegaard, H. K. (2016). Fertility awareness and attitudes towards parenthood among Danish university college students. Reproductive Health, 13(1), 1–10. https://doi.org/10.1186/s12978-016-0258-1

Spéder, Z., & Kapitány, B. (2015). Influences on the Link Between Fertility Intentions and Behavioural Outcomes: Lessons from a European Comparative Study. In D. Philipov, A. C. Liefbroer, & J. E. Klobas (Szerk.), Reproductive Decision-Making in a Macro-Micro Perspective (o. 79–112). Springer Netherlands. https://doi.org/10.1007/978-94-017-9401-5_4

Testa, M. R. (2014). On the positive correlation between education and fertility intentions in Europe: Individual- and country-level evidence. Advances in Life Course Research, 21, 28–42. https://doi.org/10.1016/j.alcr.2014.01.005

Thompson, R., Lee, C., & Adams, J. (2013). Imagining Fatherhood: Young Australian Men’s Perspectives on Fathering. International Journal of Men’s Health, 12(2), 150–165. https://doi.org/10.3149/jmh.1202.150

Tydén, T., Svanberg, A. S., Karlström, P.-O., Lihoff, L., & Lampic, C. (2006). Female university students’ attitudes to future motherhood and their understanding about fertility. The European Journal of Contraception & Reproductive Health Care, 11(3), 181–189. https://doi.org/10.1080/13625180600557803

Urbán, R. (2022). Az egészségpszichológia alapjai (2.). ELTE Eötvös Kiadó.

„A KULTURÁLIS ÉS INNOVÁCIÓS MINISZTÉRIUM EKÖP-24 KÓDSZÁMÚ EGYETEMI KIVÁLÓSÁGI ÖSZTÖNDÍJ PROGRAMJÁNAK A NEMZETI KUTATÁSI, FEJLESZTÉSI ÉS INNOVÁCIÓS ALAPBÓL FINANSZÍROZOTT SZAKMAI TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT.”

A krízis nem mindig látványos. Nem mindig jár sírással, dühkitöréssel vagy segélykiáltással, és gyakran észrevétlen marad. Néha csak annyi látszik, hogy valaki elcsendesedett, furcsán nyugodt lett, visszahúzódik, máshogy beszél. És sokszor ezek az apró változások jelentik a legnagyobb vihar előtti csendet. A krízis nem pusztán egy rossz nap vagy egy nehéz időszak. Emellett a krízist nem csupán egy válságnak tekintjük, hanem a változás és a fejlődés lehetősége is rejlik benne (Árkovits et al., 2014).

Caplan (1964) klasszikus meghatározása szerint a krízis az, amikor valakit olyan helyzet ér, amely veszélyezteti a lelki egyensúlyát, és sem elkerülni, sem megoldani nem tudja azt a szokásos problémamegoldó eszközeivel. 

A krízisnek négy fő kimenetele lehet: 

1. Megoldódik – Az érintett megtalálja a módját, hogy feldolgozza a helyzetet, tanul belőle, és képes továbblépni. Ez a legideálisabb kimenet, gyakran külső támogatással (család, barát, segítő kapcsolat) valósul meg.
2. Konzerválódik – A krízis látszólag elcsitul, de valójában nem oldódik meg. Az ember megszokja, „megtanul együtt élni vele”, de ez hosszú távon belső feszültséget, életminőség-romlást eredményezhet.
3. Elhúzódik és átalakul – A krízisből mentális zavar alakulhat ki: például depresszió, szorongás, pszichózis, vagy szerhasználat. Ilyenkor az illető nem tud kilépni a helyzetből, és a lelki feszültség már tartós pszichiátriai problémává válik. Gyakori például, hogy valaki a krízis hatására kezd el rendszeresen alkoholt fogyasztani, és ebből alakul ki addiktológiai zavar – ami szintén egyfajta „lassú” öngyilkosság.
4. Öngyilkosság – A legsúlyosabb kimenet, amikor a személy nem lát más kiutat, mint a halált. Ilyenkor a krízis befejezett öngyilkossággal végződik, ami sokszor megelőzhető lett volna, ha időben felismerik a jeleket, és megfelelő segítséget kap (Caplan, 1964).

Sokan úgy hiszik, hogy krízishelyzetben rögtön szakemberre van szükség, pedig a legtöbb esetben házastárs, egy barát, egy szomszéd elegendő segítséget nyújthat. A krízist kapcsolatokban oldjuk meg – az emberi odafordulás az egyik legfontosabb eszköz. 

A krízishelyzeteknél az időfaktor kulcsszerepet játszik. Egy váratlanul kialakult, úgynevezett akcidentális krízisnek hat héten belül le kellene zajlania – vagyis az érintettnek vissza kell tudnia térni a mindennapi életéhez. Ha ez nem történik meg, fontos feltárni, mi gátolja a felépülést. A krízis nem betegség, hanem egy átmeneti lélektani állapot, amelyet sok esetben emberi odafordulással, nem pedig gyógyszerrel lehet a leghatékonyabban rendezni. Ugyanakkor, ha elhúzódik, könnyen depresszióhoz vezethet – ezért is létfontosságú az időben érkező, valódi segítség (Árkovits et al., 2014).

Az elhúzódó krízis egyik legsúlyosabb következménye lehet az öngyilkosság. Fontos megérteni: a szuicidum nem egy pillanat döntése, hanem egy hosszú belső folyamat vége, amely gyakran megelőzhető lenne. Ringel (1976) leírása szerint a preszuicidális állapot három fázisból áll. Először a személy fokozatosan beszűkül: elveszti érdeklődését a külvilág iránt, érzelmileg kiüresedik, emberi kapcsolatai megszakadnak. Ezután megjelenik az agressziógátlás: a feszültség egyre nő, de nem tud kiutat találni, így a harag önmaga felé fordul. Végül az illető menekülni kezd a fantáziavilágba, ahol az öngyilkosság tervévé formálódik a lelki fájdalom.  A tervezés során az érintett csendesedik el – ez a látszólagos nyugalom a vihar előtti csend, amit a környezet gyakran félreért. A legnagyobb veszély ekkor van, amikor az ambivalencia (élet és halál között) eldől. A stabil szenvedést is könnyebb elviselni, mint a bizonytalan billegést, ezért a döntés sokszor megnyugvást tud hozni az illető számára .

Az öngyilkosság mögött sokszor kimondatlan segélykérés áll. A krízisben lévő egyén mondatai, furcsa megjegyzései jelzik, hogy valami nincs rendben, emellett a csend, a sírás, az elakadás gyakori.Ez a környezet számára a „cry for help”, így fontos, hogy ezeket komolyan vegyük (Ringel, 1976). 

Az agresszió iránya is lényeges: ha valaki kifelé tudja csatornázni (pl. sport, konfliktuskezelés), kisebb eséllyel fordul önmaga ellen. Ellenkező esetben az elfojtott düh önpusztításba torkollhat. Végül fontos leszögezni: az öngyilkosság nem gyávaság vagy bátorság kérdése. Az öngyilkos nem meghalni akar – csak nem tud tovább élni úgy, ahogy eddig. A halál ebben az értelemben nem cél, hanem menekülés. Itt válik igazán fontossá a krízisintervenció: hogy valaki megmutassa, van másik út is. Mert sok esetben nem az életet akarják befejezni – csak azt, amit jelenleg annak élnek meg (Árkovits et al., 2014).

Ingyenesen hívható segélyvonalak:

Pécsi SOS Élet Telefonszolgálat: 

minden este 19:00 és reggel 7:00 között hívható a 06-80-505-390 számon.

Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ): 

a nap 24 órájában elérhető, ingyenesen hívható a 116-123 telefonszám.

Ifjúsági Lelki Elsősegély: 

fiatalok számára hétköznapokon 17:00 és 21:00 óra között hívható a 137-00 számon.

Kék Vonal - Gyermekkrízis Alapítvány

elsősorban 24 év alatti gyermekek és értük aggódó felnőttek számára, 0-24 hívható ingyenesen a 116-111 számon.

Források:

Árkovits, A., Vörös, V., Csürke, J., & Osváth, P. (2014). Mindennapi kríziseink: A Lélektani Krízis és a krízisintervenció kézikönyve. Oriold. 

Caplan, G. (1964). Principles of Preventive Psychiatry. Basic Books. 

Ringel, E. (1976). The presuicidal syndrome. Suicide and Life-Threatening Behavior, 6(3), 131–149. https://doi.org/10.1111/j.1943-278x.1976.tb00328.x 

Megannyi film áll rendelkezésünkre, melyek az emlékezetről, s annak képlékenységéről, megbízhatatlanságáról szólnak. Gondoljunk csak a Mementóra, az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy akár az Eredet című filmekre, melyek mögött pszichológiai tartalmak, és különféle emlékezethez fűződő jelenségek, memória-zavarok állnak. A következő cikkben többek között ezeken a filmes példákon keresztül mutatjuk be nektek, hogy mit is jelent, ha emlékezetünk cserbenhagy minket.

Ezen jelenségek és zavarok tárgyalása során nagyrészt a kognitív pszichológia, valamint a neuropszichológia területeit érdemes megemlítenünk. Míg a kognitív pszichológia jelen témán belül leginkább az információfeldolgozással kapcsolatos folyamatokat kutatja, addig a neuropszichológia többek között az agyi struktúrák és a memóriazavarok kialakulásának kapcsolatát vizsgálja. Ugyanakkor a klinikai pszichológia, a fejlődéslélektan, valamint az igazságügyi pszichológia szintén foglalkozik hasonló témákkal.  

Memóriazavarok 

Az emberi emlékezet egy igen sokrétű rendszer, mely mögött álló működésmódok az emlékek tárolásában és előhívásában játszanak szerepet. Azonban amennyiben ez a rendszer károsodáson esik át, különböző memóriazavarok alakulhatnak ki, ilyen lehet például az amnézia. Az amnézia állapotában az egyén tulajdonképpen emlékeit (részben vagy akár teljesen) elveszíti, sőt az új információk rögzítésében is nehézség jelenhet meg. Most pedig nézzük meg az amnézia egy akár már általatok is jól ismert formáját, annak filmes ábrázolásán keresztül. 

A retrográd amnéziát tekintve az egyik leglényegesebb tüneti tényező, hogy az érintett beteg a múltbeli eseményeket képtelen felidézni (Squire et al., 2001). Ez a típusú amnézia gyakran agysérülés vagy valamilyen egyéb betegségek következtében alakulhat ki. Egy jól ismert film, melynek alapjaiban is tettenérhető az amnézia az nem más, mint Christopher Nolan Memento (2000) című alkotása, amelyben a főszereplő, Leonard Shelby képtelen visszaemlékezni élete egyes korábbi eseményeire. A főhős felesége gyilkosának kilétét igyekszik megfejteni, így akárhányszor „szagot fog” egy-egy emlék, ezzel együtt nyom kiaknázását illetően, magára tetoválja az információt, hogy később is emlékezhessen arra. Így aztán Leonard testén is nyomot hagy mind nyomozása, mind pedig emlékezetének képlékenysége. 

Emlékezet és érzelmek

Emlékezetünk nem kizárólag emlékeink tárolásában és előhívásában játszik szerepet, hiszen emlékezőképességünk szoros összefüggésben állnak érzelmi állapotokkal, az események és tapasztalások érzelmi töltetével is. Számos kutatás készült például arról, hogy az erős érzelmekkel átszőtt események miként rögzülnek emlékezetünkben (Kensinger, 2009); olykor erőteljesebben, máskor pedig torzult formában jelenik meg egy-egy erős érzelmi töltettel rendelkező események. Ennek tankönyvi példája lehet az úgynevezett „vakuemlék” jelensége, mely szerint az érzelmileg különösen intenzív eseményekre meglehetősen részletgazdagon emlékszünk vissza későbbi életünk során (Brown & Kulik, 1977). Erre példaként szolgál, hogy egyes tragikus események, (többek között a Kennedy-gyilkosság esetéhez kapcsolódóan) az emberek sok esetben pontosan képesek felidézni, hogy mit csináltak abban a pillanatban, mikor meghallották egy a lesújtó hírt a híradóban. 

Az érzelmek szerepét illetően érdemes lehet megemlíteni akár a disszociatív zavarokat, valamint az ahhoz szorosan fűződő poszttraumás stressz zavar hatásait is, hiszen traumatikus eseményeket követően az elménk van, hogy „elfeledteti velünk” fájdalmas megéléseinket, ugyanakkor azok álommunkában, fel-felbukkanó, flashback-szerű gondolatokban törnek elő. A disszociatív amnézia pedig valamely fontos eseménnyel kapcsolatos emlékek elvesztését jelenti, mely nem magyarázható például fáradtsággal, szervi megbetegedéssel, s általában valamilyen traumatikus esemény áll kialakulásának hátterében (American Psychiatric Association, 2013). 

Emléktörlés és etikai dilemmák

Az érzelmek és a memória közötti kapcsolatra egy rendhagyó példával érkeztem, hiszen a már említett „Egy makulátlan elme örök ragyogása” című filmet szeretném figyelmetekbe ajánlani, mely meglehetősen sok dilemmát, de annál érdekesebb beszédtémát kínál számunkra. A makulátlan elmét és örök ragyogást ígérő film középpontjában Joel áll, aki megtudta, hogy élete szerelme Clementine átesett egy igen furcsa beavatkozáson: kitörölte Joelt és vele kapcsolatos minden emlékeit elméjéből. Joel elhatározza, hogy ő maga is törli Celmentine-hez fűződő összes fájdalmas emlékét. Persze a közönségkedvenc, sci-fi felhanggal megkomponált romantikus dráma ennél sokkal többről szól, mégis kecsegtető lehet belegondolni, hogy vajon mi történne, ha emlékeinket mi magunk szelektálhatnánk. Természetesen annak ellenére, hogy egy fikcióról beszélünk, jogosan vetül fel a kérdés, hogy az emlékezet manipulációjával a traumás emlékek elnyomása vagy törlése hosszú távon milyen hatással lehet a személyiségünkre. 

Memória és időérzékelés 

Az idő múlásának érzékelése szintén szorosan összefügg az emlékezeti folyamatokkal. Egyes helyzetekben úgy tűnik, hogy az idő gyorsabban telik (ld.: flow-élmény), míg máskor az idő múlása komótosabb tempóban halad előre. Ennek hátterében állhat akár a korábbiakban felvázolt elképzelés is, miszerint az intenzívebb élmények részletgazdagon tárolódnak, így utólag visszatekintve az esemény hosszabbnak tűnik. Az Eredet című film ezt a jelenséget dramatizálja az álomszinteken eltérő tempóban zajló időábrázolással. Chrisopher Nolan akció-thrillerének középpontjában Dicaprio „kém” karaktere áll, aki „ellopja” mások álmait, hiszen mikor célpontjai elalszanak, elméjük legmélyebb titkait is képes felszínre hozni. 

Az álmok világában azonban az idő a valóságtól eltérően múlik, a film és maga a főszereplő is ezzel játszadozik. Jól ismert tény, miszerint az álommunkában eltelő idő érzékelése sem igazodik a valósághoz, hiszen néhány másodperc alatt akár hosszú óráknak vagy napoknak tűnő eseményeket is átélhetünk. Messzemenő következtetéseket persze az Eredet által nem vonhatunk le, azonban bizonyos, hogy az időélmény szubjektív és az agyi információfeldolgozás módjától függően változhat. Az álmokra való emlékezés pedig szintén érdekes kérdéseket vethet fel bennünk. 

A híres moziélményt nyújtó film tehát a valóság és fikció mezsgyéjén táncol, a tudattalant boncolgatja, persze mindezt szórakoztató köntösbe bújtatva, ahogyan egyes kritikák is megfogalmazzák a film maga is egy „bűvésztrükk” és „tudattalanunk útvesztőjébe” barangol el bennünket. 

Olykor úgy tűnhet, hogy emlékezetünk is egy nagy „bűvésztrükk”, ami tréfást űz velünk, melyet mesterien ábrázolnak a fentebb említett filmek, azonban, amiben biztosak lehetünk az az, hogy az emlékezet és a memória színfalai mögött gondosan megkomponált hálózatok és agyi struktúrák állnak.

Felhasznált irodalom: 

American Psychiatric Association (2013). Diagnostic and statistical manual of mental disorders (5th ed.). American Psychiatric Publishing.

Brown, R. & Kulik, J. (1977). Flashbulb memories. Cognition, 5(1), 73-99.

Kensinger, E. A. (2009). Remembering the details: Effects of emotion. Emotion review, 1(2), 99-113.

Squire, L. R., Clark, R. E. & Knowlton, B. J. (2001). Retrograde amnesia. Hippocampus, 11(1), 50-55.

Ajánlott irodalom: 

Kihlstrom, J. F. (1995). The trauma-memory argument. Consciousness and Cognition, 4(1), 63-67.

Sacks, O. W. (2015). A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más történetek. Park.

„Az első életév kétségkívül az egyik legmeghatározóbb időszak életünk során” – ez a gondolat bizonyára ismerősen cseng mindazok számára, akiknek van gyermekük, vagy akik foglalkoztak már kisgyermekekkel. Az anya és gyermeke között kialakuló kapcsolat nem csupán az első hónapokban bír jelentőséggel, hanem hosszú távon is alapvetően befolyásolja a gyermek társas kapcsolatait és önmagához való viszonyát. Legyen szó egy harmonikus, biztonságot nyújtó és őszinte kötődésről, vagy éppen egy bizonytalan, kiszámíthatatlan és érzelmileg távolságtartó kapcsolatról, annak hatása egy életen át elkíséri az egyént

John Bowlby brit pszichiáter neve megkerülhetetlen, ha a kötődéselméletről esik szó. Elméletét evolúciós keretbe helyezve azt hangsúlyozta, hogy a csecsemő veleszületett késztetéssel rendelkezik arra, hogy kötődést alakítson ki gondozójával, mivel ez alapvető szerepet játszik a túlélésében.

A korai tapasztalatok az anya jelenlétével és válaszkészségével kapcsolatban meghatározó üzenetet hordoznak a gyermek számára: jelzik, mennyire megbízható és elérhető a gondozója. Az anyai szenzitivitás, a gyors és hatékony reakció a gyermek jelzéseire, ezzel biztosíthatja a gyermekben a biztonságérzetet. Ezek az élmények egyfajta mentális reprezentációt - belső képet - formálnak mind a gondozóról, mind önmagáról, amelyeket a belső munkamodellek hoznak létre. Ezek a modellek nem csupán a gyermek önképét alakítják, hanem hosszú távon meghatározzák későbbi társas kapcsolatai minőségét is.

Mary Ainsworth az 1970-es években alkotta meg az úgynevezett „Idegen Helyzet Kísérletet”, azzal a céllal, hogy megfigyelje a kötődési kapcsolatokat gyermek és gondozója között, ezzel pedig az elméletet empirikusan is alátámasztotta. A meglehetősen népszerű, és a mai napig számos hazai és külföldi egyetemen is törzsanyagként oktatott Idegen Helyzet Kísérlet alapján három kötődési típust tudott megkülönböztetni: biztonságosan kötődő, bizonytalan-elkerülő és bizonytalan ambivalens.

A biztonságosan kötődő személyeket fejlett érzelemszabályozás, a személyes kapcsolatok fontossága, és a gyermekkori emlékek koherens módon való integrálása jellemzi. Ezzel szemben az elkerülő kötődési típust a távolságtartás jellemzi, érzéseiket gyakran elfojtják, amely hosszú távon védekezőrendszerük összeomlásához vezethet. A bizonytalan – vagy ambivalens – típus fél az elhagyástól, nem alakult ki benne egy pozitív önkép, magát rendszerint kevésbé jóra értékeli, mint másokat.

A kötődéselméletet eddig a klinikumban is a depressziótól egészen az anorexiáig már több pszichológiai rendellenesség magyarázatára használták. Emiatt talán nem is meglepő, számos kutató és kutatás foglalkozott már a függőségek tanulmányozásával a kötődési mintázatok aspektusából.

A korai bizonytalan kötődés hajlamosíthat a szerhasználati problémák kialakulására. Az ilyen kötődési mintázattal rendelkező egyének azt tapasztalják, hogy az emberek kiszámíthatatlanok és megbízhatatlanok, ami fokozza a bizonytalanságérzetüket. Ezzel szemben a függőség tárgya – legyen szó drogról, alkoholról vagy viselkedési addikciókról – kiszámíthatónak tűnik, hiszen az egyén saját kontrollja alatt tarthatja: akkor nyúlhat hozzá, amikor szükségét érzi. Ez a dinamika lehetővé teszi a függők számára, hogy visszatérjenek egy korai gyermekkori állapotba, amelyben mindent uralónak érezhették magukat, és egyben sérthetetlennek is – ahogyan azt Margaret Mahler az omnipotenciaérzés kapcsán leírta.

A kötődésben és a függőséggel kapcsolatos agyi rendszerekben is jelentős átfedések vannak. Ilyenek az oxitocin, amely a kötődés kialakulásában fontos, a dopamin, amely sóvárgást és kereső magatartást vált ki, illetve az opioidok és kortikotropinok. Így nem is meglepő, hogy az emberek hajlamosak eufóriát és örömöt érezni, ha együtt vannak a kötődési személlyel – vagy használják az adott szert – és kétségbeesést, nyugtalanságot annak távollétében.

Számos kutató úgy véli, hogy mind a kötődési kapcsolatok, mind a szerhasználati zavarok összetett, magasabb rendű kognitív folyamatokat foglalnak magukban, melyek középpontjában a konceptualizáció áll.

Ez visszavezet minket a bevezetőben említett gondolathoz: a korai bizonytalan kötődési kapcsolatok negatív énképet alakíthatnak ki. A belső munkamodell alapján az egyén kevésbé érzi magát szerethetőnek a kötődési személy által, miközben másokat is megbízhatatlannak és kiszámíthatatlannak tekint. Ez a negatív énkép pedig jelentős mértékben növelheti a pszichopatológiák kialakulásának kockázatát.

Napjainkban kiemelten fontos foglalkozni ezzel a témával. A modern társadalom gyors ütemű, folyamatosan változó és gyakran kiszámíthatatlan dinamikája jelentős kihívások elé állítja a szülőket, akik számára egyre nehezebb tudatosan lelassítani és valódi minőségi időt tölteni gyermekeikkel.

Mindezt tovább árnyalja az online tér térnyerése, a közösségi média hatása és a digitális eszközök túlzott használata, amelyek befolyásolják a gyermekek érzelmi és társas fejlődését. E tendenciák fényében egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a következő években a szerhasználati és viselkedési függőségek – beleértve az alkohol- és drogproblémákat is – a mentális egészséget érintő legégetőbb globális kihívások közé fognak tartozni.

Irodalomjegyzék
Andreas Schindler et al. (2007): Attachment and substance use disorders: A review of the literature and a study in drug dependent adolescents. Attachment & Human Development, 7:3, 207-228, DOI: 10.1080/14616730500173918

Bodó-Varga Zs. (2019): Kötődés, mentalizáció, episztemológiai bizalom – A kötődés fogalom alakulása Bowlbytól napjainkig. In.: Bodó-Varga Zs., Bandi Sz. és Csókási K.: Kötődésbekötve. Tanulmányok a klinikai pszichológia, a kötődéselmélet és a személyiséglélektan területeiről (pp. 159-184).

Catharine E. Fairbairn et al. (2018): A Meta-Analysis of Longitudinal Associations between Substance Use and Interpersonal Attachment Security. Psychol Bull. 144(5): 532-555 Mikulincer, M. és Shaver, P. R. (2019): Attachment orientations and emotion regulation. Current Opinion in Psychology, 2019 Feb; 25:6-10.https://doi.org/10.1016/j.copsyc.2018.02.006

Pietromonaco, P. R.; DeVito, C. C.; Ge, F. és Lembke, J. (2015): Health and Attachment Processes. In J. A. Simpson and W. Steven Rholes, Attachment Theory and Research: New Directions and Emerning Themes (pp. 287-318). Guilford Publications.

Képek forrása: 

https://www.news-medical.net/health/What-is-Drug-Abuse.aspx

https://www.mdanderson.org/cancerwise/how-to-navigate-cancer-with-a-history-of-addiction.h00-159623379.html

https://theconversation.com/child-abuse-and-neglect-new-evidence-they-can-cause-mental-health-problems-156350

Olyan világot élünk, amely folyamatosan változik, fejlődik, és ami a tudományban is újabb és újabb nézőpontokat kíván meg tőlünk. Évtizedeken át az volt a fókuszunkban, hogy a hibákat, a hiányosságokat hogyan tudjuk kezelni és gyógyítani. A cél a már meglévő problémák kezelése volt, illetve eleve ezeket is kerestük a személyekben. De mi történik akkor, ha nézőpontot váltunk? Miért kéne mindig a félig üres poharunkat töltögetnünk, amikor az lehet, hogy félig tele van? A pozitív pszichológia gyökerestül forgatta fel a szakma eddigi fókuszát, és feltette a térképre a kialakuló problémák megelőzését is, illetve azt a szemléletet, hogy ne csak azt keressük, mi a rossz, vagy mi működik rosszul, hanem hogy mi a jó, mi az erőssége a személyeknek? De vajon jó mindig szigorúan a jó oldalt nézni? Nem mehet-e ez át egy már-már mérgezően pozitív szemléletbe? Cikkemben szeretném mind a jó, mind a rossz oldalt megvizsgálni, hogy a végletekből, és a fekete-fehér világból egy szürke felé indulhassunk. 

A pozitív pszichológia születése

Kezdjük az elején, de nélkülözve az unalmas történeti bevezetőket, és nézzünk a mélyére annak, hogyan is születhetett meg a pozitív pszichológia valójában? 

Nehéz elképzelni, hogy miként jönnek létre konkrét irányzatok, illetve mozgalmak, hiszen ezeket mindig csak már egy kiforrottabb pontjukon ismerik az emberek. Pedig ugyanúgy, ahogy sok más, ezek is csak pillanatokból és fordulatot hozó gondolatokból jönnek létre. Így volt ez Martin Seligman-nál is, aki egy szép délutánon a kislányával dolgozott a kertben. Virágmagokat ültettek, és amíg ő görcsösen arra koncentrált, hogy minél hamarabb túlessen ezen a feladaton és mehessen a következőre, kislánya táncolva, önfeledt boldogsággal szórta szét mindenfelé a magokat. Seligmant zavarta ez, és morcosan próbálta rávenni lányát, hogy végezze rendesen a feladatot, aki pedig így szólt: „Apa, emlékszel az ötödik születésnapom előttre? Három éves koromtól ötéves koromig egy örök nyafogó voltam. Mindennap nyafogtam. Amikor öt éves lettem, úgy döntöttem, hogy nem nyafogok tovább. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam. Ha én abba tudom hagyni a nyafogást, akkor te is, hogy ilyen morgós legyél". Seligman számára ez a pillant jelentette azt a felismerést, és azt az elhatározást, ami végső soron egy új pszichológiai irányzat létrejöttéhez vezetett. Saját szavaival ekként fogalmazta meg az akkori fordulópontját: „Rájöttem, hogy a gyerekek nevelése több, mint a hibáik kijavítása. Arról van szó, hogy azonosítsák és ápolják legerősebb tulajdonságaikat, – azt, amit birtokolnak és amiben a legjobbak – valamint segíteni nekik megtalálni azokat a réseket, amelyekben a legjobban élhetik ki ezeket a pozitív tulajdonságokat”. Bár eleinte a gyermekneveléssel kapcsolatban fedezte fel ezt, később arra is rájött, hogy nem csak ezen a területen lenne szükség erre a hozzáállásra, hanem a pszichológiában is. Ekként született hát meg egy teljesen új irányzat 2000-ben, amelyben a magyar Csíkszentmihályi Mihály volt Seligman társa (Seligman, 2002). 

A pozitív pszichológia elméleti kerete, céljai

Bár már a bevezetésben röviden igyekeztem megfogni, mi is a pozitív pszichológia, és tulajdonképpen mi a fő motívuma, mégis úgy hiszem, hogy ezt Peterson (2008) definíciója nagyon jól meg tudja világítani, és összegezni: „Egy tudományos megközelítése az emberi gondolatok, érzések, viselkedés megfigyelésének, mindezt az erősségekre fókuszálva, a rossz élet megjavítása helyett a jó élet megvalósítására törekedve. A túlélés helyett a cél az élet kiélvezése, a jó élet alapjainak megtalálása. Ezek során az élettel való elégedettség és a jóllét megteremtése”. A cél tehát a személyek erősségeinek megkeresése, majd ezeknek a hangsúlyozása, kibontakoztatása, illetve a boldogság növelése a mindennapokban. A 3 fő fókuszát az alábbi pontokba szedve lehetne összefoglalni: 

1. A pozitív mindennapi tapasztalatok (boldogság, szeretet, inspiráció).
2. A pozitív tulajdonságok és vonások, mint a reziliencia, hála, empátia.
3. A pozitív intézmények, cégek, amikor egész szervezetekben képesek vagyunk a pozitivitást alkalmazni.

Az irányzat nagyon fontos vívmánya például az erősségeket mérő kérdőív, amelyet regisztrációt követően bárki kitölthet ezen az oldalon: https://www.viacharacter.org/account/register . Ha tisztában vagyunk ezekkel, könnyebb úgy hajóznunk a mindennapok tengerén, hogy ezeket tudjuk fejleszteni, illetve kiaknázni. Emellett pedig rengeteg olyan gyakorlat, technika és módszer született már, amelyeket pedig a boldogság, a hála vagy éppen az empátia fejlesztésére alkalmazhatunk (ezekről részletesebben további cikkeinkben fogtok tudni olvasni). Gyakorolva mindezeket hozzájárulhatunk a jóllétünk számos aspektusához, amely protektíven hathat ránk a negatív dolgokkal szemben. 

A pozitív pszichológia további esszenciájának az úgynevezett „flow-élmény” tekinthető, amely fogalom Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik. A flow az elme működésének egy olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál, amitől örömmel töltődik fel, abban teljesen feloldódik, minden más eltörpül mellette, bármi áron folytatni törekszik (Hornig, 2017). A jóllét mellett a boldogság másik kulcsának azt lehetne megnevezni, amikor valaki gyakran tudja átélni ezt az élményt akár szabadidős tevékenységei, akár munkája során. 

A pozitív pszichológia árnyoldala

A rengeteg pozitívum és a tudományhoz hozzáadott érték mellett sajnos felmerül az is, hogy nem mindent borít édes cukormáz a pozitív pszichológiában. Elnevezése rengeteg tévhitnek ad alapot, amely egyfajta „mérgező pozitivitás” felé viheti el a figyelmetlen bámészkodót. A tudomány mást ért a pozitivitás alatt, mint ahogy azt a mindennapokban használjuk. Napjainkban szinte ömlenek a könyvesboltok polcairól a jobbnál-jobb életet ígérő önsegítő könyvek, amelyek mind azt sugallják, hogy legyél pozitívabb. Ez viszont nem egyezik meg az irányzat fókuszával. A cél nem az, hogy mindenki minden nap minden percében kivétel nélkül eláradó boldogságban fürdőzzön, hanem hogy tanuljunk meg egy olyan hozzáállást, amellyel nem mindig csak a hibákat és a betegségeket keressük, hanem merjük táplálni az egészségest is. Igenis hosszútávon az vezethet a mentális problémákkal küzdő személyek számának csökkenéséhez, ha még a kialakulás előtt elkezdjük táplálni a bennük lévő értékeket és erőket, és egy metaforával szemléltetve – még a kiszáradás jeleinek megjelenése előtt meglocsoljuk szobanövényünket, aki máskülönben rövidesen romlásnak indulna. 

Az irányzat frissességére való tekintettel kezdetben a tudományosság is megkérdőjelezhető volt sok elméleti összetevő vagy fogalom mögött, ám az évek teltével ezek is egyre inkább formát kapnak és empirikus alátámasztást. Így tehát egyre több tudományos bizonyíték igazolja azt, hogy fontos a fókuszunkat átvinni néha. Fontos viszont azt is leszögezni, hogy a pozitív pszichológia nem felváltani szeretné a klasszikusabb irányzatok eddigi paradigmarendszerét, csupán kiegészíteni, komplexebbé tenni azt. 

Összegzés

Az életben semmi nem fehér, vagy fekete. A színek milliónyi árnyalatával élünk együtt, és fontos, hogy ezt mindig szem előtt tartva komplexen nézzünk mindent, ami elénk kerül. A pozitív pszichológia korunk egyik kiemelt fontosságú irányzata, amely – ha még tovább fejlődik a következő évtizedekben – óriási változásokat indíthat el az emberekben, és hozzájárulhat ahhoz, hogy mentálisan egészségesebbek, boldogabbak és ellenállóbbak legyünk. Érdemes ezért figyelmet fordítani rá, elmerülni a technikáiban, elméleteiben, ám fontos a kritikai érzékünk megtartása is, amely a realitás talaján tarthat minket. 

Források: 

Markus Hornig: Flow; ford. Várnai Péter; Kossuth, Budapest, 2017 (Hasznos tudás mindenkinek 30 percben)

Seligman, M. E. P. (2002). Positive psychology, positive prevention, and positive therapy. Handbook of Positive Psychology, 1.

Park, N., & Peterson, C. (2008). Positive psychology and character strengths: Application to strengths-based school counseling. Professional school counseling, 12(2), 2156759X0801200214.

https://onfejlesztoakademia.hu/pozitiv-pszichologia-a-boldogabb-eletert/ 

A mindennapok kihívásai időnként olyan nehézségeket gördítenek elénk, amelyek próbára teszik tűrőképességünket és érzelmi stabilitásunkat. A reziliencia – azaz az érzelmi rugalmasság és megküzdés képessége – segít abban, hogy ellenállóbbá váljunk a megpróbáltatásokkal szemben. Vajon hogyan lehet ezt a képességet fejleszteni, és milyen előnyöket nyújthat, ha megfelelően alkalmazzuk?

Miért fontos az érzelmi reziliencia?

Az érzelmi reziliencia különösen fontos, hiszen nemcsak a pszichológusok számára releváns, hanem mindannyiunk számára értékes eszközt jelent a stresszkezelésben. Az élet kihívásai – mint például a munkahelyi stressz, családi problémák vagy váratlan események – mind megkövetelik, hogy képesek legyünk megőrizni egyensúlyunkat és hatékonyan tudjunk alkalmazkodni (Bonanno, 2004). Ennek fejlesztésével csökkenthetjük a stressz és a szorongás hatásait, és egészségesebben kezelhetjük a megpróbáltatásokat (Southwick & Charney, 2018).

Az érzelmi reziliencia alapjai

Az érzelmi reziliencia képessége nem velünk született adottság, ezáltal fejleszthető és tanulható. A pozitív pszichológia szemléletében megközelítve, az érzelmi reziliencia erősítése különböző módszerekkel történhet, például az érzelemszabályozás és az önreflexió által. Továbbá, lehetőséget nyújt arra, hogy ne csak passzívan elszenvedjük a nehézségeket, hanem aktívan tanuljunk is azokból. Így képesek leszünk nemcsak megélni, hanem egészséges módon kezelni is reakcióinkat (Fredrickson, 2001).

Reziliens megküzdési stratégiák

Hogyan válhatunk reziliensebbé? Az alábbi megküzdési stratégiák segíthetnek az érzelmi reziliencia fejlesztésében:

• Pozitív érzelemszabályozás – Gyakoroljuk a pozitív érzelmek tudatos megélését és erősítését. Egy kritikus helyzetben is próbáljuk meg megtalálni azt, ami tanulságot jelenthet vagy előremutató (Tugade & Fredrickson 2004).
• Érték- és célorientált gondolkodás – Fogalmazzuk meg, mi az, ami igazán fontos számunkra, és törekedjünk arra, hogy a mindennapi problémák ne térítsenek el ezektől az értékektől.
• Támogató kapcsolatok ápolása – Az érzelmi támogatás fontos szerepet játszik a reziliencia fenntartásában. Keressük azokat az embereket, akikre számíthatunk, és akik segítenek a nehéz helyzetekben.
• Öngondoskodás és relaxáció – Az önmagunkról való gondoskodás, legyen az sport, meditáció, hobbi vagy bármilyen tevékenység, ami feltölt, segít a testi-lelki egyensúly megőrzésében.
• Önismeret fejlesztése – Ismerjük meg saját érzelmi reakcióinkat, erősségeinket és gyengeségeinket. Minél inkább tisztában vagyunk ezekkel, annál hatékonyabban kezelhetjük a stresszt és nehézségeket.

Hogyan segíthet a reziliencia az élet különböző területein?

A reziliens megküzdési képességek nem csupán az érzelmi egészségünket javítják, hanem hatással lehetnek karrierünkre, személyes kapcsolatainkra, és életminőségünkre is. A reziliencia segít abban, hogy rugalmasabbak és alkalmazkodóképesebbek legyünk, valamint hogy a kudarcokat, kihívásokat tanulságként éljük meg, és fejlődhessünk általuk (Southwick & Charney, 2018).

A reziliencia fejlesztésének hasznossága

Egyre több kutatás igazolja, hogy a reziliencia fejlesztése hosszú távon nemcsak a lelki, hanem a testi egészségre is pozitív hatással van. Aki képes rugalmasan reagálni a stresszes helyzetekre, kevésbé hajlamos a kiégésre és jobb általános közérzettel rendelkezik (Bonanno, 2004).

Szakirodalom

Fredrickson, B. L. (2001). The role of positive emotions in positive psychology: The broaden-and-build theory of positive emotions. American Psychologist, 56(3), 218-226. https://doi.org/10.1037/0003-066X.56.3.218

Southwick, S. M., & Charney, D. S. (2018). Resilience: The science of mastering life's greatest challenges (2nd ed.). Cambridge University Press.

Tugade, M. M., & Fredrickson, B. L. (2004). Resilient individuals use positive emotions to bounce back from negative emotional experiences. Journal of Personality and Social Psychology, 86(2), 320-333. https://doi.org/10.1037/0022-3514.86.2.320

Bonanno, G. A. (2004). Loss, trauma, and human resilience: Have we underestimated the human capacity to thrive after extremely aversive events? American Psychologist, 59(1), 20-28. https://doi.org/10.1037/0003-066X.59.1.20

Kép forrás:

1. https://www.google.com/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Fhrpartnerconsulting.hu%2Fszolgaltatasok%2Fkepzes-fejlesztes%2Frezilencia-es-wellbeing-programjaink%2Freziliencia-avagy-az-erzelmi-ellenallokepesseg-fejlesztese&psig=AOvVaw3ViRbUd3zRfzJHeF5fwf3i&ust=1731345092166000&source=images&cd=vfe&opi=89978449&ved=0CBQQjRxqFwoTCJjo9pyh0okDFQAAAAAdAAAAABAE
2. https://mindsetpszichologia.hu/10-tipp-az-erzelmi-rugalmassag-fejlesztesehez

Sokszor halljuk ezeket a mondatokat, akár mi is mondhattuk már életünkben, de a COVID-19 járvány óta biztosan az is ismeri a home office fogalmát, akit eddig messziről elkerült. Olyan munkakörökben kellett ezt alkalmazni, ahol sosem gondoltuk volna, hogy működik – a tanárok otthonról tartottak órát, a különböző ügyintézők hazavitték a benti gépeket, és a diákoknak teljesen átalakult az életük. Tudjuk, hogy megoszlottak a vélemények, volt nekünk is, voltak preferenciáink, jó és rossz tapasztalataink.

Aztán elkezdtünk beszélni róla: mit tehetünk, hogy működjön, és a jóllétünk tényleg „jó” legyen.

A „home office” témaköre már a 20. században is jelen volt az irodalomban (ún. telework). Ahogyan a kommunikációs eszközök és a számítógépek fejlődtek, már érzékelhető volt, hogy ez a munkaforma egyre inkább el fog terjedni. Ilyenkor körülbelül – a definíciós különbségeket figyelembe véve – 10 és 30% közötti volt a home office használata az Egyesült Államokban, Kanadában, Észak-Európában és Ausztráliában. Már ekkor felmerültek mind az előnyei, mind a hátrányai ennek a munkavégzési formának. A jóllétre gyakorolt hatását befolyásolhatja a rugalmas munkaidő, a háztartás menedzselésének könnyebbsége - vagy épp nehézsége -, de másik nézőpontból az otthoni konfliktusok, a munkáltató nagyobb elvárásai, és a nyomás is, amely a környezet miatt nem csak a munkavállalóra, hanem annak családjára is ránehezedik. (Stenden et al., 1999).

A dolgozói jóllét

Európában és az Egyesült Államokban egy átlagos dolgozó durván az ébrenlétének felét munkával tölti, így a munkáltató akarva-akaratlanul nagy hatással lesz egészségére és jóllétére. Az egészségesebb munkavállaló jobb eredményeket fog elérni, innoválni, és elégedettebb lesz a munkájával (Bartmann et al., 2022). A jóllétre nincs általános elfogadott definíciónk, de mindenképpen egy időben változó állapotról van szó, részei testi, lelki és pszichoszociális tényezők és a munkakörnyezet is. Népszerű téma, megközelítés szempontjából pedig szerteágazó, szélesen kutatott terület. A cikk terjedelméből adódóan nem engedi meg, hogy ezeket bemutassuk, de Pataki-Bittó és Kun (2021) írásából a PERMA-modellt (Seligman, 2011) tartjuk fontosnak kiemelni. Erre bővebben egy előző cikkünk tért ki, lényege, hogy az egyéni jóllét öt összetevőből áll: pozitív érzelmekből, elmélyülésből (elköteleződésből), jó kapcsolatokból, értelemből és sikerérzetből. A dolgozói jóllét és a hatékonyság kéz a kézben járnak, valamint a munkavállalók elégedettségét és lojalitását is növelik. Fontos, hogy munkánk örömet okozzon számunkra, de emellett nem hanyagolható el a fizikai, mentális és szociális jóllét sem. 

A távmunka - jogszabályoktól távolabb értelmezett formája - kutatása kiterjedt. A távmunka kapcsán a munkavállalók különböző - pozitív és negatív - érzelmeket neveztek meg. A munka-magánélet egyensúly kapcsán gyakran merül fel megoldásként a távmunka - magasabb autonómián és felelősségen túl a stressz is hatással lehet az otthoni kapcsolatokra. A 2-3 napnál több home officeban töltött nap ezen kívül rontja a munkahelyi kapcsolatokat is, és fontos, hogy a csapatmunkára gyakorolt hatása is negatív. A társas izoláció fogalma is megjelenik a szakirodalomban, hiszen a a társas támogatás segíti a megküzdést, egy jól működő munkahelyi környezet így csökkenti a stressz szintjét is. Ezen kívül a szerzők kiemelik a munkában való elmélyülés lehetőségét, az optimális mérték esetén a munkavégzés hatékonyabbá válik és a koncentráció is emelkedik.

Mi történt a járvány alatt?

A távmunkát nem értelmezhetjük ugyanúgy egy szükséghelyzetben és normál körülmények között. Pataki-Bittó és Kun (2021) kutatása arra hívja fel a figyelmet, hogy a a szükséghelyzeten és a veszélyhelyzet okozta stresszen túl az otthon tartózkodó családtagok, lakótársak és a szintén otthon tartózkodó más munkatársak is hatással vannak a távmunka megélésére.

Befolyásoló tényező, hogy adottak-e a nyugodt munkakörülmények - a korlátozások hatottak az érzelmi állapotra és stresszérzetre, de a  munkához való hozzáállásukban nem láttak változást. A kényszer-távmunka egyik pozitív hozadéka pedig a munkatársi kapcsolatok megerősödése. A kisgyermekes (12 év alatti gyermeket nevelő) munkavállók bűntudatról, stresszről, kiéleződő munka-család konfliktusról számoltak be - ezzel szemben a gyermektelen munkavállalók elhivatottságot és elszántságot észleltek magukban, és a beszűkült élettér a munkát helyezte fókuszba, de ők is beszámoltak ingerlékenységről és feszültségről. A cikk kiemeli, hogy a vezetőknek figyelmet kell fordítani a feszültségoldásra és a stressz csökkentésére járványhelyzeten kívül is.

Hogyan dolgozunk távolról?

Manapság már élhetjük ilyen korlátozások nélkül is az életünket, de a távmunka nem tűnt el, sőt egyre inkább elterjed. A Deloitte (2023) felmérésben a dolgozók 94%-a legalább egy, 60%-a pedig két-három home office-ban töltött napra tartana igényt, a home office igényét és az ahhoz való ragaszkodást kifejezetten a HR szakemberek egyik kihívásaként említi a szakirodalom (Pózner & Kozák, 2024).

A home office fenntarthatósági kérdése - hogy kielégíti-e a ma élők szükségletet miközben a jövő generációit nem korlátozza - is foglalkoztatja a szakirodalmat, ennek szempontjából elengedhetetlen a munkavállalói szabadság, a dolgozók lelki egészsége, a munka-magánélet egyensúly kialakítása (Sinkó, 2022). A távmunka vagy home office csökkenti a szervezet működtetési költségeit valamint a károsanyag kibocsátást - akár rövid időre is, azonban az otthoni rezsiárak is megterhelhetik a működést, valamint meg kell teremteni egy használható munkakörnyezetet is, annak minden - eddig a munkahelyen használható - szolgáltatásával együtt (pl. edzőterem).

Munkavállalói szempontból a tartós home office elmagányosodáshoz vezethet, gátolhatja a csapatmunkát és az együttműködést. Bizonyos mértékig rugalmasabban tudja kezelni a munkaidejét - ez segíthet a munka-magánélet egyensúly kialakításában - de ezt befolyásolja pl. a családi állapot, a háztartásban ellátandó feladatkörök, a túlóraigény és a munkavállaló személyisége is (Ionescu et al., 2022).

Mit tegyünk, hogy jól legyünk?

Négy terület van, melyen változásokat tudunk bevezetni, így Bartmann és mtsai. (2023) alapján mi is ez alapján kategorizálunk, és követjük kutatásuk eredményeit.

Fizikailag

A fizikai aktivitás és mozgásszegény életmód témakörével kezdjük. Az elhízás, a krónikus betegségek és a korai halálozás tekintetében veszélyeztetettek a mozgásszegény életmódot követő emberek. A WHO ajánlása szerint egy felnőtt 75 perc intenzív vagy 150 perc normál tempójú testmozgást kell, hogy végezzen hetente, ezen kívül pedig rendszeresen szünetet kell tartania és esetleg állva dolgoznia, vagy lazább testmozgást végeznie a munkája során (2 órát naponta).

Más ajánlás például (melyet a szakirodalom angolul “active workstation”-nek nevez) az alternatív munkaállomások kialakítása, melyekkel ülés helyett állhatunk vagy aktív mozgást végezhetünk munka közben.

Az “aktív meeting” egy olyan alternatívája a szokásos meetingeknek, amikor a résztvevők például telefonról csatlakoznak be, és közben elmennek sétálni, vagy a meeting alatt valamilyen lazító, nyújtó testmozgást végeznek. Természetesen ennek vannak akadályai, de sétálásra buzdítani a munkavállalókat mind a fizikai egészségüket - és ahogyan már hallottuk, ezáltal - mind a kreativitásukat felfrissíthetik. Ha vezetőként ilyen ajánlásokat teszünk, azzal csak támogatni tudjuk munkavállalóink egészségét.

Az egészséges étkezés elengedhetetlen magához az egészséghez. A WHO ajánlásai alapján legalább öt adag gyümölcsöt és zöldséget, kevesebb mint 50 gramm cukrot és kevesebb zsírt, sót ajánlott fogyasztanunk. A vízbevitelt minimum 1-1.5 literre teszik.

Mentálisan

Távmunka esetén kevesebb emberi interakciót tartunk fent, amely a magányosságot vagy az izolációt növelheti, ezek pedig szorongáshoz és depresszióhoz vezethetnek. A mély beszélgetések elengedhetetlenek a boldogság és a jóllét esetében, azonban szignifikánsan jobb egy kis small-talk is, mint hogy ne beszéljünk senkivel egyáltalán.

A vezetők szempontjából fontos arra figyelni, hogy egy-egy meeting alkalmával pár percet szánjunk a dolgozók hangulatára, és teret engedni annak, hogy elmeséljenek egy jó hírt vagy egy közeli élményt.

Ötletes és hasznos megoldás lehet az olyan munkahelyeken, ahol sok munkatárs viszonylag hosszú ideig csak távolról dolgozik, egy olyan csatorna létrehozása az adott kommunikációs felületen (legyen az akár a Teams), ahol más módon is tudnak kapcsolódni a dolgozók. Ezeket a személyes csatornákat lehet használni receptek, érdekes cikkek, hírek megosztására, de egy másik gyakorlat a hét végi “Hála” csatorna létrehozása, ahol a munkatársak megköszönhetik egymásnak a hét során nyújtott segítségüket.

A távmunka egyik hozadéka, hogy fokozottan kell figyelnünk az e-mailjeinket, és más kommunikációs felületeket, ami túlterheltség érzését keltheti a munkavállalóban, ez pedig könnyen a jóllét romlásához vezethet. Ha többet dolgozunk az átlagos napi munkaóráinknál - ami home officeban bizony előfordulhat -, az megnövekedett stresszhez, kiégéshez, érzelmi kimerültséghez vezethet. A pozitív pszichológia számos intervenciót megnevez, például a mindfulness programokat. Emellett más, mindfulness-alapú programokat is megnevez a szakirodalom. Egy kutatásban például a munkavállalók minden napot azzal zártak, hogy megneveztek három jó dolgot, amit aznap történt velük - egy hét után a stressz csökkenését tapasztalták, és könnyebben kiszakadtak a munkából utána otthon. A rutin kialakítása is segíthet például reggel, hogy időt szánjunk magunkra és a napunk elkezdésére. Az ajánlások között szerepel a beltéri növények beszerzése is, amelyek szintén stresszcsökkentő hatásúak.

A szünetek megtartása ugyanúgy hatással van a jóllétre. Ezek lehetnek apró, pár perces szünetek, vagy az ebédszünet, hétvégék és vakációk. Azokban a szervezetekben, ahol a meetingek időtartamát maximalizálták 1 óráról 45 percre, nőtt a hatékonyság és a rövid szünetekre is felszabadult idő. Több mint az amerikai munkavállalók fele nem veszi ki a szabadnapjait az év végére - a rövid vagy hosszabb utazások növelik a boldogságérzetet, a hatékonyságot és a kreativitást, de a mentális problémák kialakulását is csökkentik. A szervezetek részéről ezek a gyakorlatok például megjelenhetnek abban, hogy megfelelően kiképeznek más munkatársakat a helyettesítésekre.

Összességében tehát nagyon sok lehetőség áll rendelkezésre a munkavállalói jóllét növelésére. Fontos, hogy munkavállalóként figyeljünk saját és munkatársaink egészségére, és vegyük észre, ha kimerültek vagyunk - a bűntudat nélküli pihenés kifizetődőbb, mint a kiégés hosszútávon. Szervezeti oldalról a jógyakorlatok bevezetése a munkahelyen lehet, hogy elsőre nem tűnik praktikusnak, de az elégedett munkavállaló megtartása sokkal költséghatékonyabb, mint újak toborzása - ráadásul az elégedett munkaerő jó munkaerő is. 

Felhasznált irodalom

Bartmann, N., Cloughesy, J. N., Probst, B. M., Romagnoli, G., & Woerner, A. (2022). Behavioral interventions to improve Home-Based Office-Workers’ health. Trends in Psychology. https://doi.org/10.1007/s43076-021-00122-x

Deloitte Croatia. (2024). A magyar munkavállalók több, mint fele tervezi, hogy felmond a munkahelyén. https://www2.deloitte.com/hu/hu/pages/emberi-eroforras/articles/a-magyar-munkavallalok-tobb-mint-fele-tervezi-hogy-felmond-a-munkahelyen.html (Letöltve: 2024.11.20.)

https://real.mtak.hu/203274/1/6a973c96cebe8b911e511090056cdf4c216f4391.pdf

Ionescu, A., Tóth, D. A., & Keresztes, G. (2022). A home office és a távmunka megítélésének vizsgálata a munkáltatói és munkavállalói attitűdök alapján. Gazdaság És Társadalom, 15(3), 5–34. https://doi.org/10.21637/gt.2022.3.01

Pataki-Bittó, F. & Kun, Á. (2021). Az otthoni munkavégzés és a jóllét. Új Munkaügyi Szemle. 2 (4), 43-54. https://real.mtak.hu/154580/1/PatakiBitto.pdf

Pózner, B. M. & Kozák A. (2024). Aktuális HR-problémák a hazai vállalkozások körében: túlzó fizetési elvárások, fluktuáció, home office és társai. Új Munkaügyi Szemle. 5 (3), 21-31.

Seligman, M. E. P. (2011). Flourish: A Visionary New Understanding of Happiness and Well-being. Free Press, New York. 

Standen, P., Daniels, K., & Lamond, D. (1999). The home as a workplace: Work–family interaction and psychological well-being in telework. Journal of Occupational Health Psychology, 4(4), 368–381. https://doi.org/10.1037/1076-8998.4.4.368

Képzeljük el, hogy egy bevásárlóközpontban vagyunk. Szeretnénk egy müzlit választani magunknak a heti reggelinkhez. Hogyan hozzuk meg a döntésünket? Végignézzük az összes lehetséges alternatívát, majd nagyjából egy fél óra alatt döntést hozunk? Vagy ennél is több időt töltünk el a választással? Esetleg a müzlik összetételére is kíváncsiak vagyunk, mert fogyni szeretnénk, ezért összevetjük az energiatartalmukat? Az is lehetséges, hogy az egyszerű megoldást preferáljuk, ezért megvesszük azt a müzlit, amit mindig szoktunk vagy azt, amelyikkel egyszer már meg voltunk elégedve és alig egy perc alatt végzünk. Az, hogy hogyan állunk hozzá a müzli beszerzéséhez — a legfinomabbat, a legolcsóbbat, a legdiétásabbat próbáljuk megtalálni vagy megelégszünk azzal, ami egyszer már bevált — mind rólunk szól. Arról árulkodik, hogy maximalizáló vagy megelégedésre törekvő stratégiát alkalmazunk. De mit is jelentenek ezek a fogalmak?

Maximalizálás versus megelégedésre törekvés pszichológiája

A maximalizálás (eredeti angol terminus: maximizing) és a megelégedésre törekvés (eredeti angol terminus: satisficing) fogalma Berry Schwartz (2004) nevéhez fűződik. 

A maximalizáló személy arra törekszik minden döntésénél, hogy a lehető legjobb megoldást érje el, míg a megelégedésre törekvő személy az „elég jó” alternatíva megtalálását tűzi ki céljául (Rashid & Seligman, 2018).

Schwartz (2004) a választási lehetőségek kiszélesedésének összefüggésében írta le a két döntéshozatali módot, és amellett érvelt, hogy a széles választéknak előnyei mellett hátrányai is vannak. Ugyanis, ha hatalmas a választék az könnyen indukálhatja azt a hozzáállást, hogy a legjobb alternatívát szeretnénk megtalálni. Ez az elképzelés, azonban nem feltétlenül megvalósítható. Gondoljunk csak arra, hogy ha egy autót szeretnénk vásárolni, akkor milyen sokféle közül választhatunk. A nagy választék amennyire áldás, annyira lehet átok is, hiszen, ha a legjobb autót szeretnénk kiválasztani és még különböző szempontok alapján is keresünk (többek között: ár, üzemanyag-hatékonyság, garancia és ügyfélszolgálat, magas vezetési kényelem), akkor igen hosszú időt és energiát igénylő feladat kielemezni, hogy melyik autót lenne érdemes megvennünk. Ezzel szemben, ha ellen tudunk állni a vágynak, hogy a legjobb autót válasszuk ki — abban gondolkodunk, hogy egy jó autót szeretnénk találni, és amint ez sikerült, megállunk a keresgélésben nem törődve azzal hány ennél jobb autó van még a piacon —, akkor rövidebb idő alatt végezhetünk és valószínűleg kevésbé rágódunk a döntésünk jóságán a vásárlást követően.

A területen számos kutatást végeztek, amikben azt vizsgálták, hogy a maximalizáló vagy a megelégedésre törekvő stratégiát gyakrabban alkalmazó személyekre milyen pszichés korrelátumok jellemzőek (Schwartz et al., 2002). Schwartz és munkatársai (2002) egy kutatássorozatot végeztek 1747 résztvevővel arra vonatkozóan, hogy a maximalizáló személyek (akiket egy kérdőív, a Maximization Scale segítségével válogattak ki az alapján, hogy a személyek mennyire hajlamosak a maximalizáló viselkedésmódra különböző élethelyzetekben) mentális állapota hogyan jellemezhető. Összességében az derült ki, hogy 

a maximalizáló viselkedésmód együtt járt az alacsonyabb boldogságszinttel, alacsonyabb önértékeléssel, alacsonyabb optimizmussal és alacsonyabb élettel való elégedettséggel, míg jellemző volt rájuk a perfekcionizmus, a lehangoltság és a megbánás (Schwartz et al., 2002). 

A döntéseikkel szignifikánsan kevésbé voltak elégedettek és többször bánták meg a választásukat a megelégedésre törekvőkhöz viszonyítva. Jellemzőbb volt rájuk továbbá, hogy utólag összehasonlították a megvett termékeket más hasonló árucikkekkel (Schwartz et al., 2002). Később Cheek és Schwartz (2016) a maximalizálást egy két komponensből álló fogalomként írták le, és megkülönböztették a maximalizálást, mint stratégiát és mint célt. Maximalizáló stratégiaként definiálták azt a választási módot, hogy minden lehetséges alternatívát végignézve a legjobb lehetőséget szeretné kiválasztani a személy. Ezzel szemben maximalizáló célként arra a viselkedésmódra utaltak, hogy valaki minden energiáját beleadja egy cél elérésébe. A kutatók szerint míg a maximalizáló stratégia a korábbi kutatásokkal összhangban maladaptív viselkedéshez vezet, a maximalizálás, mint cél adaptív megoldási módokhoz vezethet. Vargová és munkatársai 2020-ban ezt a kétkomponensű modellt vizsgálták. A kutatás megerősítette a maximalizálás két komponensű modelljét: mert míg a maximalizáló stratégia együtt járt az önmagunkra irányuló rágódással, a hangulati labilitással, a lehangoltsággal és az észlelt boldogságszint csökkent mértékével, addig a maximalizálás, mint cél nem mutatott összefüggést a jólléttel (Vargová et al., 2020). Polman (2009) kísérletében alátámasztotta azt a feltételezést, hogy a maximalizáló stratégiát alkalmazó személyeknél azért figyelhető meg alacsonyabb boldogságszint, mert ha minden alternatívát alaposan megvizsgálunk, akkor nem csak a jó választások esélye nő meg, hanem ugyanannyival megnő a rossz választások esélye is. Sari (2022) kutatásában a maximalizáló stratégia szignifikáns együttjárást mutatott az alacsonyabb élettel való elégedettséggel egyetemi hallgatók körében.

A kutatásokból jól látszik, hogy a maximalizáló stratégiának számos negatív következménye van a mentális jóllétünkre nézve. Éppen ezért jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ha maximalizáló stratégiát követünk.

Hogyan ismerhetjük fel, ha maximalizáló stratégiát alkalmazunk?

A Schwartz és munkatársai (2002) által kialakított maximalizálást mérő kérdőív (Maximization Scale) 13 item segítségével méri a maximalizáló stratégia használatának mértékét. A kérdőívnek egyelőre nincs magyar nyelvre adaptált változata. A kérdőív alapján a következő szempontok jellemzők egy maximalizáló személyre:

• Egy választás előtt álló helyzetben milyen részletesen veszi végig a személy az előtte álló alternatívákat, mielőtt döntést hozna.
• Még, ha elégedett is valaki a munkájával, akkor is figyeli a további lehetőségeket.
• Hiába elégedett a személy azzal, amit éppen hallgat a rádióban vagy néz a TV-ben, szeret átkapcsolni más csatornákra is.
• Több kapcsolatban kipróbálja magát, mielőtt elköteleződne egy mellett.
• Nehézséget jelent számára ajándékot választani egy barátnak vagy ruhavásárlásnál kiválasztania a megfelelő darabot.
• Nagyon szeret listát készíteni, amiben rangsorolja a dolgokat, például: legjobb filmek, legjobb énekesek, legjobb sportolók, legjobb regények.
• Nehézséget jelent számára bármilyen írásos munkát kiadni a kezéből, akár, ha csak egy baráti levélről van szó, mert a legjobb kifejezések megtalálására törekszik.
• Bármit is tesz, mindig a legjobbat várja el magától.
• Sosem állapodik meg a második legjobb dolognál.
• Gyakran fantáziál egy olyan életről, ami nagyon más, mint a jelenlegi.

Amennyiben az állítások 75%-val tudunk azonosulni, akkor nagy valószínűséggel jellemző ránk a maximalizáló stratégia használata, míg, ha kevesebb mint 25%-ot véltünk jellemzőnek, akkor kevésbé jellemez minket a stratégia használata. Ha gyanakszunk arra, hogy a maximalizálás jellemző lehet ránk, érdemes azon elgondolkodni, hogy:

Az életünk mely területén/területein alkalmazzuk ezt a stratégiát? Mennyire hasznos számunkra a stratégia alkalmazása, milyen előnyünk származik belőle? Mi a stratégia használatának az ára (gazdasági, fizikai, érzelmi)?

Ezeket a szempontokat figyelembe véve elgondolkodhatunk azon, hogy min szeretnénk változtatni (Rashid & Seligman, 2018). Ehhez nyújtanak támpontot a következő ötletek.

Mit tehetünk, ha megelégedésre törekvőkké szeretnénk válni?

Schwartz (2004, id. Rashid & Seligman, 2018) 10 pontban foglalta össze a tanácsait, amik által a megelégedésre törekvés stratégiáját alkalmazhatjuk a mindennapokban.

1. Gondoljuk át, hogy egy adott döntésünk mennyire fontos és ennek megfelelően osszuk be, hogy mennyi időt szánunk a döntés meghozatalára.
2. Gondoljuk át, hogy milyen döntéseink meghozatalakor alkalmaztuk már a megelégedésre törekvés stratégiáját, és idézzük fel hogyan csináltuk. Ezután próbáljuk meg alkalmazni az életünk több területén ezt a módszert.
3. Gondoljuk át a döntéseink árát. Próbáljuk meg vásárláskor a „szokásosat” választani és próbáljunk ellenállni az újdonságoknak.
4. Hozzunk visszafordíthatatlan döntéseket. Ha egy döntésre visszafordíthatatlanként gondolunk, akkor könnyebben elköteleződünk és kisebb eséllyel kezdünk a lehetséges alternatívákon gondolkodni. Ebben segít, ha két listát írunk: az elsőre azok a döntéseink kerüljenek, amik visszafordíthatóak, a másodikra azok, amik visszafordíthatatlanok.
5. Gyakoroljuk a hálát. Gondoljunk arra, hogy milyen jó oldala van a döntésünknek és adjunk hálát ezért.
6. Kevesebbszer bánjuk meg a döntéseinket. Azáltal, hogy az elég jó megtalálására törekszünk és a döntéseink jó oldalára koncentrálunk, csökkenthetjük a megbánás érzésünket egy-egy döntés meghozatala után.
7. Vetítsük előre az adaptációt. A dolgokhoz egész rövid idő alatt hozzászokunk. Ez igaz a pozitív és a negatív élmények esetében is. Éppen ezért, ha arra gondolunk, hogy a döntésünk korlátozott ideig lesz csak hatással a mindennapjainkra, azáltal csökkenthető a legjobb alternatíva megtalálása iránti vágy.
8. Csökkentsük az elvárásainkat. Ha túl magasak az elvárásaink, akkor szinte lehetetlen azoknak megfelelnünk. Fontos, hogy reális, a helyzetnek megfelelő elvárásaink legyenek ahhoz, hogy a döntéseinkkel elégedettebbek lehessünk.
9. Csökkentsük a szociális összehasonlítást. Ugyan előremutató is lehet a társas összehasonlítás, könnyen generálhatja bennünk a nem elég jó érzését. Emiatt érdemes arra koncentrálnunk, hogy mi tesz minket boldoggá és mi ad értelmet az életünknek.
10. Szeressük meg a korlátozásokat. Minél nagyobb a választék, annál nehezebb megelégedésre törekednünk, ezért alakítsunk ki szokásokat és kövessünk szabályokat, ahol tehetjük.

Végül ahhoz, hogy fenntartsuk a megelégedésre törekvő stratégia használatát, hasznos, ha

• Külső sztenderdek helyett saját belső mércéket alakítunk ki, és ezekhez igazítjuk a döntéseinket.
• Élmények halmozása helyett a ritka, egyedi élmények megőrzésére koncentrálunk.
• Valamint a helyzetek kontrollálása helyett arra összpontosítunk, hogy élvezzük őket.

Felhasznált irodalom:

Cheek, N. N., & Schwartz, B. (2016). On the meaning and measurement of maximization. Judgment and Decision making, 11(2), 126-146. https://doi.org/10.1017/S1930297500007257 

Polman, E. (2010). Why are maximizers less happy than satisficers? Because they maximize positive and negative outcomes. Journal of Behavioral Decision Making, 23(2), 179-190. https://doi.org/10.1002/bdm.647 

Rashid, T. & Seligman, M. (2018). Session Seven: Maximizing versus Satisficing. In. Rashid, T. & Seligman, M. (Ed.). Positive Psychotherapy. Clinical Manual. pp. 159-169. Oxford University Press

Sari, M. (2022). Decision-making and life satisfaction: The role of general decision-making styles and maximizing tendency as predictors. Humaniora, 13(2), 127-135. https://doi.org/10.21512/humaniora.v13i2.7769 

Schwartz, B., Ward, A., Monterosso, J., Lyubomirsky, S., White, K., & Lehman, D. R. (2002). Maximizing versus satisficing: happiness is a matter of choice. Journal of personality and social psychology, 83(5), 1178. DOI: 10.1037//0022-3514.83.5.1178

Schwartz, B. (2004). The paradox of choice: Why more is less? New York, Harper Collins

Vargová, L., Zibrínová, Ľ., & Baník, G. (2020). The way of making choices: Maximizing and satisficing and its relationship to well-being, personality, and self-rumination. Judgment and Decision making, 15(5), 798-806. https://doi.org/10.1017/S1930297500007932 

A pozitív pszichológiai intervenciók olyan célzott gyakorlatok és módszerek, melyek segítségével az egyén képes lehet mentális jóllétének növelésére, pozitív érzelmeinek fokozására, egy tartós pozitív állapotot, növekedett boldogságérzetet fenntartva. Ezen gyakorlatok és praktikák közé tartozhatnak a hála -és a sikerélmény-naplók, valamint az optimizmus-fejlesztő gyakorlatok és az önértékelésre fókuszáló feladatok is. De akár a mindfulness széleskörű metódusának tárházát, és az érzelmi rugalmasság növelésére szolgáló technikákat is ide sorolhatjuk. A pozitív pszichológiai intervenciók erősítik az érzelmi és pszichológiai rezilienciát, a teherbíró képességet, a szociális kapcsolatokra pedig szintén pozitív hatással lehetnek, ezzel együtt fokozhatják az egyén életminőségét, általánosságban pedig az élettel való elégedettség növekedéséhez is hozzájárulhatnak. Végső soron mindez jótékony hatással lehet az egyén testi és lelki, azaz mentális jóllétére is. Az egyes módszerek használata a stresszkezelésben is segíthet és egyes kutatások szerint hosszútávon akár a hangulatzavarok kockázata is csökkenhet. Számos hasonló technikát pedig a klinikumban, a terápiás ülések során is alkalmaznak. 

Mai cikkünkben bemutatjuk, hogy hogyan lehetünk képesek arra, hogy belecsempésszük a mindennapokba azokat a gyakorlatokat és intervenciókat, melyek hasznosak lehetnek a jóllét fokozására és általánosan a pozitív érzelmek fokozására kézzelfogható praktikák elsajátításán keresztül. Bemutatjuk továbbá azt is, hogy mindez milyen pozitív pszichológiai alapokon és eszközökön nyugszik, továbbá, hogy milyen hasznosítási lehetőségek állnak rendelkezésünkre a pszichológia tudományágán keresztül. 

De mi is a pozitív pszichológia, mik ezek a gyakorlatok és hogyan tudnak segíteni? 

A pozitív pszichológia talán két leghíresebb alakja Martin Seligman és Abraham Maslow, de akár a magyar-amerikai Csíkszentmihályi Mihály nevét is büszkén említhetjük a sorban. A pszichológia ezen ágazata egyfajta paradigmaváltással robbant be a szakmai körökbe, és képviseletében olyan fogalmak jelennek meg, mint a pozitív érzelmek, a prevenció hangsúlyú gyakorlati módszerek, az emberi erősségek tanulmányozása, jeligéjeként pedig „az emberek életének boldogabbá és produktívabbá tételét” ragadhatjuk ki (Oláh, 2012). Mindez persze egyszerre tűnhet egyértelműnek és megfoghatatlannak, azonban az irányzat erre kézzelfogható, jól érthető gyakorlati intervenciókkal válaszol mottójának beteljesítése érdekében. Lássuk, hogy mik lehetnek ezek.

Hála-napló

A hála-napló egy igen egyszerű és hatékony módja lehet a pozitív érzelmek előidézését tekintve. Lényegében arról van szó, hogy az egyén naponta néhány percet arra szán, hogy leírja, miért is hálás. Felmerülhet persze a gondolat, hogy mindenki életében akadnak olyan napok, mikor nehezebb ezen gondolatok verbalizálása vagy éppen papírra vetése. Azonban ahogyan Ferenczi (2020) is megfogalmazza: azzal, hogy egy olyan pozitív érzelmi megélést, mint a hálát kifejezzük, (tehát például köszönetet mondunk vagy kimondjuk, hogy hálásak vagyunk valamiért), azt követően ki is alakul bennünk a hálaérzet, mely egy fontos alapköve lehet a naplózás módszerének is. Kutatásukban azt találták, hogy egyes csoportoknál a rendszeres hála-napló vezetés növelte a rezilienciát, lelki megküzdési képességet, ők egyfajta „lelki edzésprogramként” hivatkoznak erre a módszerre, mely a stresszteli helyzetekkel való megküzdésben és teherbíróképesség fejlesztésében is segítségünkre lehet (Ferenczi, 2020). Ezzel a személy képessé válhat arra, hogy lelki megküzdéseit aktivizálva, egy kihívásokkal teli napot pozitív gondolatokkal zárjon, képes legyen meglátni egy apró pozitív mozzanatot, ezzel „edzve” magát egyfajta jóllétet fokozó látásmódra, perspektíva-váltásra. Ezek mellett egyébként léteznek egyszerűen a pozitív gondolatokat megcélzó naplók is, így tulajdonképpen bármely pozitív fókuszú érzelem dokumentálásával elérhető a jóllét fokozása. Ezen kategóriába például a sokak által kedvelt „Pozitív gondolatok naplója” (szerk. Dér Noémi), mely a napi pozitív megélések és sikerélmények dokumentálására szolgál. 

Mindfulness és meditáció 

A mindfulness és a meditáció olyan tudatos jelenlétet fejlesztő „technikák”, amelyek elősegíthetik az egyén számára azt, hogy a jelen pillanatra fokuszáljon, valamint az úgynevezett „befelé-fordulást” (introspekciót) is, így az érzelmi reakciók szabályozásában is hatásos gyakorlatoknak tekinthetők. A mindfulness rendszeres gyakorlása csökkenti a stresszt, javítja az érzelem szabályozást, illetve növeli az általános mentális jóllétet, míg a meditáció különféle formái az elme „nyugtatására” és az önismeret elmélyítésére is szolgálhatnak. A meditáció és a mindfulness számos pozitív pszichológiai előnnyel bírnak, hiszen ezen gyakorlatok fokozhatják az érzelmi egyensúly kialakulását, valamint a pszichológiai rugalmasságot (rezilienciát), ezzel elősegítve jóllétünket. Kutatások szerint az egyes mindfulness technikák csökkentik a distresszt és a szorongást, valamint növelik az önértékelést és az általános élettel való elégedettséget (Baer, 2003). Emellett a meditáció során kialakuló tudatos jelenlét hosszabb távon elősegíti a pozitív érzelmek megélését és a negatív érzelmekkel való hatékony megküzdést (Brown & Ryan, 2003). 

Lelki rugalmasság fejlesztése

A már említett reziliencia, azaz a lelki rugalmasság alapvető fontosságú az egyén jóllétének fenntartásában. A reziliencia nem csupán a stressz vagy a traumatikus élethelyzetek kezelésére korlátozódik, hanem magában foglalja az egyén képességét arra is, hogy fejlődést érjen el a nehézségek során, valamint arra, hogy az élet kihívásait mintegy tanulási lehetőségként keretezve fogja fel (Seligman & Csíkszentmihalyi, 2000). A jó ellenállási képességgel rendelkező személyek hajlamosak az optimista gondolkodásra, amely szoros kapcsolatban áll az érzelmi jóléttel is (Fredrickson, 2001). A pozitív pszichológiai megközelítés szerint a reziliencia erősítésére irányuló beavatkozások – például erősségeink felismerése, pozitív érzelmek gyakorlása, és kognitív újrakeretezés – hozzájárulnak a pszichológiai rugalmasság fejlődéséhez. A pozitív érzelmek, például a hála és az öröm rendszeres átélése nemcsak javítja az érzelmi stabilitást, hanem segíti az egyént a stresszteli helyzetekkel való megküzdésben (Fredrickson, 2004). 

Ezen „eszközök” egyébként azért is nagyon hasznosak, mert szinte bárki számára könnyen elérhetőek lehetnek, az egyéni célkitűzések tekintetében pedig nagymértékben személyre szabhatóak. 

Pozitív pszichológia alkalmazása a klinikumban

Vitatott téma, hogy mennyire lehet a pozitív pszichológia eszköztára önmagában hatékony a klinikai pszichológia területén. Azonban azt fontos kiemelni, hogy ezen módszereknek nem szükséges önállóan helytállniuk, hiszen bizonyos esetekben a pozitív pszichológiai szemléletmód, valamint az intervenciók és gyakorlatok egyfajta kiegészítésként is alkalmazhatóak lehetnek. Kutatások alapján a pozitív pszichológiai gyakorlatokkal kiegészített terápia igen hatékony lehet az egyes zavarok során felmerülő tünetek enyhítésében is. Többek között ezen eszközök könnyen becsempészhetőek a kognitív viselkedésterápiás ülésekbe is, melynek egy jó példája az optimizmus erősítése, és egyéb pozitív kogníciók beintegrálása a kognitív viselkedésterápiába (Szondy, 2011). Ezen belül is, példának okáért a negatív kogníciók pozitív kogníciókra való fokozatos felváltása, melyeket Szondy (2011) „alternatív kognícióknak” nevez a „pesszimista kogníciók” ellenében, és kiemeli, hogy a pozitív vizualizáció technikája is igen hatékonynak bizonyulhat. Mindezek mellett a jóllét-terápia, az életminőség-terápia, és a pozitív pszichoterápia is gyakorlati jelleggel törekszik a klinikai pszichológia, pozitív pszichológiai eszközeivel való együttes működtetésére (Szondy, 2011).

Összességében, a fentebb említett terápiák tehát egyaránt alkalmazhatók a mindennapokban és a klinikumban is, tulajdonképpen a terápiás célkitűzésekhez idomulva. A technikák a terápiás munkába átültetve is tetten érhetők, hiszen mind az életcél és élet értelmének megtalálása, mind például az erősségek feltérképezése, de a rugalmasság fejlesztése is a terapeuta kompetenciák közé sorolhatók, – csak hogy kiemeljünk párat, – de akár a krónikus betegséggel élők körében is érdemes lehet elgondolkodni a megküzdés és az életminőség javítása szempontjából a pozitív pszichológia által kínált eszközök bevonásán. 

Felhasznált irodalom:

Baer, R. A. (2003). Mindfulness training as a clinical intervention: A conceptual and empirical review. Clinical Psychology: Science and Practice, 10(2), 125-143. https://doi.org/10.1093/clipsy/bpg015

Brown, K. W. & Ryan, R. M. (2003). The benefits of being present: Mindfulness and its role in psychological well-being. Journal of Personality and Social Psychology, 84(4), 822-848. https://doi.org/10.1037/0022-3514.84.4.822

Fredrickson, B. L. (2001). The role of positive emotions in positive psychology: The broaden-and-build theory of positive emotions. American Psychologist, 56(3), 218-226. https://doi.org/10.1037/0003-066X.56.3.218

Fredrickson, B. L. (2004). Gratitude, like other positive emotions, broadens and builds. In R. A. Emmons & M. E. McCullough (Eds.), The psychology of gratitude (pp. 145-166). Oxford University Press.

Oláh A. (2012). A pszichológia napos oldala. Magyar pszichológiai szemle, 67(1), 3-11.

Seligman, M. E. P. & Csikszentmihalyi, M. (2000). Positive psychology: An introduction. American Psychologist, 55(1), 5-14. https://doi.org/10.1037/0003-066X.55.1.5

Szondy M. (2011). Optimizmus, életminőség és pozitív pszichoterápia [Optimism, quality of life and positive psychotherapy]. Magyar Pszichológiai Szemle, 66(1), 203–223.