Egy betegség – legyen az egy gyorsabb lefolyású influenza, vagy egy hosszú éveken át elhúzódó krónikus probléma – általában csak orvosi szemmel van vizsgálva. Feltárják a főbb tüneteket, illetve a lehetséges kezelési lehetőségeket, majd a gyógyulást megcélozva addig nézik az adatokat, amíg azok ideális tartományban nem lesznek. Az egész folyamatban van viszont egy tényező, amit elég gyakran nem vesznek figyelembe, ez pedig maga a személy, aki a betegséget elszenvedi. A legelső észlelt tünettől kezdve ő játssza a legfontosabb szerepet a folyamatban és a kimenetel nagy százalékban függ tőle. Már az 1930-as években is felismerték, hogy a betegségek pszichés aspektusa mekkora hatással bír. Dunbar és munkatársai (1936) szerint a felépülés igen figyelemre méltó hányadában játszik szerepet. A beteg megélése minden esetben teljesen egyedi lesz és összehasonlíthatatlan, hiszen benne van a saját személyisége, körülményei és tapasztalatainak összessége. Ezek mind-mind abban is szerepet fognak játszani, hogy a személy viselkedése milyen lesz betegként és mennyire fog részt venni aktívan a saját kezelésében. 

Együttműködés

A gyógyuláshoz a legtöbb esetben szükséges valamilyen típusú kezelés. Ez a legalapvetőbb házi praktikáktól elkezdve a különféle komplex gyógyszeres kezelésekig sokféle lehet. Van valami, ami viszont közös ezekben: csak akkor működnek, ha valóban együttműködik a páciens és végrehajtja, amit kell. Az orvos feladata megfigyelni, hogy egy kezelés milyen hatást hozott, és adott esetben módosítani azt a jobb eredmények érdekében. Éppen ezért kulcsfontosságú tudnia, a betege vajon eleget fog-e tenni annak.  Caron (1968) kutatásában például 27 orvosból 22 túlbecsülte, hogy betege mennyire együttműködő. Ebből is jól látszik, milyen nehéz is ennek a megítélése. 

De mik azok a tényezők, amik segíthetnek és mik azok, amikkel kevesebb az esélye annak, hogy a páciens például szedni fogja rendszeresen a felírt gyógyszert? Jimmy és Jose (2011) számos okot talált erre. Az egyik leggyakoribb ok a feledékenység, hogy a személy egyszerűen csak elfelejti beszedni a gyógyszert. Ezen sokat segíthet, ha egy családtagja figyelmezteti őt, vagy akár valamilyen telefonos emlékeztetőt állít be. Szintén megakadályozhatja vagy nehezítheti az együttműködést, ha a személy egész egyszerűen nem hisz a kezelésben, más vélekedései vannak a gyógyulásáról. Ez ellen nem lehet és nem is kell védekezni, hiszen minden ember más, így mindenki másképp is fog hozzáállni egy betegséghez, viszont nagyon fontos, hogy az orvosok felmérjék előzetesen, hogy maga a páciens hogyan vélekedik a betegségéről és ehhez alkalmazkodva tudjanak beszélni vele és kezelést javasolni. Sok esetben nem arról van szó, hogy a beteg direkt akar dacolni az orvossal, egyszerűen a tájékoztatás hiánya okoz benne ellentmondásokat és veszi el a bizalmát. Egy ideális helyzetben tehát a kezelő részletes tájékoztatást ad, akár írásban, hogy azt később is lehessen tanulmányozni. Nehézséget önmagában a kezelés komplexitása is jelenthet, hiszen minél bonyolultabb, annál nehezebb azt lekövetnie a betegnek is. Ez ellen is csak a leírott, részletes tájékoztatás jelenthet védelmet. 

A kötődés szerepe

A saját hiedelmek és gondolatok mellett vannak olyan tényezők is, amik nagyon régóta ott gyökereznek bennünk, például, hogy milyen a kötődésünk. Nicholls és munkatársai (2014) emlőrákos betegeknél figyelték meg először azt, hogy a bizonytalan kötődési stílus hajlamossá teheti a pácienseket a depresszió és a szorongás fokozottabb átélésére, míg a biztonságos kötődés inkább az aktívabb megküzdést segíti elő. Így tehát lehet, hogy egyesek sokkal negatívabban élnek meg egy-egy megbetegedést, mint mások a kötődésük okán. Désfalvi és munkatársai (2017) magyar mintán is nézték az ilyen jellegű összefüggéseket, és azt találták, hogy inkább a fiatalabbakra jellemző, hogy egy betegség esetén bizonytalan kötődési jeleket mutatnak, sokkal jobban vágynak az intimitásra és jobban tartanak a kapcsolataik elvesztésétől. Az életkor és kötődés tehát két olyan tényező, amik, ha csak önmagukban interakcióba lépnek, újabb és újabb betegségélményt tudnak kialakítani. 

Betegség-viselkedés

Na de létezik-e vajon valamilyen általonos jel vagy viselkedés az élőlények körében, amikor észlelik magukon egy lehetséges betegség tüneteit? Aránylag frissnek tekinthető felfedezés állatok esetében az úgynevezett „sickness behavior”. Ennek lényege, hogy a szervezet citokineket bocsájt ki, amelyek az agyra gyakorolnak hatást, változást idéznek elő az adott élőlény szervezetében és ezáltal a viselkedésében is. Testhőmérsékletük megemelkedik, fokozódik az alvásigényük, étvágytalanná válnak, illetve anyagcsere változások is történnek bennük, melyek következtében a súlyukból is veszítenek (Tizard, 2008). Ami viszont szembetűnőbb, hogy megváltozik a szociális viselkedésük is, távolságot tartanak társaiktól és jellemzően inkább fészkük vagy otthonuk közelében maradnak. Egy vizsgálat során például denevérek esetében figyelték meg ezt a viselkedést (Moreno és mtsai., 2021). De mindez miért érdekes az emberek szempontjából? Ugyanis ez jellemző viselkedés nálunk is megtalálható (Shattuck & Muehlenbein, 2015). Bárki, aki volt már beteg, akár csak egy enyhébb lefolyású influenzával megtapasztalhatta, hogy ilyenkor jobban esik visszahúzódni és az otthon melegében maradni másoktól távol. Persze ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor nincs szüksége az embereknek gondoskodásra, a viselkedés inkább a tágabb szociális interakciókra vonatkozik. Ez a viselkedés, illetve élmény tehát nagyrészt személyiségtől és mindenféle tulajdonságtól függetlenül is megjelenik mindenkiben. 

Betegségélmény, megküzdés

Megnézve objektívebb és személyesebb tényezőket eljutottunk tehát a teljesen szubjektív élményig. Ez az, ami kötődéstől, nemtől, kortól vagy általános betegségviselkedéstől függetlenül is teljesen egyedi. Sokan tanulmányozták az egyéni megéléseket, és ezek segítségével születtek meg az úgynevezett betegségnarratívák (Kleinman, 1986).  Ezek általában jól strukturált, hosszan kifejtett írott szövegek, amik leggyakrabban könyv formájában jelennek meg, de lehetnek blogbejegyzések, naplók vagy filmek is, amik szintén a feldolgozást segítik elő. Egy betegségélményről írni egyfajta pszichés újjáépítés, amely magában foglalja a minták megtalálását, a rend felállítását és sokak számára a jelentés felfedezését is (Hawkins, 1999). Persze legtöbbször nem az egyszerűbb náthák azok, amik esetében az emberek hosszasan taglalnák a megélésüket, ez inkább krónikus betegségek esetén egy jó eszköz – nem csak a résztvevő számára, hanem azoknak is, akik később ezt elolvasva nem érzik egyedül magukat a problémával. 

Összességben egy betegség megélése mindig egyéni lesz, és mindig lesznek újabb és újabb aspektusok benne, amiket kutatva egyre pontosabb képet kapunk ennek a természetétől. Addig is mindig érdemes figyelembe venni a fentebb említett tényezőket, hiszen már ezek segítségével is nőhet a megértésünk, ezáltal pedig könnyebben tudunk segítséget is nyújtani. 

 Források: 

Caron, H. S. (1968). Patients’ Cooperation With a Medical Regimen: Difficulties in Identifying the Noncooperator. JAMA, 203(11), 922. https://doi.org/10.1001/jama.1968.03140110014004

Désfalvi, J., Hámori, E., Horváth, J., Dank, M., & Nagy, L. (2017). Kötődés, korai maladaptív sémák és szubjektív betegségélmény emlőrákkal küzdő nőknél. 72.(1/8.), 127–145.

Dunbar, H. F., Wolfe, T. P., & Rioch, J. McK. (1936). PSYCHIATRIC ASPECTS OF MEDICAL PROBLEMS: The Psychic Component of the Disease Process (Including Convalescence), in Cardiac, Diabetic, and Fracture Patients. American Journal of Psychiatry, 93(3), 649–679. https://doi.org/10.1176/ajp.93.3.649

Hawkins, A. H. (1999). Pathography: Patient narratives of illness. Western Journal of Medicine, 171(2), 127–129.

Jimmy, B., & Jose, J. (2011). Patient Medication Adherence: Measures in Daily Practice. Oman Medical Journal, 26(3), 155–159. https://doi.org/10.5001/omj.2011.38

Kleinman, A. (1986). Illness Meanings and Illness Behaviour. In S. McHugh & T. M. Vallis (Szerk.), Illness Behavior: A Multidisciplinary Model (o. 149–160). Springer US. https://doi.org/10.1007/978-1-4684-5257-0_9

Moreno, K. R., Weinberg, M., Harten, L., Salinas Ramos, V. B., Herrera M., L. G., Czirják, G. Á., & Yovel, Y. (2021). Sick bats stay home alone: Fruit bats practice social distancing when faced with an immunological challenge. Annals of the New York Academy of Sciences, 1505(1), 178–190. https://doi.org/10.1111/nyas.14600

Nicholls, W., Hulbert-Williams, N., & Bramwell, R. (2014). The role of relationship attachment in psychological adjustment to cancer in patients and caregivers: A systematic review of the literature. Psycho-Oncology, 23(10), 1083–1095. https://doi.org/10.1002/pon.3664

Shattuck, E. C., & Muehlenbein, M. P. (2015). Human sickness behavior: Ultimate and proximate explanations. American Journal of Physical Anthropology, 157(1), 1–18. https://doi.org/10.1002/ajpa.22698

Tizard, I. (2008). Sickness behavior, its mechanisms and significance. Animal Health Research Reviews, 9(1), 87–99. https://doi.org/10.1017/S1466252308001448

Az emberi agy napról napra képes önmagát megújítani, újraszervezni. Ez az ismeret korántsem volt egyértelmű az elmúlt évszázadokban, ugyanis tekintett a tudomány az agyra stabil, megváltoztathatatlan anatómiájú struktúraként, vagy ha feltételezték is az átrendeződés képességének meglétét, azt csak az emberi élet első néhány évére korlátozódó jelenségnek gondolták. Az 1970-es évek felfedezései nyomán kiderült azonban, hogy bármilyen tevékenységet is végzünk, azzal az agy a saját szerkezetét is megváltoztatja, megerősíti a feladat elvégzéséhez szükséges kapcsolatokat.

Az elmúlt évtizedekben egyre több, korábban elképzelhetetlennek tartott gyógyulás és terápiás módszer fejlődött ki az ide vonatkozó kutatások által. Bár a legtöbb történet csodálatos és ritka esetekről szól, a leghétköznapibb tevékenységeinket is érdemes megvizsgálni a neuroplaszticitás fényében.

Fantasztikus gyógyulások a plasztikus agynak köszönhetően
Ritka, hogy hiteles források és tudományos megalapozottság rejlik egy-egy szinte természetfelettinek mutatkozó tünetegyüttes és az abból való felépülés mögött. Általában szenzációhajhász bulvár újságok szalagcímei vagy értelmezhetetlen hátterű online hirdetések keltik fel a figyelmet ebben a témában, olykor pedig elég lehet bekapcsolni egy-egy életmód témájú tévécsatornát egy jól elkapott műsoridőben. Milyen az, amikor értjük a mechanizmust, ami a csodák mögött van, és valódi tudományos áttörésekről van szó? Van-e egyáltalán bármilyen rendkívüli az ilyen “csodák” mögött?

Miért veszítjük el idős korunkra az egyensúlyérzékünket? Az agyunk rengeteg információt használ ahhoz, hogy nagy pontossággal meghatározza, milyen testhelyzetben vagyunk, és éppen mely izmok aktiválására van szükség ahhoz, hogy ne essünk el. Ezek egyike a belső fülben megtalálható, a tér három dimenziójában való mozgásokat leképező félkörös ívjáratok rendszere, de a perifériákról érkező aktivitás is fontos: a talpunk a talajjal való érintkezés során nagy felbontású képet küld az agyunknak a környezetünkről. Ezen a ponton lép közbe a neuroplaszticitás egyik mechanizmusa: Azokat az idegpályákat, amiket nem használunk, elveszítjük, vagy szerepüket más kapcsolatok veszik át, így egy vastag talpú cipő felhúzása, és ezzel az érzékelés részletességének elhomályosítása az évek során elvezethet az egyensúlyérzék romlásához, ugyanis csak a cipőtalp miatti kis részletességű információ kerül felhasználásra, az agyunk pedig megtanulja, hogy ha ez évtizedeken keresztül így történik, akkor a részletesebb képet feldolgozó idegpályák egy részére nem lesz szükség, azok részt vehetnek más kapcsolatok kialakításában.

Hogy lehet terápiás eljárássá fejleszteni ezeket az ismereteket?
Norman Doidge pszichiáter könyvében beszámol egy nő esetéről, akinél a félkörös ívjáratok  működése nagymértékben károsult, így a teljesen megbízhatatlan egyensúlyi információk miatt folyamatosan úgy érezte, mintha zuhanna. Az agy számára azonban teljesen lényegtelen, hogy egy információt milyen forrásból kap meg. Ebben az esetben a félkörös ívjárat is helyettesíthető egy jól megtervezett orvosi készülékkel. Erre az elvre alapozva egy nyelv felületéhez rögzített eszköz, amely apró elektromos impulzusokká alakította a fej helyzetének adatait, képes volt arra, hogy átvegye a nem megbízható félkörös ívjáratok szerepét, a páciens újra stabilan állni, majd járni kezdett. Ennél is megdöbbentőbb, hogy az eszköz elhagyása után is, bizonyos idejű gyakorlás után meg tudta tartani egyensúlyát, annak köszönhetően, hogy a készülék lehetőséget biztosított új idegpályák és kapcsolatok kialakulására azzal, hogy a nem működőket “lezárta”. Szervezetünk tehát lényegében folyamatosan törekszik arra, hogy ha egy feladatot nem tud ellátni, hatékony kerülőutakat találhasson.

Élhet-e egy ember egy agyféltekével?

Egy-egy funkció ellátása, helyettesítése még belátható feladatnak tűnik, azonban képes lehet-e az emberi szervezet megküzdeni azzal, ha az agy egyik fele ki sem fejlődik? Valóban egészen szélsőséges esetről van szó, sokan élnek egy vesével vagy tüdővel, de az agy nem páros szerv, és egy egész agyfélteke nélkülözése súlyos következményekkel járna - gondolhatnánk, hiszen egy-egy kiemelt fontosságú területet érintő agyvérzés is gyakran halálos kimenetelű. A valóságban azonban már számos esetet dokumentáltak, amikor egyetlen kifejlődött agyféltekével teljes életet éltek az érintettek. Doidge számolt be Michelle esetéről, akinél a születést követő rutinvizsgálatok során az orvosok fel sem fedeztek semmilyen rendellenességet, és 37 éves korára sincsenek szembetűnő jelei a szervi hiányosságának. Dolgozik, elvégzi az egyszerűbb otthoni teendőket, érthetően beszél, kommunikál. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének nyomai a hiányzó agyféltekének: Michelle nehezen tudja kontrollálni az érzelmeit, a téri-vizuális észlelése nem tökéletes, hasonlóan az absztrakt koncepciók megértéséhez és az új helyszíneken való tájékozódáshoz - számolnak be róla a CNN cikkében. Érdekes továbbá, hogy bizonyos területeken rendkívüli szellemi képességei is kialakultak. Egy 18 éves periódusból ugyanis minden egyes napra élénken emlékszik, gondolkodás és számolgatás nélkül fel tudja idézni, a hét melyik napjára esett egy véletlenszerűen kiválasztott dátum.

A neuroplaszticitás lehetőségeiről mi sem tanúskodhatna jobban, mint ez az eset, de mi is történt pontosan? Hogy volt képes Michelle agya ennyire hatékonyan megbirkózni egy ilyen hatalmas feladattal? A magyarázat a plaszticitás egyik formája, az úgynevezett tükörrégió-helyettesítés, amikor az egyik agyfélteke bizonyos kieső működéseit átveszi a másik félteke azzal szimmetrikus része. Így történhetett, hogy az alapesetben látási-térbeli feldolgozást végző jobb agyfélteke képessé vált például a beszéd feldolgozására is. Fontos ugyanis, hogy az élet korai szakaszaiban az agy strukturális elemei (így az agyféltekék általánosságban is) rendkívül hasonlóak, csak később specializálódnak. Az, hogy a legtöbb emberben viszonylag egyezően alakultak ki a területek funkciói, csak “hajlamoknak” köszönhető, nem kőbe vésett szabály. Michelle esetében még épp abban az időben történt a fejlődési rendellenesség, amikor volt lehetősége alkalmazkodni.

Hogyan használhatjuk agyunk plaszticitását saját javunkra?

Ha ilyen csodálatos dolgokra képes a szerkezetében folyamatosan megújuló agy, miért nem használjuk ki az ebben rejlő lehetőségeket a mindennapi életünkben? A neuroplaszticitás ugyanis nem csak egy ritka mechanizmus, hanem minden ember központi idegrendszerének az alapvető működési módja. Terápiás céllal az ide kötődő eredmények használhatók agyvérzések rehabilitációs kezeléseként, amputáció utáni fantomfájdalom, valamint például Parkinson- vagy Alzheimer-kór esetén is.

Mi az, amit egészséges idegrendszerrel rendelkező emberként tehetünk, hogy mentális egészségünk megőrzésének szolgálatába állítsuk saját agyunkat? A változásokhoz figyelemre van szükség, és az agyunk koncentráció közben aktiválódó része (nucleus basalis) szükséges az új neurális kapcsolatok megerősítéséhez. Míg gyermekkorban ez a terület állandóan aktív, felnőttként valaminek be kell kapcsolnia. Az ebben rejlő potenciál kihasználásához a tanácsok pedig nem különböznek semmiben az általános egészséges életmódhoz fűződőktől. Ingergazdag környezet, testmozgás és tanulás. A testmozgás bizonyítottan új őssejtek létrehozásához járul hozzá, amiknek növelhetjük az élettartamát a tanulással, így támogathatjuk a plasztikus változásokat és tarthatjuk jó állapotban az agyunkat, idegrendszerünket, szervezetünket.

Források:

- Doidge, N. (2011). A változó agy - Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából. Budapest: Park Könyvkiadó.
- https://edition.cnn.com/2009/HEALTH/10/12/woman.brain/index.html
- Steven C. Cramer, Mriganka Sur, Bruce H. Dobkin, Charles O'Brien, Terence D. Sanger, John Q. Trojanowski, Judith M. Rumsey, Ramona Hicks, Judy Cameron, Daofen Chen, Wen G. Chen, Leonardo G. Cohen, Christopher deCharms, Charles J. Duffy, Guinevere F. Eden, Eberhard E. Fetz, Rosemarie Filart, Michelle Freund, Steven J. Grant, Suzanne Haber, Peter W. Kalivas, Bryan Kolb, Arthur F. Kramer, Minda Lynch, Helen S. Mayberg, Patrick S. McQuillen, Ralph Nitkin, Alvaro Pascual-Leone, Patricia Reuter-Lorenz, Nicholas Schiff, Anu Sharma, Lana Shekim, Michael Stryker, Edith V. Sullivan, Sophia Vinogradov, Harnessing neuroplasticity for clinical applications, Brain, Volume 134, Issue 6, June 2011, Pages 1591–1609, https://doi.org/10.1093/brain/awr039

Manapság egyre elterjedtebb diagnózis a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD), amely a gyerekek nagyjából 2-7,1%-át érinti.  A pszichiátriai zavarok tekintetében a többi pszichiátriai morbiditáshoz képest egy erősen öröklődő rendellenességről beszélünk, azonban vannak olyan esetek, amikor a figyelemzavaros tünetek hátterében más húzódik meg a genetikai hatások helyett. 

Azt már tudjuk, hogy a gyermekkori rossz bánásmód, elhanyagolás és szexuális, fizikai bántalmazás erős táptalaja a későbbi pszichiátriai zavarok kialakulásának, de mire is kell gondolnunk akkor, amikor figyelemzavaros tüneteket észlelünk egy korábbi bántalmazáson átesett személy esetében?

A traumás eseményeknek való kitettség - különösen hosszú távon, - széleskörű mentális és biológiai következményekkel jár együtt. Így az averzív környezeti stresszorok jelenléte csökkent megküzdési és érzelem szabályozási, valamint viselkedés szabályozási képességekhez vezet. Súlyos bántalmazáson átesett személyek esetében ezek mellett még a PTSD gyakori tünetei, az emlékbetörések, a túlzott izgatottság és bizonyos dolgoknak a kerülése is megjelenhetnek.

Tehát a gyermekkori bántalmazáson átesett személyek serdülőkorban vagy fiatal felnőttkorban hajlamosak arra, hogy könnyen túlterheltek legyenek, érzékenyebben reagáljanak a környezeti stresszorokra és a semleges ingerekre. Ezeken felül az önmegnyugtatás és impulzus kontroll területén is nehézségeik lehetnek. Megfigyelhető esetükben egyfajta, a környezet iránt mutatott túlzott éberség és ijedtség, valamint ingerlékenység. Hajlamosak arra, hogy figyelmen kívül hagyjanak egyes tényezőket - esetlegesen olyanokat, amelyek a traumatikus eseményekre emlékeztetik őket -, továbbá gyakran vehető észre náluk koncentrációs nehézség, nyugtalanság vagy a figyelem elkalandozása. 

Ezek mind olyan tünetek, amelyek az ADHD csoportjába sorolhatók, azonban a traumatikus eseményen átesett személy által mutatott ezen tünetek oka nem elsődlegesen a figyelemzavaros hiperaktivitás-zavar, hanem az, hogy kiépítsen egy olyan védőmechanizmust a környezettel szemben, amely segíti megvédeni őt az esetleges jövőbeli traumáktól. 

Egyes tanulmányok a serdülők esetében korábban már foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a bántalmazás, traumatikus események mely fajtái vezetnek nagyobb valószínűséggel az ADHD tünetek megjelenéséhez. Az eredmények alapján a serdülő lányok esetében a fizikai bántalmazás jósolja be leginkább ezen tünetek megjelenésének a valószínűségét, még a serdülő fiúk esetében az érzelmi bántalmazás van nagyobb hatással a tünetek megjelenésére.

Az anamnézis során tehát ezért is fontos felderíteni a jelenlévő tünetek valódi hátterét és megvizsgálni az élettörténetet, hiszen ezekben az esetekben könnyen kialakulhatnak nem megfelelő diagnózisok és ezzel együtt nem megfelelő kezelési módok a két zavar tüneteinek nagyfokú átfedése miatt. 

Irodalom: 

González, R. A., Vélez-Pastrana, M. C., McCrory, E., Kallis, C., Aguila, J., Canino, G., & Bird, H. (2019). Evidence of concurrent and prospective associations between early maltreatment and ADHD through childhood and adolescence. Social psychiatry and psychiatric epidemiology, 54, 671-682.

Szymanski, K., Sapanski, L., & Conway, F. (2011). Trauma and ADHD–association or diagnostic confusion? A clinical perspective. Journal of Infant, Child, and Adolescent Psychotherapy, 10(1), 51-59.

Az egyének lelki egészsége szempontjából messze nem elhanyagolható közeg maga a munkahely, ahol a napjaik jelentős részét töltik el. A munkahely maga, a munkavégzés típusa, a munkahelyi légkör, a feladatkörök sajátosságai mind-mind alakítják az egyének munkahelyi jóllétének minőségét. Ugyanakkor a személyek egymással való viszonya és a köztük zajló kommunikáció minősége is meghatározója annak, hogy az egyénekben milyen érzések és ellenérzések támadnak a munkahelyükkel, kollégáikkal, de adott esetben saját magukkal kapcsolatban.

Habár többféle elképzelés is született arra vonatkozóan, hogy hogyan válik valaki munkahelyi környezetben bántalmazottá, mindegyikben közös az a fajta aszimmetria, amely a kollégák közötti kommunikációban, a kialakult konfliktusos szituációban és a szituációval kapcsolatos érzésekben egyaránt tetten érhető. A kommunikáció azért kulcsfontosságú tényező, mert a verbális és lelki bántalmazás ezen a csatornán keresztül fejti ki terrorizáló hatását. A lelki terror esetében mindig egy bántó, rosszszándékú, ártó kommunikáció figyelhető meg.

A munkahelyi bántalmazás esetében – hasonlóan más bántalmazásokhoz is - megfigyelhető a bántalmazás hatására elinduló pszichoszomatizációs folyamat, amely végső soron az egyének fizikai egészségét veszélyeztetheti. A bántalmazás folyamatjellegét érdemes szem előtt tartani, hiszen sokszor éppen az apró, kisebb kellemetlen helyzetek tudnak hosszú távon odáig elfajulni, hogy a személy kiközösítve érezheti magát, illetve reményvesztett állapotba kerülhet. Ebből már érzékelhető, hogy az időnek is meghatározó szerepe van a téma tárgyalásában, hiszen kellemetlen helyzetek gyakran előállnak a munkahelyi folyamatok során, de ezek a munkahelyi környezet természetes velejárói. Ugyanakkor a hosszú időn át fennálló, gyakran egy éves, de akár hosszabb időszakot is felölelő mobbing már valami egészen másról tanúskodik. Tehát az idői perspektíva és a pszichoszomatikus tünetek megjelenése is a bullying folyamatjellegét erősítik.

Felmerülhet a kérdés, hogy a munkahelyi bántalmazás milyen módozatai figyelhetők meg. Ennek a megválaszolásához érdemes különválasztani, hogy a konfliktus maga mivel kapcsolatos: a bántalmazott személyével vagy konkrétan a munkával. Az előbbi esetében különböző bántalmazási módokat lehet felsorolni, úgy mint:

• verbális agresszió,
• izoláció,
• kiközösítés,
• érzelmi bántalmazás,
• megalázás és
•  az önbizalom csorbítása.

Az utóbbi esetében gyakran megfigyelhető:

• az információ manipulálása és
• a munkahelyi körülmények manipulálása.

Mint minden bántalmazás esetében, a munkahelyi környezetben is jelen vannak az agresszió aktív (például a verbális agresszió, érzelmi bántalmazás) és passzív formái (például az információk visszatartása), ezek akár egymást felváltva is jelen lehetnek a munkahelyi működésben. A bántalmazottak száma is eltérő lehet: egy nagyobb csoporttól kezdve egy személy ellen irányuló bántalmazásról is lehet beszélni. Ugyanez mondható el a bántalmazóról is: több egyén együttesen és egy személy önmagában is képes a bántalmazásra. 

A munkahelyi bántalmazás hatással van az egyének munkahelyi teljesítményére, mentális és fizikális jóllétére, illetve adott esetben a munkahely hírnevére, annak külső megítélésére, de akár a munkahely összteljesítményére egyaránt. Ennél fogva a munkahelyi környezet és a munkavállalók dinamikájának a pszichológiai vonatkozása kiemelt jelentőséggel bír az egyéni jóllét és a hatékony, harmonikus munkakörnyezet kapcsolatának szempontjából is. 

Források:

Juhász Tímea (2018). Miképpen érintettek, és hogyan reagálnak a nők és a férfiak a munkahelyi lelki terrorra? Munkaügyi Szemle, Vol. 5 No. 3., 375 – 381. https://doi.org/10.3311/ope.259

Einarsen, S. V., Hoel, H., Zapf, D., & Cooper, C. L. (Eds.). (2020). Bullying and harassment in the workplace: Theory, research and practice. CRC press.

Az ember társas lény, elengedhetetlen számára a kötődés. Azért, hogy egy biztonságos kötődési forma alakuljon ki a gyermekekben, alapvetően a szülők vagy az elsődleges gondozók felelősek. Az általuk közvetített képet internalizálja a fiatal, majd a későbbiekben ezt a tapasztalatot sémának használja saját kapcsolatai menedzseléséhez. Ám sokszor ez a kapcsolat nem tud optimálisan kibontakozni, sőt, van, amikor traumatikus események következtében kifejezetten egészségtelen eredményt szül. Ennek következtében az emberek a rossz kapcsolatokba keverednek, gyakran abúzus áldozatai lesznek felnőtt életük során. Azonban van egy másik, rejtélyes jelenség, amely hasonló ívvel rendelkezik, viszont sokkal rövidebb idő alatt játszódik le, például egy túszejtés keretein belül. Ez pedig nem más, mint a Stockholm-szindróma.

Definícióját tekintve a Stockholm-szindróma megküzdési mechanizmus, vagy pszichológiai válaszreakció egy bántalmazó vagy fogoly szituációban. Az áldozatok elkezdenek pozitív érzelmekkel fordulni bántalmazóik felé, szimpatizálnak velük. Sőt, előfordul, hogy az elkövetők érdekeit és céljait a sajátjuknak tekintik, és negatívan fordulnak bárki felé, aki ki akarja őket húzni ebből a mérgező függésből, mint például a rendőrség vagy egy segíteni próbáló barát. A mechanizmus feltételezett célja nem más, mint hogy segítsen megbirkózni a szenvedő alanynak az őt érő traumával vagy rettentő szituációval, ezzel biztosítva a túlélést. Most, hogy az alapvető paramétereket tisztáztuk, felmerülhet a kérdés; de miért éppen Stockholm?

Az eset, melyről eme jelenség a nevét kapta, 1973. augusztus 23-án történt, a Sveriges Kreditbankban, Stockholmban. Két börtönszökevény a hatalma alá kerítette az épületet, amelybe délelőtt negyed tizenegykor léptek be, mindketten gépfegyverrel felvértezve. Öt és fél napon, pontosabban 131 órán keresztül tartották fogva a banki dolgozókat egy széfben. Miután a rendőrség megoldotta a krízishelyzetet, a túszok interjút adtak élményükről. Érdekes részleteket osztott meg a nagy világgal a négy alany, mivel erős kötődést éreztek fogvatartóik felé, sőt, egyikük az ostrom alatt azt mondta, hogy a szökevények “megvédik őket a rendőröktől”. A későbbiekben is fennmaradt ez a pozitív attitűdjük. Volt olyan, aki a bűnözőket támogató bizonyítékot szolgáltatott, és volt, aki gyűjtést szervezett, hogy legyen miből finanszírozni a túszejtők jogi védelmét. 

A jelenség teljes mértékben beágyazódott a köztudatba, ám a tudósok a mai napig elgondolkoznak a fenomenon helytállóságán. Jelen pillanatban a Stockholm-szindróma nem diagnosztizálható kórkép, hanem - mint ahogy korábban említettük - megküzdési mechanizmusként, válaszreakcióként van definiálva. Ennek egyik oka, hogy ezáltal komolyabban vehetőek a páciensek, továbbá felmerül a konzisztencia problémája. Ugyanis az esettanulmányok alapján, bár felfedeztek bizonyos mintázatokat, amelyek a jelenség kialakulásához vezethetnek, - sőt, Graham és munkatársai egy Stockholm-szindróma Skála nevű mérőeszközt is publikáltak-,  nem mindenkinél alakul ki szindróma, akiknél adottak a feltételek. 

A tünetek meghatározásában viszont már szilárdabb talajon állunk. A korábban említett tünetek, mint például a bántalmazó felé irányuló pozitív és a külső segítség felé irányuló negatív érzelmek, továbbá a fogvatartó értékeinek és céljainak internalizálása egyértelműen a lista elején vannak. Emellett az áldozatnak a poszttraumás stressz szindrómához, tehát a PTSD-hez hasonló élményei lehetnek, mint a flashbackek (hirtelen visszaemlékezés a traumatikus eseményre), bizalmatlanság, irritáltság és szorongás érzése, valamint nem tudnak kikapcsolódni és nehezen koncentrálnak dolgokra. Graham (1994) szerint nem szükséges, hogy minden kritériumot kipipáljon valaki a felsorolásból. Akkoriban úgy gondolta, hogy a Stockholm-szindróma egy kontinuum, tehát bizonyos tünetek változó számban és mértékben lehetnek jelen egy személyben. További indikátorokat is megnevezett, amelyek szerinte a “diagnózist” alkothatják. Ezek közül néhány:

• az áldozat hálás a bántalmazó minden kis kedvességéért,
• megtagadja saját dühét, akár mások vagy a maga irányába,
• az áldozat mindent megtesz, hogy a fogvatartóját boldoggá tegye, ez az igyekvés azonban egyirányú, valamint
• az áldozat az elkövető szemén keresztül látja magát, nem rendelkezik önálló perspektívával. 

Ezek életbe lépéséhez szükségesek bizonyos kognitív torzítások, hiszen másképp az áldozat látná saját viselkedése irracionális mivoltát. A kognitív torzítások itt, mint túlélési stratégiák funkcionálnak, és példa rájuk az önhibáztatás, az, amikor a bántalmazót látják az áldozatnak, vagy az abban való hit, hogy a bántalmazás megszűnik, ha eléggé szeretik az elkövetőt.  

Graham feltételezései szerint ezek a kognitív ferdítések három célt szolgálnak, amelyek végcélja a túsz életbenmaradási esélyeinek optimalizálása. Azzal hogy elnyomja magában a terrort, és törekszik a kötődésre, amelyet adott esetben viszonoz bántalmazója - tényleges vagy képzelt módon -, reményt vált ki az elszenvedő személyben, mivel átformált egy abuzív kapcsolatot gondoskodóvá. Azt viszont beláthatjuk, aránylag kevesen kerülnek valaha fogvatartott helyzetbe. Ám mégis vannak a mindennapi életben olyan szituációk, mely során hasonló felállással, kapcsolati dinamikával találkozunk, és melyeknek terméke lehet egy Stockholm-szindrómára hajazó állapot.

Ilyen például, ha valaki gyermekkori bántalmazás, emberkereskedelem áldozata volt, toxikus kapcsolatban él, vagy (bizonyos esetekben) versenysportolói babérokra tör. Mindegyik felállásban hatalmi különbségek fedezhetőek fel a kapcsolat két oldalán, a bántalmazó a dominánsabb, és tőle függ a kiszolgáltatott szenvedő fél, akár előrejutás és fejlődés (sport), vagy a legalapvetőbb túlélés (emberkereskedelem, gyermek-felnőtt viszony) szempontjából. Gyakori közös érzelmük az áldozatoknak a helyzet kilátástalansága és a kedvesség feltételezése a másik oldal irányából, ezzel fenntartva a dinamikájukat. Kifejező példa erre, amikor egy ismerősünk folyton-folyvást visszamegy az amúgy bántalmazó párkapcsolatába, mert egyszerűen nem tudja otthagyni, nem tud nélküle lenni.

Arra viszont továbbra sem jöttünk rá, hogy mik azok a kritériumok, amik alapján eldől, kialakul-e ez a mérgező függő viszony. Eredetét illetően egyes gondolkodók szerint evolúciós előny volt, ha kötődni kezdtünk a fogvatartóinkkal, hiszen a korai civilizációkban gyakran estünk más csoportok áldozatainak, de egy másik feltételezés szerint a szituáció érzelmi túltöltöttsége a felelős a túlzott pozitív megítélés kialakulásáért. 

Ha pedig, így vagy úgy, de kialakult egy Stockholm-szindrómához hasonló állapot, akkor a következő lépcsőfok a kezelés, hogy minél hamarabb a lehető legteljesebb életet élje az érintett személy. Ez megvalósulhat PTSD kezelési módszerekkel, vagy pszichológiai tanácsadással, melyek jótékony hatással bírnak olyan tünetekre, mint a szorongás és a depresszió. Hosszú távon pedig a pszichoterápia, és egy egészséges megküzdési mechanizmusokat és válaszokat tartalmazó eszköztár kiépítése lehet a leghatékonyabb út a traumatikus események feldolgozása érdekében. 

Források:

• Julich, S. (2005). Stockholm Syndrome and Child Sexual Abuse. Journal of Child Sexual Abuse, 14(3), 107–129. doi:10.1300/j070v14n03_06
• Graham, D. L. R., Rawlings, E. I., Ihms, K., Latimer, D., Foliano, J., Thompson, A., Suttman, K., Farrington, M., & Hacker, R. (1995). Stockholm Syndrome Scale [Database record]. APA PsycTests. https://doi.org/10.1037/t77414-000
• De Fabrique, N., Van Hasselt, V. B., Vecchi, G. M., & Romano, S. J. (2007). Common Variables Associated with the Development of Stockholm Syndrome: Some Case Examples. Victims & Offenders, 2(1), 91–98. doi:10.1080/15564880601087266
• Namnyak, M., Tufton, N., Szekely, R., Toal, M., Worboys, S., & Sampson, E. L. (2007). “Stockholm syndrome”: psychiatric diagnosis or urban myth? Acta Psychiatrica Scandinavica, 0(0), 071120024945001–??? doi:10.1111/j.1600-0447.2007.01112.x 
• Rebecca Bailey, Jaycee Dugard, Stefanie F. Smith & Stephen W. Porges (2023) Appeasement: replacing Stockholm syndrome as a definition of a survival strategy, European Journal of Psychotraumatology, 14:1, DOI: 10.1080/20008066.2022.2161038 
• Matthew H. Logan. Stockholm Syndrome: Held Hostage by the One You Love. Violence and Gender.Jun 2018.67-69.http://doi.org/10.1089/vio.2017.0076 
• https://my.clevelandclinic.org/health/diseases/22387-stockholm-syndrome
• https://www.healthline.com/health/mental-health/stockholm-syndrome#symptoms

Gyakran értetlenül állunk elképesztően súlyos, megtörtént esetek előtt és kérdezzük mindannyian magunktól, hogy hogyan nem vettük észre előbb vagy hogy lehet az, hogy nem hallottunk róla?

A bántalmazáson átesett személyek esetében gyakori jelenség, hogy a bántalmazás megtörténte után csak jóval később merik vállalni a megrázkódtatásaikat, sérelmeiket és a történtek hosszú időn át rejtve maradnak a bántalmazott személy tágabb környezete elől. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy miért nem beszéltek róla hamarabb, miért nem osztották meg senkivel? 

A hallgatás hátterében nagyon sok esetben nem más, mint a szégyen áll. A bántalmazások esetében érdekes dinamika, hogy nem a bántalmazó, hanem az áldozat éli meg szégyenként, ami vele történt. Az áldozat szégyelli saját kiszolgáltatottságát, a történteket, hogy éppen vele történt meg, valamint a bántalmazással járó további testi-lelki tüneteket.

A szégyen következtében fellépő hallgatás lehetővé teszi azt is, hogy az áldozatnak ne kelljen foglalkoznia a történtekkel, még egyszer emlékeznie rá. Ez a fajta figyelmen kívül hagyás biztonságot ad az áldozat számára, hiszen, ha nem foglalkozunk a történtekkel, akkor a sebek gyógyításával sem kell.

A bántalmazást követően kialakuló szégyenérzetnek hosszútávú hatásai is vannak, amelyek nem csak akadályozhatják az áldozatok gyógyulását, de az életük számos területére további befolyást gyakorolhatnak. Ilyen lehet többek között az, hogy a hosszan fennálló szégyenérzet megnehezíti az áldozatok pszichológiai alkalmazkodását, azaz rosszabbul reagálhatnak a pszichoterápia alkalmazására, így például a PTSD-s tünetek csökkentése is sikertelenebb lehet. Továbbá a hosszan fennálló szégyenérzet az öngyilkossági gondolatok, önkárosító magatartásformák megjelenését is előidézheti.

A bántalmazást követő szégyenérzet természetesen az áldozatok személyes kapcsolataira is hatással van, hiszen az állandó szégyenérzet akadályozza a meglévő kapcsolatok fenntartását vagy akár az újak kiépítését, megteremtését is. Az áldozat a szégyen érzése következtében úgy érezheti, hogy teljesen elszakad a külvilágtól, ezért az intim, bensőséges, akár szexuális kapcsolatok távolivá válhatnak számára, a veszély jelzésével ruházódhatnak fel.

Továbbá a bántalmazáson átesett személyek a szégyen következtében önmagukat gyakran érdemtelennek és jelentéktelennek tekinthetik, ezzel összefüggésben szintén gyakran gondolhatják, hogy a történtekért megbélyegzik és elítélik őket. Mindezek miatt tehát kulcsfontosságú az áldozatok esetében a szégyen felismerése és egy terápiás munka során a szégyenérzet elfogadása és csökkentése.

A bántalmazáson átesett személyek esetében a szégyen érzése visszavetheti a megtörténtek vállalását és kimondását, de ugyanakkor a felszabadulás a gyógyulási folyamat kezdete is lehet az áldozatiság vállalásával. Nem szabad elfelejtenünk azonban azt, hogy ez a vállalás egyben kiszolgáltatottá is teheti az áldozatokat a környezet számára, hiszen eleinte még nem tudhatják, hogy milyen reakcióra is számíthatnak az őket körül vevők részéről.

Irodalom:

MacGinley, M., Breckenridge, J., & Mowll, J. (2019). A scoping review of adult survivors’ experiences of shame following sexual abuse in childhood. Health & social care in the community, 27(5), 1135-1146.

Amikor a bántalmazás szót halljuk, elsőként lila foltok, az erőszak és a fizikai bántalmazás jut eszünkbe. Nem is véletlen, hiszen ez a bántalmazás egyik leggyakoribb és legláthatóbb formája. Azonban sok olyan bántalmazási forma létezik, aminek nincsen szemmel látható nyoma és talán - hacsak jobban bele nem gondolunk - nem is tűnik bántalmazásnak. Az utóbbi halmazba tartozik többek között a gazdasági bántalmazás (economic abuse) is.

Azt MPT IT ebben a cikksorozatában, a bántalmazás megannyi formájára törekszik felhívni a figyelmet, hiszen a jobban ismert „klasszikus” bántalmazási formáknál ma már jóval többet meg tudunk különböztetni. Sok formája mind a köztudatban, mind a tudományos életben kevesebb figyelmet kap, pedig minden típusról egyformán fontos lenne beszélnünk. 

A fogalom meghatározása

A gazdasági bántalmazást olyan taktikák, viselkedések és minták összességeként definiálhatjuk, amely során az egyének valamilyen szinten beavatkoznak partnerük gazdasági erőforrásainak megszerzésébe, annak felhasználásába vagy akár fenntartásának képességébe. Mint a legtöbb bántalmazási forma esetében, itt is nagy szerepe van az kontrollálásnak, ebben az esetben a partner bevétele vagy tulajdona feletti kontrollnak. Ide tartozó viselkedésformákként megemlíthetjük az erőforrások ellenőrzését, kihasználását vagy szabotálását, nem csak a már meglévő erőforrások esetében, hanem magát a munkát és a foglalkoztatást is beleértve. Leggyakoribb példa a gazdasági bántalmazásra a fizetés elvétele, amelynek célja minden esetben az önálló életvitel megakadályozása így függő helyzetbe kényszerítve az áldozatot. A gazdasági bántalmazás, mint ahogy a legtöbb bántalmazási forma áldozatai is, döntő többségükben nők. A legtöbb erre vonatkozó szakirodalom is szinte kivétel nélkül a nőket ért atrocitásokat vizsgálja és számol be róluk.

Bántalmazási taktikák

A gazdasági bántalmazás véghez vitelének rengeteg módja van, és sok esetben az áldozatnak fel sem tűnik, hogy mi történik vele éppen, olyan rejtett stratégiát használnak ellene. Egy gyakori példa ilyen taktikára, hogy a bántalmazó megakadályozza a másik félt abban, hogy az munkát találjon, vagy épp megtartsa aktuális állását. Több kutatás arról számol be, hogy a bántalmazó férfiak gyakran lebeszélik, aktívan megakadályozzák, vagy esetleg megtiltják párjuknak, hogy a ház körüli munkákon kívül végezzenek más munkát. Az ilyen bántalmazási formát a klasszikus női szerep és a háztartásbeli anyuka sztereotípiája miatt különösen nehéz felismerni az elszenvedőnek. Főként akkor, ha ezeket a próbálkozásokat a bántalmazó olyan köntösbe bújtatja, amiből a nőnek tulajdonképpen előnye származik, mivel nem kell a munkán aggódnia. Egy tanulmányban olyan konkrét taktikákról olvashatunk a gazdasági bántalmazás kapcsán, amelyek az egészen meglepő, hétköznapi feledékenységnek tűnő balesetektől a fizikai bántalmazásig terjednek. A bántalmazó férfiak szándékosan szabotálják partnerüket például azzal, hogy nem vigyáznak a megbeszélt időpontokban a gyerekekre, vagy akár apró, de annál láthatóbb helyen lévő sérüléseket okoznak. Tehát a reggeli folyamatos munkából való késés, ami aztán a munkahely elvesztéséhez vezetett, nem azért volt, mert nem állítottunk ébresztőt, hanem mert a bántalmazó szándékosan kikapcsolta azt. 

Más áldozatok olyan eseményekről számoltak be, hogy a bántalmazó tönkretette autójukat, vagy ellopta a kocsikulcsot, esetleg nem vitte el őket munkába. Más nők olyan esetekről mesélnek, amikor párjuk nem hagyta őket aludni, levágta a hajukat vagy elrejtette a ruháikat. A bántalmazó férfiak sok esetben úgy avatkoznak bele a bántalmazottak munkájába, hogy megjelennek a munkahelyükön, ahol jelenetet rendeznek őket és a munkatársaikat zaklatva, ami sok esetben a munkahely elvesztését eredményezte. Sok bántalmazó minden más olyan tevékenységbe is beleavatkozik, aminek az önfejlesztés, ezáltal egy jobb munkahely megszerzése lenne a célja. Ez alatt tanfolyamokra, diplomák megszerzésére és ezen folyamatok szabotálására kell gondolnunk.

Ha a bántalmazó nem a munkaképességbe vagy a munkahely megtartásának folyamatát szabotálja, akkor másképpen igyekszik a bántalmazottat akadályoztatni. Egy másik gyakori taktika az erőforrások elvétele, azok használatának megtiltása. Sok nő számol be arról, hogy párjuk elköveteli tőlük a fizetésüket ezzel megakadályozva, hogy saját pénzük legyen. Ezután minden pénzügyi erőforrást a férfi kezel és szigorúan beosztja annak felhasználását, addig a pontig, amíg a nő már ételt sem tud magának venni a férfi nélkül. Sok olyan esetről is olvashatunk, hogy a bántalmazók meglopják párjukat, felesleges károkat okoznak, vagy adósságot halmoznak fel, arra kényszerítve ezzel a bántalmazottat, hogy felélje tartalékait.

A kép a „Maid” című Netflix sorozatból származik, amely az emocionális, pszichológiai és gazdasági bántalmazás sajátos nehézségeire hívja fel a figyelmet.

Gazdasági bántalmazás hatásai

Az egyik legfőbb célja a gazdasági bántalmazásnak, hogy a bántalmazott anyagilag függővé váljon a bántalmazótól. A kiszolgáltatottság érzése mellett komoly fizikai és pszichológiai károkat okoz az elszenvedőnek. Olyan lehetetlen helyzetben találja magát sok nő, hogy menekülne a bántalmazó kapcsolatból, de mivel anyagilag teljesen kisemmizték, nagyon limitált lehetőségei vannak az újrakezdésre. Ez a probléma hatványozottan érinti az alacsony jövedelemmel rendelkező nőket, akik sokszor a mindennapi szükségleteik ellátására sem képesek. Azok a nők, akik mégis képesek kilépni a bántalmazó kapcsolatból, életminőségük fokozott romlását tapasztalhatják, sok esetben szegénységben végső soron pedig hajléktalanként kényszerülnek élni.

Megelőzés

Megelőzésként sokat segíthet, ha edukáljuk magunkat a pénzügyekről és nem bízzuk rá a partnerünkre már kezdetben az összes pénzügyi intézkedést, a számlák kezelését. Ha közös kasszán vagyunk, akkor is érdemes a közös bankszámla mellett sajátot fenntartani, amin csak a saját tartalékaink vannak. Hatásos megoldás a vagyonjogi szerződés aláírása, amit nem csak házaspárok, hanem élettársak is köthetnek. 

Ha azt tapasztaljuk, hogy a párunk ésszerű kereteken túl beleszól a pénzügyeinkbe, először mindenképp beszéljünk róla. Ha a kommunikáció nem segít és továbbra is kiszolgáltatott helyzetben érezzük magunkat, kérjünk segítséget, akár ügyvédhez is elvihetjük a problémát.

Források

Adams, A. E., Sullivan, C. M., Bybee, D., & Greeson, M. R. (2008). Development of the Scale of Economic Abuse. Violence Against Women, 14(5), 563–588. https://doi.org/10.1177/1077801208315529

Egészségvonal (2023). Gazdasági bántalmazás. Elérés 2023. október 15., forrás https://egeszsegvonal.gov.hu/g-gy/2065-gazdasagi-bantalmazas.html#a_gazdasgi_bntalmazs_fbb_formi

Hamerli, P., Vaga, T., & Rab, V. (2021). XIV. Nemzetközi és XXI. Országos Grastyán Konferencia Előadásai. XIV. Nemzetközi és XXI. Országos Grastyán Konferencia. ISBN 978-963-429-923-3

Kovács, Z., Scheiber, D., & Herczog, M. (2010). Gyermekbántalmazás és elhanyagolás. Módszertani ajánlás tervezet. Országos Gyermekegészségügyi Intézet.

Postmus, J. L., Hoge, G. L., Breckenridge, J., Sharp-Jeffs, N., & Chung, D. (2020). Economic Abuse as an Invisible Form of Domestic Violence: A Multicountry Review. Trauma, Violence, & Abuse, 21(2), 261–283. https://doi.org/10.1177/1524838018764160

Ahogy kibontakozott az internet világa, chatszobák, közösségi oldalak vertek gyökeret, úgy nyílt meg a terep a visszaélések virtuális térbe költözésének. Már nem csak a kedvenc receptünket érjük el akkor, amikor akarjuk, hanem adott esetben a minket nem kedvelő személyek is sokkal könnyebben találnak rajtunk fogást, akár a világ túlsó végéből.

A cyberbullying, tehát online bántalmazás azon jelenséget foglalja magába, mely során az interneten keresztül történik zaklatás, károkozás. Az áldozatot visszatérően zargatják, oly mértékben, hogy negatív kihatással van a mindennapi életére és jóllétére, a bántalmazó pedig az eltolódott erőviszonyokra támaszkodva érvényesíti megnyilvánulásait. 

Sokan párhuzamba állítják a hétköznapi bullyinggal/zaklatással, azonban vannak bizonyos különbségek, amiket érdemes szem előtt tartani. Ilyen az anonimitás, hiszen könnyen bújhat a bántalmazó akár egy aznap generált, számsorozat nevű, bármit ábrázoló profilkép mögé, ezzel szemben az offline bántalmazások túlnyomó többségében személyesen ismerjük az elkövetőt. Azzal, hogy névtelenné válhat az ember az online térben, könnyen elmosódik a morális kód, illetve a felelősségvállalás nyomása. A következő különbség az állandó elérés. Míg Peti megmenekül a gonosz dolgokat kiabáló felsősöktől, amikor hazaért, addig Ricsi, akit online zaklatnak, a nap bármely szakában a világ bármely pontján céltáblaként szolgálhat évfolyamtársai negatív kommentjeinek. A harmadik különbség ötvözi az első kettőt, ez a fizikai jelenlét hiánya. Míg a zaklatónak a valóságban látnia kell tette eredményét, addig az internetes elkövető pusztán bezárja az ablakot, esetleg lecsukja a laptopját és megy tovább dolgára. A bántalmazás egyfajta módon elveszti személyes jellegét, mivel könnyen elfelejthetjük, hogy egy másik, érző lény áll az interakció másik végén.

Rengeteg módja van, hogyan eshetünk online bullying áldozatává, céltáblává. A legtöbben a filmekből ismert formákra asszociálnak, mint például a személyes információink hacker általi eltulajdonítása, vagy megalázó, fenyegető, esetleg önsértésre buzdító üzenetek érkezése. Ezek a valóságban is léteznek, az elsőt adathalászatnak, a másikat pedig az lángháborúnak (flaming) hívjuk, amely gyakran kiközösítéssel társul. Ám megeshet, hogy gyűlöletbeszéddel találkozunk, melynek lényege, hogy egy adott személlyel vagy csoporttal szemben nyilatkoznak nyilvánosan, úgy, hogy előítélet által motivált a bántalmazó személy, és sérti az emberi méltóságot. Továbbá létezik videó- és képalapú erőszak, mely során kéretlen explicit/szexuális tartalmakkal bombázzák az áldozatot, adott esetben róla készült deepfakekre. Az adatokkal való visszaélés esetében pedig gyakori bántalmazási forma a hamis online személyazonosság, mely során valaki jogtalanul szerzi meg és használja fel egy másik személy adatait, lemásolja a profilképét, az ő nevében cselekszik és nyilatkozik. Emellett olyan eset is megtörténhet, amikor valakinek a beleegyezése nélkül teszik közzé a személyes adatait (pl.: lakcím, telefonszám) a nagyközönség előtt, ezt úgy hívjuk, doxxing, ami az angol documents, tehát docs rövidítésből eredeztethető. Van olyan eset is, amely a szociális és adatvédelmi oldalról egyaránt árthat nekünk, mint például a félretájékoztatás és lejáratás/befeketítés jelensége. Ilyenkor hamis, vagy túlzott híreket terjesztenek az áldozatról és céljuk, hogy lejárassák őt.
Bár a lista már így is hosszúnak tűnik, ez csupán néhány bántalmazási fajta, amellyel a neten szörfölve találkozhatnak az emberek. Ám kik is azok, akikkel leggyakrabban szembejönnek ezek a jelenségek?

Elsősorban a kamaszokat érinti a probléma, mivel a szociális életük jelentős mértékben online keretek között zajlik, azonban mindegyik társadalmi csoportban találhatunk példát az esetre, legyen szó akár az áldozat vagy a bántalmazó szerepéről. Egy, a magyar UNICEF által vezényelt 2020-as feltérképezés során azt találták, hogy a válaszoló fiatalok 60%-a élt már át online szettingben csúfolást, a válaszadó lányok 55%-a virtuális zaklatást is tapasztalt, a fiúknak pedig 27%-a nyilatkozott ilyen élményről.
A jelenséget vizsgáló szervezetek egyértelműen rámutattak, hogy léteznek rizikócsoportok, akiket nagyobb eséllyel találnak meg a rosszindulatú cselekmények. Ők pedig nem mások, mint a valamiben eltérő embercsoportok, legyen szó túlsúlyról, sajátos nevelési igényről, vagy valamilyen társadalmi kisebbséghez való tartozásról (pl.: roma származás, LMBTQ+ identitás).

Mint az olvasható példákból látszik, az online bántalamzás és zaklatás elsődleges célja az áldozat méltóságának megtörése, az érintett személy megszégyenítése. Ez az önértékelés csökkenését okozza az áldozatban, mivel a sértő kommentek negatívan hatnak önbizalmukra, sőt, a kipécézés érzése elszigetelő hatást eredményezhet. Emellett a biztonságérzet megszűnésével kialakulhat szorongás, mely során a folyamatos feszültség nyomást gyakorol az idegrendszerükre. Ez az érzés egyfajta dominó effektusként eluralkodhat és kihathat teljes életükre, többek között a teljesítményükre, társas kapcsolataikra, hosszútávon pedig akár az egészségükre. A későbbiekben megküzdés céljából kialakulhatnak étkezési zavarok, önsértő viselkedések, szélsőséges esetben akár öngyilkossági kísérletek is megjelenhetnek. Fontos tehát, hogy a gyökerénél kezeljük a problémát,a legtöbb jelenlegi megoldás preventív célzatú módszerekben rejlik.

Az online bántalmazás esetében mindenképp kiemelendő a társas kapcsolatok jelentősége. Fontos, hogy az áldozat megnyílhasson, támaszkodhasson valakire. Gyermekek esetében ez lehet a szülő vagy iskolapszichológus, felnőtteknél a párjuk, közeli barátaik, munkahelyen belül akár a HR szekció. Közösen megbírkózva a problémával visszajöhet a sértett személy önbizalma, a szorongása csökkenhet, így fel tud lépni a bántalmazóval szemben, akár külső segítségen keresztül. További hasznos megelőzési módszer lehet a tudatos online jelenlét promotálása különböző, mindenki számára elérhető tananyagokkal, illetve a segítséget nyújtó szervezetek elérhetőségének terjesztése. Ha pedig szemtanúk vagyunk, akkor a saját biztonságunkat szem előtt tartva segítsünk a bántalmazott helyzetén, hiszen bárkivel megtörténhetnek ezek az események. Fontos, hogy ott legyünk egymásnak.

Források:

• https://unicef.hu/cyberbullying 
• Khurana, A., Bleakley, A., Jordan, A.B. et al. The Protective Effects of Parental Monitoring and Internet Restriction on Adolescents’ Risk of Online Harassment. J Youth Adolescence 44, 1039–1047 (2015). https://doi.org/10.1007/s10964-014-0242-4 
• https://akademia.amnesty.hu/courses/hogyan-lepjunk-fel-az-online-nemi-alapu-megkulonboztetes-es-eroszak-ellen/ 
• https://megoldaskozpont.com/lexikon/cyberbullying-fogalma/

Egy 13,912 fős mintán vizsgálva a nők 28,9%-a, míg a férfiak 22,9%-a élt már át élete során fizikai, szexuális vagy pszichológiai abúzust. Ebből a nők 12,1%-a, a férfiaknak pedig a 17,3%-a pszichológia bántalmazást (Coker, Davis és mtsai., 2002). Mint mindig, a számadatok most sem biztos, hogy eleget mondanak nekünk a problémáról, hiszen mit is értünk pszichológiai vagy érzelmi bántalmazás alatt? Mégis hogyan tudjuk ezt mérni? Az mennyire megbízható? Vagy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy jobban fel tudjuk ismerni az ilyen eseteket és segíteni? 

Mit érdemes tudni az érzelmi bántalmazásról? 

Az érzelmi bántalmazás egy nagyon kényes téma, ugyanis nagyon sok esetben maguk az elszenvedői sem ismerik fel, hogy mi történik velük. Az az általános nézet, hogy a fizikai vagy szexuális bántalmazás sokkal nagyobb hatással bír, sokkal nagyobb károkat tud okozni az embereknek. Nem is kívánom vitatni ezeknek a jelenségeknek a negatív hatásait, de az az érzésem, hogy pont emiatt képesek vagyunk elbagatellizálni olyan eseteket, amikor a mindennapok során egy láthatatlan fegyver okoz mély sérüléseket, amelyekkel talán sosem foglalkozunk a továbbiakban. Az érzelmi bántalmazásnak sajnos nagyon sok olyan formája van, amely társadalmi szinten is elfogadott, amiről nem is gondoljuk végig, hogy mennyire káros. De mi is ez pontosan? Mit értünk érzelmi bántalmazás alatt? 

Egy meghatározás rá, a partner általi mintaszerű nem fizikai leépülés, amelyet a hatalom, és annak tudatos vagy tudattalan megszerzése, visszaszerzése vagy fenntartása okoz olyan nyílt vagy finom cselekvések révén, amelyek irányítóak vagy megpróbálnak irányítani (Lammers, Ritchie és Robertson, 2005). A száraz definíció nehezen fogja meg azt, hogy jól felépített (akár tudatosan akár tudattalanul) rendszerként működtetve mennyire apró dolgok segítségével tudja a partner a másikat maga alá gyűrni, és teljesen megsemmisíteni, mint önálló individuum. Elsősorban a bántalmazott személy érzelmeire és önértékeire van hatással. Csökken az önbecsülése, az önbizalma, és végső soron akár depresszió is kialakulhat nála. Miért olyan lényeges egy személy önbecsülése vagy önbizalma? Azok, akiknek ez a két dolog alacsony, nincsenek tisztában a saját értékeikkel, nem képesek objektíven látni magukat, így pedig sokkal jobban ki vannak téve rengeteg szociális és pszichológiai probléma kockázatának. Az észlelésükben sokkal jobban fognak dominálni az esetleges gyengeségeik, és súlyosan hiányos embernek tekinthetik magukat, akik alkalmatlanok és méltatlanok (Owens, 1994). Pont ebből fakadóan nagyon nehéz valóban felmérni az érzelmi bántalmazás előfordulását és segítséget nyújtani hiszen, ha egy személy méltatlannak gondolja magát a segítségre, vagy valami ennél jobbra, akkor nem is fog bárkihez odafordulni a problémájával. 

Mi a különbség az érzelmileg bántalmazó viselkedés és az érzelmi bántalmazás között?

Úgy érzem, fontos, hogy egy lényeges különbséget meghúzzunk az érzelmileg bántalmazó viselkedés és az érzelmi bántalmazás között, ugyanis ez a kettő dolog nem fedi egymást. Előfordulhat, hogy valaki érzelmileg bántalmazó módon viselkedik egy helyzetben, viszont ez nem jellemző rá rendszeresen, nem mutat egy mintázatot. Ahhoz, hogy valóban érzelmi bántalmazásról beszéljünk, ahhoz visszatérőnek kell lennie a viselkedésnek és egy mintát mutatnia. De milyen viselkedések vagy gesztusok számíthatnak ilyennek? Elsőként a megfélemlítést emelném ki, amelyet nem fizikai úton érnek el a partnerek. Ez megmutatkozhat túlzott követelésekben, fenyegetésekben kritikákban vagy egyfajta uralkodó viselkedésben a másik felett. A felsorolt elemek félelmet keltenek a másikban, aki ezáltal könnyebben irányíthatóvá válik. Szintén ilyen viselkedésnek számít a csendes elutasítás. Az ezt alkalmazó személy a csendet felhasználva gyakorol nyomást a másikra, aki egy idő után az érzelmi elhanyagolás következményei alatt megroskadva megtörik és szintén irányíthatóvá válik. Végső, de nem utolsó sorban pedig közvetlenül is alááshatja valaki a másik önbizalmát. Akármilyen stabilnak is hitte azt a személy, ha folyamatosan negatív kritikát kap, és azt éreztetik vele, hogy mindenre alkalmatlan, egy idő után megsérülhet az önbizalom páncélja, ami után könnyen össze is tud omlani (Lammers, Ritchie és Robertson, 2005). Ilyen degradáló hatása lehet különböző gúnyneveknek például, mint a „hülye” vagy „lúzer”, de akár annak is, ha túl gyakran van használva a ’mindig’ kifejezés. Erre tökéletes példa lehet a „Te hülye, mindig mindent elrontasz!”. 

Vannak nemi eltérések az előfordulásában?

Előfordul, hogy ha érzelmi bántalmazásról van szó, akkor az emberek inkább egy olyan felállást képzelnek el, amelyben a férfi bántalmazza a nőt, ám ez nem törvényszerű. Megtörténhet fordítva, de elképzelhető olyan helyzet vagy kapcsolati dinamika is, amelyben mind a két irányba történik felváltva vagy akár egyszerre is (O’Hearn és Davis, 1997). Például az a viselkedés, amely sértőnek tekinthető, amikor egy férfi követi el egy nő ellen, fordított helyzetben ellenállásnak tekinthető egy nő részéről, nem pedig agressziónak. Természetesen ez is nehezíti a tényleges előfordulások vizsgálatát. A férfi és a női érzelmi bántalmazó viselkedés sokszor nagyon különböző egymástól. Azokat a viselkedési formákat, amelyeket az előző bekezdésben felsoroltam, férfiaknál figyelték meg, így szeretnék olyanokra is kitérni, amelyek nőknél jellemzőbbek. Először is, amint azt Simonelli és Ingram (1998) is leírta, a nők is tudnak ugyanannyi kapcsolati erőszakot alkalmazni, néhány kutatás szerint még többet is. Az ő kutatásukban 70 még érettségi előtt álló, heteroszexuális kapcsolatban élő fiút kérdeztek meg, akiknek 90%-a úgy nyilatkozott, hogy már tapasztalt legalább 1 érzelmileg bántalmazó viselkedést. Legnagyobb százalékban féltékenységről számoltak be, utána következett a visszavonulás, az önértékelés támadása, a szóbeli erőszak majd pedig a szociális és érzelmi kontrollgyakorlás. Fontos viszont, hogy a kutatók úgy találták, hogy ezen erőszakos vagy bántó megnyilvánulások nagyon sok esetben bizonyosultak kölcsönösnek, így tehát nehéz megállapítani, hogy abból a 90%-ból mennyi volt válasz egy bántó gesztusra vagy megnyilvánulásra és mennyi volt látszólag alaptalan. Ebben a cikkben nem is célom kiemelni a nemi arányokat, vagy részletesebben vizsgálni, hogy ki a gyakoribb elkövető, illetve áldozat. Azt viszont fontosnak tartom, hogy egy percig se gondoljuk, hogy csak az egyik nem érintett. Sok egyéb tényező is befolyásolhatja, hogy mekkora lesz a valószínűsége az ilyen jellegű bántalmazásnak, mint például a státusz, a kor vagy maga a személyiség struktúrája, így tehát ezeket mindig fontos figyelembe venni.

Hogyan lehet valahogy tenni ez ellen vagy segítséget nyújtani olyan embereknek, akik érzelmi bántalmazást élnek át?

Tekintve, hogy ennek elszenvedői általában nem ismerik fel a problémát – hiszen partnerük azon van, hogy úgy gondolják, nincs joguk arra, hogy ennél jobb bánásmódot kapjanak – így inkább a megelőzésnél lehet hatást gyakorolni. Fontos, hogy több platformon kapjon mindenki információt erről a jelenségről, főleg annak jeleiről, amelyeket az elején még könnyebb észrevenni, ha tudatosan figyeli őket valaki. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindenki árgus szemmel figyelje a párját a vészes jeleket keresve, hiszen mint fentebb is említettem, maga az érzelmileg bántó viselkedés mindenkivel előfordulhat, és önmagában még nem biztos, hogy problémát jelez. A cél inkább egy általánosabb tudatosság kialakítása lenne, ahol mindenki monitorozza önmagát, hogy mit tud még elfogadni, az miként hat rá, hogy érzi magát tőle, és ha ez átlép egy határt, elsősorban kommunikáljon erről a párjával. Az érzelmi intelligencia fejlesztése mindenképpen hasznos eszköz lehet mind a bántalmazó mind az elszenvedő számára. 

Ha van olyan ismerősöd, akiről úgy gondolod, hogy segítségre van szüksége, vagy esetleg te érzed így, akkor bátran hívd valamelyik segélyszolgálatot! 

Lelkisegély szolgálat: 116-123 vagy pedig 80 810600

Források: 

Carney, M. M., & Barner, J. R. (2012). Prevalence of Partner Abuse: Rates of Emotional Abuse and Control. Partner Abuse, 3(3), 286–335. doi:10.1891/1946-6560.3.3.286

Coker, A. L., Davis, K. E., Arias, I., Desai, S., Sanderson, M., Brandt, H. M., et al. (2002). Physical and mental health effects of intimate partner violence for men and women. American Journal of Preventive Medicine, 23(4), 260–268. http://dx.doi.org/10.1016/ S0749-3797(02)00514-7

Lammers, M., Ritchie, J., & Robertson, N. (2005). Women’s Experience of Emotional Abuse in Intimate Relationships. Journal of Emotional Abuse, 5(1), 29–64. doi:10.1300/j135v05n01_02

O’Hearn, R. E., & Davis, K. E. (1997). Women’s experience of giving and receiving emotional abuse. Journal of Interpersonal Violence, 12(3), 375-391.

Owens, T. J. (1994). Two Dimensions of Self-Esteem: Reciprocal Effects of Positive Self-Worth and Self-Deprecation on Adolescent Problems. American Sociological Review, 59(3), 391. doi:10.2307/2095940

Simonelli, C. J., & Ingram, K. M. (1998). Psychological Distress Among Men Experiencing Physical and Emotional Abuse in Heterosexual Dating Relationships. Journal of Interpersonal Violence, 13(6), 667–681. doi:10.1177/088626098013006001

Mi a valóság? Általában meg vagyunk győződve arról, hogy amit észlelünk, az szinte tökéletes leképezése a világnak, ehhez a gondolathoz pedig talán mindennél jobban ragaszkodunk. A pszichotikus zavarok esetén a valósággal való kapcsolat és a realitás észlelésének képessége sérül vagy meg is szűnhet, ami jellemzően hallucinációk és téveszmék formájában fejeződik ki. Ezeket az úgynevezett pozitív tüneteket kísérik azonban az érzelmi és kognitív életet is érintő negatív tünetek, melyek az apátiát, érzelmi sivárságot, a koncentráció és az emlékezet zavarát takarják. Ugyan több betegség tünetegyüttesében találhatunk hasonló felsorolást, a legjellemzőbb (és ami talán a legtöbbeknek juthat eszébe) a szkizofrénia, melynek kialakulásának okai szerteágazóak: ikervizsgálatok rávilágítottak az erős örökletes, genetikai hajlam meglétére, azonban számos pszichoaktív szer is okozhat hasonló tüneteket vagy egy lappangó betegség felszínre törését (bizonyítottan például az alkohol, marihuána, LSD, kokain és amfetamin származékok).

Felsorolni is nehéz lenne a társadalmilag releváns aspektusait a betegségnek, amik a megelőzésről és a kialakult betegségek esetén az empátiáról, a stigmatizáció csökkentéséről szólnak. Jelen cikksorozatunk témája a bántalmazás, ezért most kiemelten azzal szeretnénk foglalkozni, ami a betegség kialakulásának fentebb megnevezett okait kiegészíti: a nagyfokú stressz, a traumatikus élmények és a gyermekkori bántalmazás elszenvedése mind bizonyítottan növelik a szkizofrénia kialakulásának esélyét.

A legerősebben stigmatizált mentális betegség

Kulturális és szociológiai kérdés is, hogy egy mentális betegséget milyen stigmatizáció övez. Manapság a szkizofrénia áll a lista élén, ők néznek szembe a legnagyobb mértékű kirekesztéssel, előítéletekkel és meg nem értettséggel, ami összefügghet a realitáshoz való viszonyunkkal és a saját tapasztalataink valóságosságába, tévedhetetlenségébe vetett hit kultúrájával, ahol az egyik legfőbb érték a világ objektív, logikus és konzekvens szemlélete. Ugyanaz a tünetegyüttes, amelyet ma általánosságban egy távolító és korántsem empatikus szemlélet kísér, az ősi civilizációkban a csoportok egyik legnagyobb tiszteletet érdemlő tagjait jellemezte, akik sámánokként két világ között közvetítettek és a spiritualitás különleges, szimbolikus ismerőjévé váltak. Ami közös élményként és áhított ismeretként akkor összekötött egy közösséget, ma az egyező valóságélmény hiánya miatt éket ver az emberek közé. Pedig a határ a pszichotikus és egészséges személyek között korántsem olyan éles, mint ahogyan azt gondolnánk. Bár a szkizofrénia a népesség 1 százalékát érinti, egyes kutatások szerint az egészséges felnőtt emberek akár egynegyede is átél élete során legalább egy alkalommal valamilyen hallucinációt. Amiatt, mert ehhez hasonló „szokatlan” élményeket oly sokan tapasztalnak, egyre inkább kontinuumként jelenik meg a szakirodalomban a „szkizotípia” skálák alatt, amelynek magas szintje gyakran jobb problémamegoldással és divergens gondolkodással is együttjár, bár természetesen a szkizofrénia tünetei is egyre nagyobb eséllyel fordulnak elő a skála ezen végén. Azt a téves következtetést viszont fontos megelőzni, hogy akik ebben a betegségben szenvednek, ők jobb problémamegoldók lennének, ennek inkább az ellenkezője jellemző, a képet pedig még számos szempont árnyalja (a szkizotípián belül is több aspektust mérhetünk), valamint a szkizofrénia önmagában is inkább egy spektrum nagy egyéni különbségekkel, mint egyetlen jól körülhatárolható betegség.

Hogyan vezethet a gyermekkori traumatizáció pszichotikus tünetekhez?

Számos tanulmány foglalkozott a kérdéssel, hogy az élettörténet (kiváltképp a gyermekkori tapasztalatok) és a felnőttkori pszichotikus tünetegyüttesek kapcsolatát feltárja. Az összefüggés adottnak tűnik, sikerült kimutatni a szülők elvesztésével, állami gondozással, szexuális bántalmazással, a kortársak általi megfélemlítéssel, bullyinggal is terhelt gyermekkor és későbbi betegség közti együttjárást. Arra vonatkozóan is születtek eredmények, hogy milyen jellegű traumatizáció specifikusan mely tünetekhez vezet nagyobb valószínűséggel, így a szexuális zaklatások és bántalmazások áldozatait például gyakrabban érintik a hanghallások, azok pedig, akik a korai kötődés fontos időszakában szenvednek veszteségeket vagy bullying áldozatként nőnek fel, ők a paranoid gondolatokra lesznek hajlamosabbak, annál súlyosabb tüneteket mutatva, minél nagyobb volt a traumatizáció mértéke.

A poszt-traumás stressz szerepe

A poszt-traumás stressz zavar (PTSD) több hasonlóságot és összefüggést is mutat a szkizofréniával, a PTSD-ben érintettek nem csak visszaemlékeznek tüneteikre, hanem újra és újra átélik az eredeti traumatikus esemény során tapasztalt érzelmeket, a fenyegetettség élménye pedig nem engedi őket, úgy érzik, hogy bármikor megismétlődhet az, amitől mindennél jobban rettegnek, ami folytonos fokozott szorongásban tartja őket. A PTSD átfogó modellje (Ehlers és Clark, 2000) az emlékbetörések mellett a trauma átélésekor történő disszociációt írja le, ami a nagy súllyal terhelt eseményt követő pillanatokban az érzelmi reakció leválasztásával átélhetővé, elviselhetővé teszi az élményt, később azonban éppen emiatt nem tud integráltan az emlékezetbe épülni. Mind az emlékbetörések, mind a disszociatív élmények úgynevezett mediátorok lehetnek, ezeken keresztül vezethet a trauma pszichózishoz. A disszociáció eltaszít a valóságtól, a realitáskontroll elvesztésével jár, és ezen keresztül megalapozza egy pszichózis kialakulását. Az összefüggést a pszichotikus tünetekkel az az adat is jól jellemzi, amely a pszichotikus betegek 69 százaléka esetén talált poszttraumás tünetegyüttest, harmaduknál pedig diagnosztizálható is volt a PTSD, náluk az alapbetegség is súlyosabb formában fejeződött ki. Természetesen ha a traumák és mentális betegségek kapcsolatára gondolunk, akkor nem csak a pszichotikus zavarokhoz járulhat hozzá a bántalmazás, azonban a nehezen kibogozható komplex okságok ködében is kitűnik, hogy azoknál, akik gyermekkorukban súlyos bántalmazást élnek át, legyen az fizikai, szexuális vagy érzelmi, sokszoros eséllyel alakul ki később szkizofrénia, az összefüggés pedig sok vizsgált aspektusban kifejezettebb, mint más betegségek, így például a depresszió esetében.

Az egészséges személy, ha nagyobb stressz éri, mint amennyit el tud bírni, akkor genetikai hajlamától függően megbetegedhet, egyes feltételezések szerint pedig még kifejezett érzékenységre sincs szükség ahhoz, hogy egy elég súlyos vagy elég sokáig fennálló trauma idáig vezessen. Kérdés, hogy mit és hogyan profitálhat ezekből az ismeretekből a társadalom. Az edukáció potenciálisan rengeteget segíthet a bántalmazás megakadályozásában, de az ezt célzó információk és programok általában a kevésbé vagy ritkábban érintett társadalmi rétegekhez érnek el. Tévhit, hogy a szkizofréniában hatástalan a terápia, ezért ne lenne értelme. Mind fiatalkorban megelőzés céljából, mind a már kialakult betegségek kezelésekor nagy hatékonyságúnak bizonyul a kognitív viselkedésterápia, amelyhez sajnos elenyésző arányban jutnak hozzá a rászorulók, pedig egy olyan betegségről van szó, ami az esetek 10 százalékában tényleges öngyilkossággal végződik, és közel 50 százalék az öngyilkosságot valaha megkísérlők aránya. A betegség kialakulása nem köthető egyetlen okhoz, de a rizikófaktorok csökkentésével sok esetben megelőzhető. A bántalmazás pedig képes darabokra törni egy ember valóságát.

Felhasznált irodalmak:

• Bentall, R. P., Wickham, S., Shevlin, M., & Varese, F. (2012). Do specific early-life adversities lead to specific symptoms of psychosis? A study from the 2007 the Adult Psychiatric Morbidity Survey. Schizophrenia bulletin, 38(4), 734-740.
• Ehlers A, Clark D. (2000) A cognitive model of posttraumatic stress disorder. Behav Res Ther, 38: 319-345.
• Kocsis-Bogár, K. (2016). A szkizofrénia spektrum és a traumatikus életesemények összefüggései (Doktori értekezés). Semmelweis Egyetem. Mentális Egészségtudományok Doktori Iskola. Budapest
• Schäfer, I., & Fisher, H. L. (2011). Childhood trauma and psychosis - what is the evidence?. Dialogues in clinical neuroscience, 13(3), 360–365. https://doi.org/10.31887/DCNS.2011.13.2/ischaefer
• Valery, K. M., & Prouteau, A. (2020). Schizophrenia stigma in mental health professionals and associated factors: A systematic review. Psychiatry research, 290, 113068.