Mire számíthatsz, ha egy sportolóval szeretnél párkapcsolatban élni?

A kapcsolatok minden ember életében kiemelkedő szereppel bírnak, befolyásolhatja ennek dinamikája és aktuális állapota a hangulatunkat, teljesítményünket pozitív vagy negatív irányba is. A szerelem óriási erővel tudja hatalmába keríteni az emberek életét, tele vagyunk élettel és pozitív gondolatokkal. Ez a profi sportolók esetében sincs másképp, hiszen a párkapcsolatuk minősége nagy hatással van a sportágukban nyújtott teljesítményükre és sikereikre. A sportvilágból számos példa fellelhető arra, hogy hogyan lehet befolyással a partner a sportoló karrierjére, illetve a sportoló teljes elkötelezettsége szintén nagy hatással van a párkapcsolatra. Emiatt a sportolók párkapcsolati hátterére egyre nagyobb figyelem összpontosul már az edzők által is. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a sportpszichológusok szerint a sportolók egy bizonyos helyzetben való viselkedése gyakran az egyéb kontextusban megnyilvánuló magatartására is kihat. A hivatásos sportolóknak általában a hét minden napján vannak edzéseik, amin felül versenyeznek is. Sokszor hosszú időre elutaznak egy-egy verseny miatt és mindemellett sok egyéb stresszt okozó tényezővel kell szembenézniük, amelyek megterhelőek mind mentális, mind fizikális szempontokból. 

Jöjjön egy kis neurológia...

A dopaminrendszer elsősorban a megerősítésre és jutalmazórendszerre fejti ki hatását: ez az, ami miatt újra és újra futócipőt húzunk, vagy újra és újra találkozunk egy számunkra kedves emberrel. A dopaminrendszer aktivitása a szerelemben kialakuló boldogságérzéshez is szorosan kapcsolódik, de egyéb helyzetekben is ez a rendszer aktiválódik, mint például a kitűzött táv lefutásánál, amit szeretünk. A sportolók edzőkhöz, csapattársakhoz és szülőkhöz való kapcsolatát vizsgáló kutatások szerint azok a szociális interakciók, amelyekben a csapattagok együtt élik meg a győzelemmel járó boldogságot, oxitocint szabadít fel, amely elősegíti a kötődést, így feltételezhetjük, hogy a szerelmi kapcsolatok is hasonlóan erőteljes hatással vannak a sportolókra. Mivel a rendszerek együttesen működnek, így nem lehet kizárni egy szerelem által okozott hatást, amely akár jelentős befolyással is lehet a sportolás közbeni teljesítményre. 

Párkapcsolati dinamika fontossága

A sportoló párkapcsolatában a partnerre is nagy felelősség hárul. A partner szerepe bizonyos helyzetekben kiemelkedően fontos lehet, hiszen ő az, aki a támogatásával és bizalmával segíti a sportolót, amely sokszor lemondásokkal jár. Ennek megfelelően célszerű ezt már a kapcsolat kezdetétől fogva tudatosítani, így könnyebben lehet túljutni az esetleges konfliktusokon. A kutatások és a megkérdezett sportolók alapján a szerelem fokozhatja a sportteljesítményt, azonban ennek feltételei vannak. Az egyéni sportnál nagyobb összefüggést lehet felfedezni, mint csapatsportoknál. Kiemelten fontos, hogy a sportolónak mennyire stabil és kiegyensúlyozott a párkapcsolata.  Azok a személyek, akik ki tudtak alakítani erős párkapcsolatot, sokkal támogatóbb környezetet voltak képesek maguk köré teremteni, mint azok, akiknek a párkapcsolata alapvetően is szegényes volt. Egy 2003-as tanulmányban kimutatták, hogy azok az egyének, akiknek a házasságában a viszályok voltak jellemzőbbek, a munkahelyi elégedettsége alacsonyabb volt – jelen esetben sportolóknak a sport a hivatalos munkavégzése, míg a házassággal vagy párkapcsolattal való elégedettség növelte a munkával való elégedettséget.

Források: 

Jowett, S., & Cramer, D. (2009). The Role of Romantic Relationships on Athletes’ Performance and Well-Being. Journal of Clinical Sport Psychology, 3(1), 58–72. 

Kulcsár Johanna. (2019). A sportpályán is győztessé tesz a szerelem? Mindset Pszichológia Magazin. https://mindsetpszichologia.hu/a-sportpalyan-is-gyoztesse-tesz-a-szerelem

Magyarországon, a nyugati civilizációban nevelkedve legtöbben természetesnek vesszük a monogámia normáját. A bevett párkapcsolati modellek a környezetünkben erre épülnek, a hűség az egyik legfőbb erkölcsi érték a társadalmunkban, a megcsalás pedig egy széles társadalmi konszenzus alapján elutasított bűn. Tágabb perspektívából szemlélve viszont korántsem tűnik egyetemesnek az emberi faj monogám viselkedése. Daly és Wilson 1983-as kutatásában (idézi: Bereczkei (2003)) például 849 megvizsgált civilizációból csupán 137-re volt jellemző. Bár az arányok nem reprezentatívak a Föld jelenlegi teljes népességére vetítve, azt mindenképpen jól mutatják, hogy nem egyeduralkodó rendszer a monogámia. A saját szocializációnk közegétől azonban még ennyire eltávolodnunk sem kell ahhoz, hogy feszítő ellentmondásokat fedezzünk fel a témában. Hazánkban is válással végződik a házasságok több, mint fele, a párkapcsolatok pedig gyakran 2-3 évre rendezkednek be, hogy aztán - egyfajta időszakos monogámiát megvalósítva - továbbálljanak a felek. A legszebb és leginkább magasztalt történetek mégis az egymásba tizenéves koruk óta szerelmes, együtt idősödő párokat övezik.

Ha az evolúció rideg logikájával vizsgáljuk a kérdést, szintén nem kapunk egyértelmű választ. Míg az egyik oldalon a férfiak leghatékonyabb stratégiájának a gének továbbítása szempontjából az tűnhet, ha minél több partnerrel minél több utódot nemzenek, közben az apai gondoskodás előnyei mást sugallnak. Úgy tűnhet tehát, mintha az evolúciós célszerűség a monogámia - poligámia spektrumon (beleértve ezek sokszínű változatait) mindenhol utat tudna nyerni, de akkor mégis hogy tudunk viszonyulni ehhez a kérdéshez a 21. században? Kulturálisan monogámiába kényszerített poligámiára törekvő, és emiatt frusztrált lények vagyunk, vagy jobb esélyeket adhat nekünk a monogámia? És hogy érezzük magunkat a két rendszer szerint élve?

“Modern koponyánkban kőkori elme lakik.” Így hangzik az evolúciós pszichológia egyik alapelve, amit Tooby és Cosmides (1997) fogalmaztak meg. A kultúránk és a technológiai környezetünk gyorsabban fejlődik, mint mi magunk, ugyanis kognitív mechanizmusaink alapjai még a törzsközösségeink idején uralkodó kihívásokkal való megküzdésre alakultak ki, ezért “előhuzalozottságunk” bizonyos elemei nem illeszkednek tökéletesen jelenlegi társas környezetünkhöz. A párválasztási tendencia, miszerint a nők inkább hosszútávú, a férfiak pedig inkább rövidtávú kapcsolatokat keresnek - bár természetesen leegyszerűsítően hangzik és szükségtelenül két szűk, egységesen működő csoportra oszthatja a társadalmat - ha megfelelően árnyalt, nagy átlagban megmutatkozó különbségként értelmezzük, sok alapvető motivációt magyarázhat meg. Ennek a különbségnek a gyökere a Trivers által megfogalmazott szülői ráfordítás elmélet, miszerint egy nőnek szükségszerűen több áldozatot kell hoznia egy utód felneveléséhez, emiatt törekedhet inkább utódai „minőségére”, szemben a férfiak szinte korlátlan fogamzóképességével, ami a mennyiség értéke felé hajthatja a szexuális viselkedést. Ennek ellenére például a főemlősök között is több esetben kialakult a monogámia, egyes kutatók szerint ennek oka a poligám fajok hímeinél rendszeres, idegen apáktól származó gyermekek meggyilkolására irányuló cselekedetek elleni védelem. Jobban járhatnak tehát az utódaik és az őket nevelő nőstény védelmezésével, olyannyira, hogy egyes feltételezések szerint a férfiak gondoskodáshoz való hozzájárulásával megteremtett élelem többlet lehetett a feltétele annak, hogy a más izmokhoz és szervekhez képest rengeteg energiát igénylő agy fejlődni tudott, és más fajokhoz képest sokszoros méretűvé válhatott. Eszerint a feltételezés szerint talán nem is a monogámia az evolúció csúcsterméke, hanem épp a saját evolúciós fejlődési vonalunk a monogámia következménye. Mégis felmerül a monogám férfi viselkedés evolúciós értékelésénél, hogy míg a nők teljesen biztosak lehetnek abban, hogy utódjuk az övék, a férfiak esetében ez a tudás inkább a bizalomra épül, ezért törékenyebb, amely vezethet ahhoz is, hogy megtörjék a monogám viszonyrendszert. Nők esetében ugyanerre például az lehet motiváció, hogy a jobb géneket biztosító férfiaktól születhessen utódjuk.

A téma kutatói közt abban viszonylagos egyetértés van, hogy a szigorú monogámia és a szélsőséges poligámia egyaránt távol áll az emberi evolúciótól, a két társas szerkezet elemei együttesen járultak hozzá a törzsfejlődésünkhöz, és mai napig bennünk él az örökségük. Valószínűbbnek tűnik, hogy időszakosan, az adott kor és környezet aktuális kihívásai, mint például az időjárási körülmények, vagy a táplálékhoz való hozzáférés nehézségének változékonysága vonja magával a szexuális viselkedés sokszínűségét is. 

Összességében a mai párkapcsolatokat vizsgáló kutatások eredményei alapján elmondható, hogy a monogám és poligám kapcsolatokban élő emberek ugyanolyan boldogok (Conley és mtsai, 2013). Az, hogy ki melyik rendszerben érzi magát jobban, függ olyan személyiségjellemzőktől is, mint az újdonságkeresés, vagy a stabilitás iránti vágy. Tévedés, hogy a nem-monogám kapcsolatokban a bizalom nem játszik fontos szerepet, a tudat, hogy a párok azok után, hogy másokkal folytatnak alkalmi viszonyt, visszatérnek egymáshoz, pont a bizalom építését eredményezheti az így élő kapcsolatokban. A legfontosabb az, hogy megtaláljuk a mi személyiségünk és igényeink szerinti legmegfelelőbb és legkényelmesebb formáját a párkapcsolatunknak, és egy közös konszenzus mentén alakítsuk ki azt.

Felhasznált irodalom:

• Bereczkei, T. (2003). Evolúciós pszichológia. Osiris.
• Conley, T. D., Moors, A. C., Matsick, J. L., & Ziegler, A. (2013). The fewer the merrier?: Assessing stigma surrounding consensually non‐monogamous romantic relationships. Analyses of Social Issues and Public Policy, 13(1), 1-30.
• Cosmides, L.M. és Tooby, J. (1997): Evolutionary psychology: A Primer
• Opie, C., Atkinson, Q. D., Dunbar, R. I., & Shultz, S. (2013). Male infanticide leads to social monogamy in primates. Proceedings of the National Academy of Sciences, 110(33), 13328-13332.

Egy új párkapcsolatba lépés mindig izgalmas, eufórikus érzéssel tölt el, megjelennek azok a jól ismert pillangók és a remegő térdek. A kapcsolat elején minden tökéletes, a rózsaszín köd elfedi a párunk esetleges hibáit, és olykor megvakít bennünket. Az első pár hónap így telik, formálódik a kapcsolat és benne mi is. A nászutas fázis vége fele közeledve, kezdődhetnek kisebb-nagyobb összetűzések, az addig idilli egység meginogni látszik, felszínre törnek a bizonytalanságok, sérülékenynek érezhetjük magunkat. Hiszen a már kialakult „mi” tudat annyira szép, nem akarjuk, hogy ezt az általunk kialakított új rendszert bármi is tönkre tegye. 

Elköteleződés, bizonytalanság, válaszkészség: a féltékenység meghatározói

Ezen a ponton saját bizonytalanságunk féltékenységhez vezethet, melyet a legapróbb, sokszor irreleváns jelzések is beindíthatnak. Bringle (1991) szerint a féltékenységet 3 fő változó determinálja: az elköteleződés, a bizonytalanság és a válaszkészség. Minden kapcsolat valamilyen szintű elköteleződéssel jár, azonban nem mindegy, hogy milyen fokú ez az elköteleződés. A bizonytalanság a párunk általunk szubjektíven megítélt elköteleződéséből származik, amit elég erősen torzíthatnak hiedelmeink, saját tapasztalataink. A válaszkészség a féltékenységre adott válaszokat takarja, ami személyenként igen eltérő lehet, beszélhetünk félelemről, irigységről vagy dühről is. 

A párkapcsolat egyik legfontosabb aspektusa az elköteleződés, tehát nem meglepő, hogy ha azt érezzük, hogy a párunk nem annyira elkötelezett mint amennyire mi szeretnénk, akkor ez meginogtathatja a párkapcsolatba vetett hitünket. Ha belegondolunk, az elköteleződés egyik következménye, hogy tervezünk az adott kapcsolatban hosszú távon bent maradni, ami maga után vonja a hűtlenség alacsony kockázatát ergo, ha azt érezzük, hogy a párunk nagyon elkötelezett irányunkba, kisebb az esélye, hogy „zöldszemű szörnyeteggé” váljunk és eszeveszett nyomozásba kezdjünk.

Félelemben élni

A féltékenységet tulajdonképpen veszélyjelzésnek is felfoghatjuk, aminek tárgya az önértékelésünk, és maga a kapcsolat. Még inkább kapcsolunk vadászkutya üzemmódba, ha mind az önértékelésünket, mind a kapcsolatot veszélyeztetve látjuk. Emiatt a féltékeny ember állandó félelemben él, félti magát, félti a kapcsolatot amelynek eredménye, hogy gyermekekhez illő módon próbál meg válaszokat kapni az őt kínzó kérdésekre. Ettől a viselkedésmódtól nem áll messze a faggatózás, vádaskodás, büntetés, duzzogás, fenyegetőzés stb. A folyamatos félelem nyomása alatt a személyiségünk nem képes olyan magas szinten működni, ezért fordulhat elő, hogy ezekkel a gyerekes, talán a számunkra egyetlen járható útnak tűnő megoldással kínozzuk a párunkat. Ugyanis a féltékenység mindkét fél életét meg tudja keseríteni. A folyamatos vádaskodás, nyomozás, bizalmatlankodás a pár mindkét tagját kimerítik, a féltékeny fél gyerekes közeledési próbálozásai, csak még messzebb taszítják őket egymástól. 

A féltékeny ember egész élettere beszűkül, mikroszkóp alá veti párja minden lépését, minden sarkon fenyegetést lát. Az összes mozgósítható erőforrást beveti annak érdekében, hogy időben rájöjjön: gyanúja beigazolódik-e. Ha nem talál bizonyítékot sem marad sokáig nyugodt, figyelme nem lankad. A másik fél, eközben sokszor tehetetlenséget él meg, igyekszik kerülni azokat a helyzeteket, ahol ismét gyanúba keveredhet, de így szinte elengedhetetlen, hogy hazugsághoz folyamodik, ami által a féltékeny fél igazolást nyer, ami csak olaj a tűzre. Pillanatok alatt visszacsúsznak a féltékenység macska-egér játszmájába, ahonnan látszólag nincs kiút.

A féltékenység leküzdése

Mivel a féltékenység jelentős mértékben rombolja a kapcsolatot, érdemes minél előbb cselekedni ellene. A kommunikációs kulcsfontosságú ebben az időszakban. Sokat segíthet, ha nyíltan beszélünk a bennünk kavargó érzésekről a partnerünkkel és nem a háta mögött kezdünk nyomozni. Kerüljük a vádaskodást és a gyanúsítgatást. 

Mint sok más téren való változtatásban, úgy a féltékenység leküzdésében is az első lépés a belátás. Ha elfogadjuk, hogy a féltékenység nagyrészt a bizonytalanságunkból ered, akkor egész más szögből tudjuk szemlélni az eseményeket.

Habár nagyon nehéz, próbáljunk uralkodni érzéseinken, nem gyermeki működésmódba csúszni, mivel ez nagy eséllyel nem fog működni. Ha lecsillapítjuk belső világunkat sokkal egyszerűbb felnőtt-felnőtt viszonylatban beszélni a másikkal, ellenkező esetben borulnak a szerepek és elkezdődnek a végeláthatatlan játszmák.

A féltékenység igen kényes téma, és mindkét félnek nagy szenvedést okoz. Leküzdése óriási energiabefektetést és elköteleződést igényel, azonban nem lehetetlen! A lényeg, hogy mérlegeljük melyik fontosabb: saját sértettségünk miatti bosszúvágy, vagy a kapcsolat megmentése.

Irodalom

Borbély, L. (2016). „Segítség, megfojtanak!” – A párkapcsolati féltékenység pszichológiája - Mindset Pszichológia. Mindsetpszichologia.hu. https://mindsetpszichologia.hu/segitseg-megfojtanak-a-parkapcsolati-feltekenyseg-pszichologiaja

Budinszki C., & Hargitai R. (2020). Az Önbevallásos Féltékenység Skála magyar változatának pszichometriai jellemzői. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 21(2), 176–207. https://doi.org/10.1556/0406.21.2020.011

Miszlang Zs. (2022, September 27). Párkapcsolati féltékenység – hárman a kapcsolatban: Én, Ő és a Zöld szemű szörny - Soulwell Pszichológiai Rendelő. Soulwell Pszichológiai Rendelő - Az Egészséges Lélek Forrása. https://soulwell.hu/parkapcsolati-feltekenyseg-harman-a-kapcsolatban-en-o-es-a-zold-szemu-szorny/

Rydell, R. J., McConnell, A. R., & Bringle, R. G. (2004). Jealousy and commitment: Perceived threat and the effect of relationship alternatives. Personal Relationships, 11(4), 451–468. https://doi.org/10.1111/j.1475-6811.2004.00092.x

White, G. L. (1984). Comparison of four jealousy scales. Journal of Research in Personality, 18(2), 115–130. https://doi.org/10.1016/0092-6566(84)90024-2

Az életben olykor meg kell küzdeni bizonyos nehéz helyzetekkel, amik a gyász reakcióját váltják ki belőlünk: ilyen, ha egy szerettünk halála, költözés vagy egy párkapcsolat megszakítása, a házasság felbomlása. Mindezekkel igen gyakran találkozhatunk akár közvetve, akár közvetlenül is az életünk során. Van ugyanakkor a gyásznak egy egészen más, talán kevésbé szem előtt lévő, ám annál is fontosabb forrása, amiről érdemes beszélni. A párkapcsolattal és a családdal kapcsolatos fejtegetések sok esetben kis hangsúlyt fektetnek arra, hogy a szülők kapcsolatában milyen nehézségek és új feladatok adódnak abban az életszakaszban, amikor gyermekeik saját lábra állnak és elhagyják az otthon melegét. Vannak szülők, akikből ez az élethelyzet is gyászreakciót vált ki. Adódik a kérdés: vajon normális ez a reakció?

Az üres fészek szindróma (ENS = Empty Nest Syndrome) nem minden szülőt érint ugyanúgy. Ha egy baráti társaságban feltennénk a kérdést, hogy kinek hogyan viselik a szülei azt, hogy már a legkisebb gyerekek is elhagyták a családi fészket, nagy eséllyel sokféle válasz hangzana el. Fontos azonban látni, hogy a szülő szerep változáson megy át ebben az életszakaszban. Egy dolog azonban közös: minden szülőnek alkalmazkodnia kell az új élethelyzethez. A családi életciklus modellek minden ilyen fordulópontot normatív krízisként definiálnak, vagyis a család szempontjából ez egy teljesen normális fejlődési állomás, amelyen valahogy túl kell lépni. Vannak szülők, akiknek könnyebben megy és vannak, akiknek nehezebben, így a gyászreakció is egy adekvát válasz lehet erre az új, kibontakozóban lévő életszakaszra. 

A témában végzett eddigi kutatások szerint arányaiban több nőt érint az ENS, mint férfit, amely kapcsán tudományos körökben felmerült az a kérdés, hogy mennyiben tulajdonítható ez az intra-és interperszonális sajátosságoknak, és mennyiben a menopauzának, amely időben éppen egybeesik azzal az időszakkal, amikor a gyerekek kirepülnek a családi fészekből. Mindenesetre sok középkorú édesanya esetében az anyai szerep az identitásuk igencsak hangsúlyos eleme, így nem meglepő, hogy ebben a megváltozott élethelyzetben ezt nem feltétlenül könnyű feladat újraformálni. A szülő-gyerek kapcsolat intenzitásának visszaesése a legkülönbözőbb módokon mutatkozik meg: kevésbé naprakészek a szülők a gyermekük életében zajló eseményekkel, fejleményekkel, valamint kevésbé mozgalmasok és színesek a mindennapok.

Az egyik legfontosabb szempont a krízis megugrásában az alkalmazkodás. Újra kell alkotni az önmagukról addig kialakított képet, amelyben a következő tényezők játszhatnak szerepet:

• szülői szerep újradefiniálása
• nagyszülői szerep kialakítása,
• saját házassághoz, párkapcsolathoz való viszony,
• élet értelmének újradefiniálása,
• felszabadult energiák hasznosítása (pl. párkapcsolatba, munkába).

A fenti pontok mentén érdemes és kell is változást elérni annak érdekében, hogy az üres fészek szindrómán sikeresen felül lehessen kerekedni, így az énnek, a kapcsolatoknak és a céloknak az újraértékelése elengedhetetlen feltétele a megfelelő alkalmazkodásnak.

Források:

1. Badiani, F., & Sousa, A.E. (2016). The Empty Nest Syndrome : Critical Clinical Considerations.
2. Dr. Komlósi P. (2017). Életciklusváltások a családban. Károli Gáspár Református Egyetem, Bethesda Gyermekkórház
3. Ferber E. (2020). Az előgyász - fogalma, jellemző élethelyzetei és a segítés lehetőségei. Kharón Thanatológiai Szemle XXIV. évfolyam.
4. Vajda D. (2012). A párkapcsolati elégedettség és a családi életciklusok összefüggései. Interdiszciplináris Doktorandusz Konferencia, Konferenciakötet. Pécs: Pécsi Tudományegyetem Doktorandusz Önkormányzat

Címkék: ENS, alkalmazkodás, családi életciklus, identitás, szülői szerepek, krízis

A párkapcsolatok első szakaszában a szenvedély, a vonzalom, az izgatottság érzését mind erősen megéljük, majd tapasztaljuk, hogy ezek idővel már kevésbé jelennek meg. Lehetséges-e, hogy ezeket az egyébként meghatározó érzéseket egy szinten fenntartsuk, vagy valóban elkerülhetetlen lenne az érdeklődés fokozatos elvesztése és az unalmas megszokás kialakulása?

A megszokás egyfajta élvezetekhez való alkalmazkodás, mely magában foglalja a boldogságszint növekedését vagy csökkenését egy meghatározó eseményt követően (ez lehet például házasság), majd visszatérését az esemény előtti kiindulási szintre (ebben az esetben a házasság előtti időszakra). A pszichológia hedonikus adaptációnak hívja ezt a jelenséget, és akár hatással lehet az egész jóllétre, de annak összetevőire is: a párkapcsolati elégedettségre, vagy specifikus pozitív érzelmekre (például a szeretetre) is. Ennek megelőzésére pedig a 2010-es években elindult a pozitív pszichológián belüli kutatási területként a “Hedonic Adaptation Prevention” modellje.

Alapvetően az emberek különbözően adaptálódnak a pozitív és negatív eseményekhez. Több tanulmány igazolta, hogy a negatív élmények (pl. válás, haláleset) megélését követően az emberek nagyon lassan vagy soha nem térnek vissza az azt megelőző érzelmi alaphelyzetbe: lassabban adaptálódnak a kedvezőtlen élethelyzetekhez. Ezzel ellentétben a pozitív élményekhez (pl. előléptetés, gyermek születése) való adaptáció relatíve gyorsabb. A házassághoz való alkalmazkodás is viszonylag gyors, de a legfontosabb, hogy teljes - a negatív élethelyzetekhez való adaptáció általában soha nem fejeződik be.

A párkapcsolatokban a hedonikus adaptáció egy érdekes körforgásban jelenik meg, ahogyan a kapcsolat halad előre. A párkapcsolat kezdetével a partnerek jólléte megnövekszik, és az adaptálódást követően újabb hasonló hatású ingerek ismét megnövelik a jóllét szintjét, és a partnerek - az előbb említett sémát követve - visszatérnek az érzelmi alaphelyzetbe. Azonban a probléma itt jelenik meg, hiszen ez az alapszint már sok esetben inflálódhatott a körforgás alatt. Ha minden pozitív behatáshoz hozzászokunk, amely velünk történik, akkor mégis hogyan válhatnánk boldogabbá és hogyan maradhatnánk azok?

Hedonic Adaptation Prevention modell

A fenti kérdésre válaszként a modell állhat rendelkezésünkre, hiszen le kell győznünk az adaptálódást, az unalom egy idő után maradandóan megmérgezheti a párkapcsolatot, és tanulmányok szerint a válások fő oka is ez. A HAP modellje olyan stratégiákat állít fel, mely ennek okát, a megszokást próbálják megállítani, vagy lelassítani.

Egy idő után a pozitív események elvárásokká és bejósolható tényezőkké válnak, és a partnerek valami új után kezdenek vágyakozni. Az egyre nagyobb vágyak ezért minden bizonnyal rontják a jóllétet. Vannak olyan párok, akiknek rutinos például péntek este randira menni, de ez idővel szintén kevesebb örömöt fog jelenteni a feleknek - ezután folyamatosan emelik majd a tétet a programok terén, de a lehetőségek skálája egy szinten véget ér egyszer, és ez tönkreteheti a kapcsolatot. 

A HAP modellje szerint két kulcs tényező moderálhatja a fenti keserű folyamatot: változatosság és megbecsülés. Minél változatosabb eseményekkel és programokkal találkozunk, annál tovább fog tartani az adaptálódási folyamat. Másodsorban a megbecsülés is segíthet: minél jobban becsüli a pozitív változást, tehát az új párkapcsolatot a partner (és itt lehet szó akár egy új autóról, vagy munkáról), annál lassabban fog adaptálódni. Ez azt jelenti, hogy felismerjük és méltányoljuk a pozitív értékét valaminek vagy valakinek. Ennek hátterében áll például a társas összehasonlítás és az elvárások növelésének megakadályozása. Jó példája, ha alapvetően megbecsüljük a jelenben együtt töltött időt a partnerünkkel, kevésbé vesszük magától értetődőnek a közelségét, a közös vicceket, vagy a randizást és lassabban szokunk hozzá, hiszen az elvárásainkat sem növeljük ezáltal. Az ezt kutató tanulmányban a szakemberek azt javasolják a pároknak, hogy bátran próbáljanak ki új éttermeket, bárokat, menjenek akár dupla-randikra újonnan megismert párokkal. Ezen kívül azt is említik, hogy próbáljanak ki új, izgalmas tevékenységeket - ez lehet például extrémsport, önismereti tréning, érdekes múzeumok látogatása, új táncstílusok megismerése és tanulása. A fentiek mind megerősítik a kapcsolatot és a kötődést, és lelkesebbé teszik a partnereket a kapcsolatuk irányába. Voltak tanulmányok, melyek megerősítették, hogy gyakran félreértelmezünk egy másik személlyel átélt adrenalinnal fűtött (veszélyes) helyzetet és fizikális, valamint szexuális vonzódássá alakítjuk - mely ugyan egy hibás pszichológiai folyamat, a párok életére egészen pozitív hatással bírhatnak ezek a “hibák” - de akár még a tenisz, és a hegymászás is kiválthat hasonló pszichés folyamatokat.

Az elvárások ésszerűsítése

Fentebb már sok szó volt arról, hogy az együtt töltött idő hogyan inflálódik, és az elvárásainkat miért nem lehet a végtelenségig fokozni. Egy vakáció előtt szeretjük megtervezni együtt a programokat, örömöt okoz, és a kötődés is megerősödik; amikor pedig vége van, kevésbé érezzük jól magunkat a kapcsolatban, hiszen a fenti jóérzések eltűnnek a vakáció végével. Ezért ezt követően szükségesnek érzik a partnerek, hogy izgalmasabb programokat szervezzenek és minél intenzívebben éljék át az ott megjelent érzéseket, ez pedig - nem meglepő módon - a jóllétet negatív módon befolyásolja. Ráadásul minél magasabbak ezek az elvárások, elérésük és túlszárnyalásuk annál nehezebb. Fontos ésszerűnek maradni az kapcsolatainkról szóló elvárásainkat illetően. Például, ha a pár egyik fele folyamatosan meglepi a partnerét, utóbbi idővel hozzászokik. Az elvárásaink megnevezésével (“Elvárom, hogy a párom legalább heti egyszer meglepjen valamivel”) képesek vagyunk dolgozni rajtuk és megállíthatjuk őket abban, hogy elérhetetlen vágyakká nőjék ki magukat.

Távkapcsolatok

Vannak olyan párkapcsolatok, ahol beavatkozás nélkül, természetes módon megjelenik az adaptáció leküzdése. A távkapcsolatoknál figyelték meg, hogy a változatosság és a pillanatok megbecsülése nagymértékben megjelenik. Előbbi például a kommunikáció különböző formáiban: FaceTime, Skype, telefonálás, chat, és az élő beszélgetések változatossága, illetve az együtt töltött időre, programokra is több hangsúlyt fordítanak, gyakrabban próbálnak ki számukra addig ismeretlen és izgalmas programokat. Az együtt töltött időt emlékezetessé és változatossá szeretnék tenni - ezzel együtt az egymástól távol töltött idő is egy indikátora annak, hogy amikor együtt vannak, minden idejüket kihasználják. A találkozások előtt van idő az egymásra hangolódásra és a távozás lehetőséget ad az érzelmek és események feldolgozására, fejbeni újra-átélésére. Ezen két fő tényező elvesztése tehát általában a fő oka az ilyen kapcsolatok minőségromlásának is - általában akkor, amikor eltűnik a nagy távolság a felek között (pl. összeköltöznek).

Azokban a kapcsolatokban is segíthetnek a rövid “szünetek”, amikben egyébként közel élnek egymáshoz a felek. Ilyen lehet például a külön bulizás, utazás, stb.

Egészségtelen párkapcsolatok és a negatív élményekhez való hozzászokás

A változatosság nem csak pozitív, de negatív élményekről is szólhat. Egy tanulmányban azt találták, hogy az emberek jobban élvezik azokat a dolgokat, melyeket idegesítő dolgok szakítanak meg néha (például egy film közben egy zavaró reklám, vagy zajok), mint azokat, melyeket megszakítás nélkül élnek meg. Ha egy egészségtelen párkapcsolatban változóan pozitív és negatív élményeket élnek át a felek (ups and downs), az intenzívebbé teheti a velük társuló érzelmeket, így a boldogságot is a jó pillanatokban, és ezeket “szakítják meg” a negatív érzelmek, élmények. Ez az egyik oka annak, hogy az abuzív párkapcsolatokat nehezebben hagyják el az emberek.

Felhasznált irodalom:

Bao, K. J., & Lyubomirsky, S. (2013). Making it last: Combating hedonic adaptation in romantic relationships. The Journal of Positive Psychology, 8(3), 196–206. https://doi.org/10.1080/17439760.2013.777765

A szerelem és a párkapcsolatok működése – habár sokan kutatják és igyekeznek megérteni ezeket – mai napig meg nem értettek számunkra. Sok párkapcsolat megy idővel tönkre és dől dugába. De vajon mi áll ezek mögött? Milyen folyamatok vagy dinamikák vezetnek egy kapcsolat befejeződéséhez? Lehet, hogy sokszor mi magunk vagyunk azok, akik tönkre tesszük a kapcsolatot? Ez a cikk ezekre a kérdésekre keresi a választ. 

Mit értünk önszabotázs alatt? 

Az életünk során sok célunk van, amelyekre vágyunk, amiket szeretnénk elérni, véghez vinni, megvalósítani. Ezekért általában erőnkhöz mérten meg is teszünk mindent, vagy legalábbis megpróbálunk. De mi van akkor, ha ennek ellenére mégsem sikerülnek? Ha látszólag mindent meg is tettünk, mégis tudunk közben olyan körülményeket teremteni, – akár tudattalan módon – amelyek szembemennek a próbálkozásainkkal és megakadályozzák a céljaink elérését. Ez az önszabotázs jelensége. Tulajdonképpen a saját utunkba állunk, így sosem érjük el, amiért küzdöttünk. Legtöbbször ezzel nem vagyunk tisztában, és valamilyen belső, tudatalatti gondolat vagy berögződés vezérel minket ebben. Elég gyakori, hogy ez a karrier vagy a párkapcsolatok során fordul elő. 

Önszabotáló viselkedések a párkapcsolatokban

A párkapcsolatok működési dinamikáira elég kevesen látnak rá. Sokszor még maguk a kapcsolat tagjai sem látják tisztán, mi történik velük, vagy miért. Egy külső szemlélő ellenben a kellő beavatás esetén megláthatja a rejtett mintákat. Ilyen személy lehet például egy pszichológus, aki párterápiát vagy tanácsadást tart. Őket kérdezték meg arról, mik azok a viselkedések, amelyek önszabotálóak egy kapcsolatban. Összesen 12 darabot gyűjtöttek össze. [1] Ezek:

1. a partner támadása;

2. a partner üldözése;

3. a partner kivonása;

4. a túlzott védekezés;

5. a lenézés;

6. az önérzet;

7. a kontrolláló tendenciák;

8. a kapcsolati képességek;

9. a bizalmi nehézségek;

10. a destruktív hajlam;

11. a hozzáállás a problémákhoz;

12. és a kapcsolati hiedelmek

Ezek felsorolva talán nem mondanak sokat a mögöttük rejlő folyamatokról, úgyhogy nézzünk meg néhányat közelebbről. 

A legjobb védekezés a támadás

Előfordul, hogy néha kritizáljuk a társunkat. Ez valahol az egészséges dinamika része, hiszen a megfelelő kritika elősegítheti a fejlődést. Viszont van, aki mást se tesz, csak kritizálja a párját. Mindig talál valamit, amit rosszul csinált, vagy amiben nem olyan, mint amilyennek szerinte lennie kéne. Nem ritka, hogy sokszor hibáztatják is a másikat vagy akár át is veszik a hatalmat és az irányítást a kapcsolat felett. Ezek alapján egy gonosz, goromba embert képzelünk el, igaz? És mi a valóság? Ezek az emberek félnek, és szeretnék megvédeni magukat, ezért támadják inkább a másikat folyamatosan. [2]

Üldözlek, tehát vagyok 

A félelem nagyon erős érzelem, amelyet mindannyian igyekszünk elkerülni, vagy legalább kezelni. Sokan félnek attól, hogy elhagyják őket, megsérülnek egy kapcsolatban vagy magukra maradnak. Ezek legtöbbször gyerekkorban gyökereznek. És mit tesz az a gyermek, aki fél? Kapaszkodik. Ezt teszik ezek az emberek is. Teljes erejükkel próbálnak kapaszkodni társukba, lógnak rajta, hogy az biztos ne tudja őket hátra hagyni. Gyakran ez együtt járhat azzal is, hogy az ilyen emberek igyekeznek a másik kedvében járni, és akár lejjebb adnak saját akaratukból, behódolnak, csak a másiknak legyen jó, és maradjon mellettük. Legtöbb esetben ezzel a viselkedéssel inkább ellökjük a másikat. 

Kivonlak, akkor nem bánthatsz!

A félelem szülhet egy más jellegű megoldást is, még pedig, hogy nem engedjük közel magunkhoz a másik embert, vagy ha bajt észlelünk, eltávolítjuk magunktól. Az ilyen emberek eltávolodnak, érzelmileg lekapcsolódnak a másikról. Ezzel igyekeznek elkerülni a konfliktusok okozta rossz érzéseket vagy éppen magával a kapcsolattal járó nehézségeket. Ez az úgynevezett „shutting down”, azaz leállítás, amely együtt járhat azzal is, hogy az erőfeszítéseiket is visszavonják a kapcsolatból. [3]

Túlzott védekezés

Ha bizonytalan vagy, vagy félsz erre a párod megfogalmaz veled szemben egy kritikát, mi az első, zsigeri reakciód? A védekezés. Persze ennek is van egészséges határa, ám az nem tekinthető önszabotázsként ható viselkedésnek. Ha viszont túlzásba viszi valaki, és minden alkalommal azonnal az áldozat szerepe mögé bújva védekezik, az már annál inkább. Sokszor előfordul az is, hogy a túlzott védekezést követi a feljebb említett kivonás és eltávolodás, amellyel kombinálva könnyebben elkerülhető a sérülés. [4]

Mi van, ha nem vagyok elég jó? 

Az önbecsülésünk egy nagyon érzékeny rendszer, amely a legkisebb hatásra is képes lecsökkenni és teljesen összedőlni. Ha pedig ez megtörtént, nagyon nehéz a visszaállítása, és sokáig ott maradnak a kétségek a háttérben. Persze ez nem igaz feltétlenül mindenkire, vannak, akik sokkal stabilabb önbecsüléssel rendelkeznek, és vannak, akik kevésbé. Az alacsony önbecsülés veszélyt jelenthet a párkapcsolatok alakulására, ugyanis ez befolyásolhatja a felek észlelését is, és hajlamosabbak démonokat látni ott, ahol valójában nincsenek. Ezek az emberek folyamatosan félnek, folyamatosan kisebbségi érzésük van, mert azt gondolják, kevesebbet érnek, mint a másik, és emiatt nem érdemlik meg se a kapcsolatot, se a boldogságot. 

„Nem vagyok elég jó a páromnak, és egy nap majd rájön erre, és elmegy. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy kevesebb vagyok a páromnál és nem érdemlem meg őt.”[1]

Nem is értek a párkapcsolatokhoz!

Sok esetben gondot okozhat az úgynevezett párkapcsolati képességek hiánya is. Ez eredhet tapasztalatlanságból, éretlenségből, rugalmatlanságból vagy épp tanult tehetetlenségből is. Az ilyen emberek nem látják át a kapcsolatok működési dinamikáit, és így gyakran nem is látják be a problémákat vagy nem ismerik fel a helyzetek megoldását. Ide sorolható az is, amikor valaki képtelen helyesen kommunikálni a kapcsolaton belül az érzéseiről, gondolatairól vagy épp a közös terhek megosztásáról. Szintén ehhez sorolandó probléma az is, ha nem tudunk perspektívát váltani és például a párunk szemszögéből látni a helyzeteket. 

Bízol bennem?

A bizalom hiánya szintén gyakori, ám annál súlyosabb probléma lehet. Sokszor ered előző, rossz kapcsolatokból, esetleg gyermekkori tapasztalatokból. Gyakran valamilyen árulás vezet az elvesztéséhez, amely után már nehezen épül fel újra. Általában a féltékenység is ebben gyökerezik. 

Elköteleződés

A párkapcsolat egyik lényegi összetevőjének tekinthető az elköteleződés, amely a partnerek között jön létre egymás, illetve a kapcsolat iránt. Ez magába foglalja, hogy a párkapcsolat tagjai érzelmileg elérhetőek egymás iránt, nem veszik készpénznek a kapcsolatot, hanem tesznek erőfeszítéseket annak fenntartása érdekében. Sokan félnek elköteleződni, legtöbb esetben azért, mert félnek a fentebb már említett elhagyástól, sérüléstől. Ennek hiánya viszont súlyos nehézségeket jelent, és hosszútávon fenntarthatatlanná teheti a kapcsolatot. 

Minden ember és minden helyzet más és más, így sosem tudhatjuk pontosan, hogy melyik kapcsolat mi miatt ért véget, viszont a feljebb említett viselkedések nagyon gyakran rombolják a még stabilnak ígérkező párkapcsolatokat is. Ezek a viselkedések, reakciók általában egy minimális szinten mindenkiben ott vannak, hiszen ösztönösen szeretnénk védeni magunkat. Fontos, hogy éberek legyünk ezekre, és ismerjük a saját démonjainkat, ahhoz, hogy meg tudjunk velük küzdeni. 

Források: 

[1] Peel, R., & Caltabiano, N. (2020). Why Do we Sabotage Love? A Thematic Analysis of Lived Experiences of Relationship Breakdown and Maintenance. Journal of Couple & Relationship Therapy, 1–33. doi:10.1080/15332691.2020.1795039

[2] Heavey, C. L., Christensen, A., & Malamuth, N. M. (1995). The longitudinal impact of demand and withdrawal during marital conflict. Journal of Consulting and Clinical Psychology, 63(5), 797–801. https://doi.org/10.1037/0022-006X.63.5.797

[3] Lisitsa, E. (2013b). The Four Horsemen: Stonewalling [Blog post]. https://www.gottman. com/blog/the-four-horsemen-stonewalling/

[4] Lisitsa, E. (2013a). The Four Horsemen: Defensiveness [Blog post]. https://www.gottman. com/blog/the-four-horsemen-defensiveness/

„It is always someone else’s fault. This is the gaslighters’ mantra.”

– Stephanie Moulton Sarkis

A gaslighting ismertetése

A fogalom eredete

A fogalom Patrick Hamilton Gázláng (eredeti címe: Gas Light (1939) című színdarabja, továbbá az ebből készült 1944-es film hatására került be a köznyelvbe. A történet egy házaspárról szól. A férj a kedvesség álcájával manipulálja feleségét annak érdekében, hogy múltbéli bűne rejtve maradjon (ii).  

A gaslighting jelentése

A film története alapján már sejthetjük, hogy a fogalom jelentése a manipuláció, érzelmi bántalmazás fogalomkörével van összefüggésben. Egy ilyen kapcsolatban két félről beszélhetünk: gaslighter (aki manipulál) és a gaslightee (akit manipulál). A gaslighter hatalmának és igazságérzetének megőrzése érdekében befolyásolja a célszemélyt, ezzel pedig aláássa valóság érzetét és mentális stabilitását. Célja, hogy kontrollt szerezhessen, irányíthatóvá tegye áldozatát, aki ezáltal kételkedni kezd saját megítélésében, így kiszolgáltatottá váljon. A manipulált személy gyengének és izoláltak érzi magát, nem tud kihez segítségért fordulni (ii).

Gaslighter taktikái

A gaslighting leginkább szociopatákra és nárcisztikus személyekre jellemző. Próbálnak teljes kontrollt szerezni áldozataik érzései, gondolatai és cselekedetei felett. Szociopatákra jellemző, hogy a társadalmi erkölcsöknek hátat fordítanak, megszegik a törvényeket, kihasználnak másokat, meggyőzően hazudnak és egyben el is tudják hitetni veled, hogy semmi rossz dolgot nem tettek (i)

Különböző taktikákat alkalmaznak annak érdekében, hogy célszemélyüket/ a gaslightee-t bizonytalanságban tartsák. Ezek leggyakrabban különböző kombinációkban jelennek meg a gaslighter viselkedésrepertoárjában, de előfordul, hogy külön-külön alkalmazza őket (ii). 

A gaslighter által alkalmazott taktikák és magatartások többek között:

• minimalizálás (tehát, mikor valamit a valóságnál kisebbnek állítunk be, azáltal, hogy tagadjuk, vagy elutasítjuk a jelentőségét), 
• szelektív figyelmetlenség/figyelem,
• megtévesztés, félrevezetés,
• rejtett megfélemlítés, burkolt fenyegetés, 
• bűntudat kiváltása, megszégyenítés,
• áldozat rágalmazása,
• ártatlanság, zavarodottság, tudatlanság színlelése,
• tartós tagadás, ellentmondás,
• hazudozás (i).

Mik a gaslighting jelei?

Ha azt érzékeljük, hogy partnerünk/munkatársunk/családtagunk szándékosan elhallgat információkat, hazudozik, rendszeresen bántalmaz szóbeli módon – ált. sértő viccek formájában - az már intő jel lehet. A gaslighter próbálja elterelni figyelmünket a külső forrásokról, amik az általa állított ellentétét igazolnák. Azáltal, hogy a kapcsolatunkat elvágja a külvilággal gyengíti önbecsülésünket, melynek következtében értéktelennek érezhetjük magunkat és kiszolgáltatottnak (i).

Gyakori kifejezések, melyeket a gaslighter alkalmazhat (iii):

• „Sosem mondtam ilyet” 
• „Ez sosem történt meg”
• „Azért tettem, mert szeretlek”
• „Te vagy a probléma, nem én”
• „Csak képzelődsz”
• „Paranoiás vagy”
• „Ez nem olyan nagy ügy”
• „Nem tudom miért csinálsz ebből ekkora ügyet”
• „Te csak bizonytalan vagy”

Hol jelentkezhet a gaslighting?

A gaslighting minden féle környezetben előfordulhat, mind magánéletben, baráti és párkapcsolatban, iskolában, munkahelyen, vagy akármilyen intézményes és szisztematikus rendszerben (i).

A gaslighting hatása

A gaslighting zavarodottságot, csökkent önbecsülést, növekvő önbizalomhiányt, szorongást, depressziót és pszichózist is okozhat (ii). Az áldozat reménytelennek láthatja a helyzetet, megát kétségbeesettnek, zavarodottnak érezheti, elkezdhet kételkedni önmagában is (i).

Hogyan reagálj a gaslightingra?

A gaslighting felismerése az első lépés ahhoz, hogy tudjunk tenni ellene. A beazonosítás után ne hibáztasd magad, érezz együtt önmagaddal, engedd magadnak, hogy megéld a negatív érzéseidet, ahogy a pozitívakat is. Egy szakember felkeresése is segíthet, hogy világosabban lásd a problémát, ahogy segíthet is abban, hogy újra megtaláld önmagad (iii). 

Források:

1. Petric, D. (2018). Gaslighting and the knot theory of mind. 
2. Hightower, E. (2017). An exploratory study of personality factors related to psychological abuse and gaslighting (Doctoral dissertation, William James College).
3. Regan, S. (2022). 28 Examples Of Gaslighting + Phrases To Look Out For, From Relationship Experts

Az ember társas lény. Közösségeink szerteágazóak, lehetnek rokonság alapúak, mint a család, kötelező jellegűek, mint egy iskolai osztály, vagy saját magunk által megválogatottak, mint a baráti társaságok. Utóbbi kategóriába tartozik a párkapcsolat is, mely általában egy időben két emberre korlátozódik. 

Ezen kapcsolatok egyszerre bírnak biológiai és szociális relevanciával. Szükségünk van egy párra, ha szaporodni szeretnénk, továbbá olyan bizalmi kapcsolat biztosít, amely intimitással és feltétlen elfogadással teli. Továbbá a mai elszigetelt világban segítségével kialakíthatjuk saját kis közösségi egységünket. 

A kezdetekben elsősorban fizikai attribútumok alapján történt a párválasztás folyamata. Egyszerű volt a képlet, kivel lehet a legellenállóbb utódot létrehozni és felnevelni, ezzel gondoskodva a génállomány és a faj fennmaradásáról. Ezen keretrendszerrel foglalkozik például az evolúciós pszichológia, melyben ismert fogalom a szaporodási stratégia. E felfogás szerint a férfiak küldetése, hogy minél több utódot nemzenek, míg a nőké az, hogy amelyik utódnak életet adnak, az megérje a felnőttkort, egyfajta mennyiség kontra minőség alapú gondolat. Ez a pszichológiai megközelítés ugyanakkor eléggé megosztó, mivel olyan kérdésköröket kerülget, mint a monogámia kontra poligámia, vagy a megcsalás. Mindenesetre a biológiai jellemzők általi párválasztás tudományos alapokon nyugszik, ezek közül az egyik például a szag alapján történő vonzalom. Ennek hátterében szintén az utód túlélési esélyeinek optimalizálása áll, mivel a kutatások szerint a nők a tőlük különböző immunrendszerrel rendelkező férfiak illatát preferálták azokkal szemben, kiknek genetikai állománya nagymértékben hasonlított sajátjukra.

Míg régen az anyagiak halmozása, a szociális státusz és rendszer fenntartása volt a cél a pártalálással, addig a 18. századtól kezdve ez a nézet átalakult, és a szerelemből házasodás nyert teret. A család érdekeiről átsiklott a fókusz a személyes preferenciákra. Ezek után már szabadon lehet megválasztani, kivel szeretnénk akár rövid, vagy hosszú távon összekötni az életünket, ám ilyenkor még érvényben volt néhány korlát, amely megszabta, ki lehet kedvesünk. Az emberek nem utaztak, költöztek annyit, mint ma, valamint az ismeretségi hálójuk továbbra is addigi életükhöz, tehát a családjukhoz, barátaikhoz és munkájukhoz kötődött. Mindez azonban fokozatosan elmosódott, mikor megjelent az online térben való ismerkedés. 

Ma már teljesen természetesen hat, ha azt halljuk, egy házaspár Tinderen ismerkedett meg. Nagy valószínűséggel a legtöbben mi magunk, vagy legalább egy közelebbi barátunk regisztrált már párkereső oldalra vagy applikációra. A szakirodalom alapján a 18 és 29 év közötti korosztály több, mint fele használja őket, továbbá születtek olyan előrejóslások, hogy 2070-re a kapcsolatok 70%-a online veszi majd kezdetét. Cikkünkben azokat a tényezőket vizsgáljuk meg, melyekben változást hozott az online ismerkedés az offline párjához képest, illetve ez milyen hatással van a párkapcsolatok jelenségére. 

Listánkban első és talán a legszembetűnőbb fejlemény az elérhető lehetséges partnerek számának kiugró emelkedése. Kezdetben az emberek kicsi, körülbelül 30-50 fős csoportokban éltek, amelyek nagyjából 150 főnként nagyobb csoportokba, majd 500-2500 fős populációkba rendeződtek. A párbaállás feltehetőleg ezeken a közösségeken keresztül történt, így az egyén számára viszonylag kicsi választék állt rendelkezésre. Azonban a mai városiasodott pörgő világban igaz, hogy sokkal több ember él közvetlen környezetünkben, ám a nagymértékű izolálódás következtében ez nem jár azzal a következménnyel, hogy több emberrel lenne esélyünk megismerkedni. Ezzel szemben az online térben egy ujjmozdításnyira található több ezer potenciális “Nagy Ő”.

A rengeteg profilt látva könnyen eshetnek a párkeresők a bőségzavar problémájába. A kutatási eredmények szerint attól még, hogy több lehetőségünk van, nem feltétlenül választjuk a számunkra legjobbat. Sőt, megállapították, hogy a nagyobb választék túlzott kereséshez, rosszabb döntéshozatalhoz és lecsökkent szelektivitáshoz vezet, tehát nem tudjuk hatékonyan kiszűrni a számunkra megfelelő opciót a romantikus kapcsolat kialakítására. Emellett megállapították, hogy azok, akik magas maximalizmusra hajlamosak nagyobb eséllyel estek a túlkeresés hibájába, ezáltal pedig rosszabb döntéseket hoztak.

További különbség az offline és az online ismerkedés között, amelyet többször hallunk a mindennapokban, hogy az interneten keresztül könnyebb jobb képet kialakítani magunkról, mintha organikusan találkoznánk szívünk választottjával. Az eszköz mindenképp megvan a lódításra, elég a képszerkesztő programokra gondolnunk, vagy a profilra, ahova bármit írhatunk. A tudományos eredmények ezt részben támasztják alá, mivel az emberek ténylegesen hajlamosak a füllentésre, azonban sosem nagy mértékben, legalábbis a külső tulajdonságokat tekintve. Nemi eloszlás szerint a nők testsúlyukkal, míg a férfiak magaságukkal kapcsolatos számon szoktak változtatni. A belső tulajdonságokat tekintve a férfiakkal kapcsolatban jöttek ki szignifikáns eredmények, mely szerint szokásuk jobb fényben bemutatni magukat (például érzelmileg stabilabbak, beleegyezőek és kedvesek), specifikusan akkor, ha esélyes volt a találkozás a potenciális partnerrel. Ezt a tudósok a biológiai párkeresési stratégiákkal magyarázzák, melyeket a cikk bevezetőjében tárgyaltunk. Azonban ezek az “önfejlesztések” általában nem járnak sikerrel, mivel akik túloztak kinézetükkel, státuszukkal kapcsolatban, illetve klisékbe bocsátkoztak bemutatkozásuknál jóval kevesebb interakciót kaptak, mint autentikus társaik. 

Kiemelten sikeresek voltak azok a férfiak, akik bizonyítékot adtak arról, hogy felelősségteljesek és megbízhatóak. Ezt a profilukon található háziállatokkal, vagy gyerekekkel készült képeik és az azokra adott reakciók alapján mérték. A szakértők ezt szintén a párválasztási stratégiákkal támasztják alá, mivel ez a folyamat segíti a nők számára az elérhető opciók közül történő szelektálást. 

A füllentések hátterét firtatva könnyen gondolhatjuk azt, hogy azért hajlamosabbak a hazugságra az online randizók, mivel nem sikeresek az offline térben. Ez azonban a mérési eredmények alapján távol áll az igazságtól, ugyanis az érintett célcsoport nagyobb valószínűséggel szociálisabb, rendelkezik magasabb önértékeléssel és alacsonyabb szorongással a randizással kapcsolatban. Preferenciáik sokkal inkább szociális, mint személyes motivációjú. Akik online keresnek párt, általában azért döntöttek így, mivel új városba költöztek, sokat dolgoznak vagy nincs idejük új emberekkel ismerkedni. 

A másik gyakran emlegetett probléma az anonimitás kérdése.  Mivel nem a közvetlen közelünkből származnak a randijelöltjeink, könnyebben eshetünk a “kámforrá válás”, azaz a “ghosting” áldozatává, amikor egyszer csak megszakítanak velünk minden kommunikációt. Emellett még előfordulhat a “fading”,(“kikopás”; mikor a partner kezdetleges nagy érdeklődése fokozatosan lecsökken fizikailag és érzelmileg arra a pontra, hogy megkérdőjeleződik, kíváncsisága igaz volt-e valaha), illetve az “orbiting” (“keringés” ; a partnerek egymás követőivé válnak a másik életének a közösségi médián keresztül, anélkül, hogy interaktálnának). Mivel nincs kapcsolat az offline mindennapokban, így áthárul az elkövetőről a felelősség, egyedül hagyva az áldozatot, akinek ezáltal könnyen sérülhet bizalma a további internetes ismerkedéssel kapcsolatban. Ez a jelenség az igények egyenes kommunikációjával kerülhető el.

Igaz, hogy nagy fenyegetése az online ismerkedésnek az elszemélytelenedés, ám ez úgy tűnik, csupán a kezdeti szakaszra igaz. Cacioppo és munkatársai egy 2013-as kutatásukban ugyanis azt találták, hogy a világhálón találkozott párok kisebb valószínűséggel válnak el egy 7-éves időszakban, mint offline ismerkedett társaik, illetve azok között is, akik együtt maradtak, magasabb elégedettségről számoltak be házasságukkal kapcsolatban. Ezek a hatások igaz aprók, ám szignifikánsak voltak, még akkor is, amikor kiszűrték az egyéb változókat, amelyek hatással lehettek a kapcsolatra, mint például a kapcsolat hossza, kor, etnikai hovatartozás, vagy az egy háztartásra jutó jövedelem. Ebből következtethetünk arra, hogy a párkereső oldalakon és applikációkon való ismerkedés remek teret nyújt arra, hogy hozzánk hasonló értékekkel és érdeklődési körrel rendelkező párt találjunk magunknak. Továbbá olyan kisebbségeknek, mint a nem-hetero emberek, szorongással élő, vagy például az autizmus spektrumon elhelyezkedő embereknek remek alkalom, hogy kiegyenlítsék a számukra nehezebb párkeresési esélyeket, így az ő számuk érthető módon magasabb a felhasználók körében. 

Összegezve mondandónkat, megállapítható, hogy az online térben való párkeresés egyszerre rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal. Amikor a felhasználó csoportot kérdezték arról, hogy pozitívan vagy negatívan élménynek tartják a felületet, többségük továbbra is azt emelte ki, jó, hogy több ember megismerésére van esélyük. Mint olvasható volt, annak ellenére, hogy az ismerkedés helyszíne megváltozott, háttérben működő mechanizmusok továbbra is biológiai alapúak, mint korábban. Tehát érdemes nyitott szemmel járni, és az online párkeresést egy adaptív evolúciós változásnak tekinteni, amely segít leküzdeni a mai rohanó világunk okozta elmagányosodást.

Források:

• Zinck, M.J., Weir, L.K. & Fisher, M.L. Dependents as Signals of Mate Value: Long-term Mating Strategy Predicts Displays on Online Dating Profiles for Men. Evolutionary Psychological Science 8, 174–188 (2022). https://doi.org/10.1007/s40806-021-00294-w
• Hobbs, M., Owen, S., & Gerber, L. (2017). Liquid love? Dating apps, sex, relationships and the digital transformation of intimacy. Journal of Sociology, 53(2), 271–284. https://doi.org/10.1177/1440783316662718
• 3 Fatal Flaws Of Online Dating, And A Psychologist’s Recommendation On How To Overcome Them https://www.forbes.com/sites/traversmark/2022/10/23/3-fatal-flaws-of-online-dating-and-a-psychologists-recommendation-on-how-to-overcome-them/ 
• Online Dating: 10 Fascinating Psychological Insights https://www.spring.org.uk/2023/01/online-dating.php 
• Yang, M. L., & Chiou, W. B. (2010). Looking online for the best romantic partner reduces decision quality: the moderating role of choice-making strategies. Cyberpsychology, behavior and social networking, 13(2), 207–210. https://doi.org/10.1089/cyber.2009.0208
• Wu, P. L., & Chiou, W. B. (2009). More options lead to more searching and worse choices in finding partners for romantic relationships online: an experimental study. Cyberpsychology & behavior : the impact of the Internet, multimedia and virtual reality on behavior and society, 12(3), 315–318. https://doi.org/10.1089/cpb.2008.0182
• Toma, C.L. (2015). Online Dating. In The International Encyclopedia of Interpersonal Communication (eds C.R. Berger, M.E. Roloff, S.R. Wilson, J.P. Dillard, J. Caughlin and D. Solomon). https://doi.org/10.1002/9781118540190.wbeic118 

Mi a trauma? 

 A trauma egy olyan erős veszélyt jelez, amely azzal, hogy sérti a pszichikum védekezőképességét, az én széteséséhez vezethet. Traumatikusnak nevezzük azokat az eseményeket, amelyeket valamilyen oknál fogva az egyén kevésbé, vagy egyáltalán nem tud feldolgozni, kezeléséhez nincsenek eszközei. Traumatikus élmények az olyan megrázó életesemények, mint például háború, fegyveres támadások, balesetek. 

A trauma által okozott maradandó problémák, következmények feldolgozására, enyhítésére dolgozták ki a következő módszert: az EMDR terápiát. 

Az EMDR terápiáról

A módszer felfedezése Francine Shapiro, amerikai pszichológusnő nevéhez fűződik, aki véletlenszerűen, saját tapasztalata által ismerte fel a módszer lényegét. Shapiro-nak egy hosszabb séta során sötét gondolatai támadtak, majd azt vette észre, hogy ez az erős érzelmi töltet csökkenni kezdett azzal, hogy a szemei gyors ide-oda mozgást produkáltak. Ezután mindenképpen szerette volna megvizsgálni azt, hogy mások esetében is hasonló hatás érhető- e el.

Első kutatásaiban vietnámi háborús veteránokat vizsgált, akik PTSD- től szenvedve már egy ideje terápiás kezelésben vettek részt. Megkérték a veteránokat, hogy emlékezzenek vissza egy-egy traumatikus eseményre, közben a szemüket mozgassák ide-oda. A veteránok visszaemlékezései ezáltal könnyebbnek bizonyultak. Francine úgy tartotta, hogy a traumatikus élmények ezen módon történő felidézéseiben a félelemcsökkentés, az ún. deszenzitizáció játszik szerepet, emellett olyan kognitív jelenségek is megfigyelhetővé váltak, amelyek a szörnyű emlékképeket egyszerűen, spontán módon módosítják. 

A traumatikus emlékképek módosulása az információfeldolgozási folyamatokban figyelhető meg. Az élményeket, emlékképeket az információfeldolgozási rendszerünk feldolgozza, azonban az érzelmileg erősen megterhelő életesemények egyfajta egyensúlyzavart okoznak az agyban, és az ehhez füződő érzelmek, gondolatok együtt ebben az állapotban raktározódnak el. 

Ahhoz, hogy ezeket az emlékképeket előhívjuk, a REM-fázishoz hasonló állapotba kell kerülni, mindez a szemmozgások hatására elérhető, így a traumatikus emlékek hozzáférhetővé, ezáltal feldolgozhatóvá válnak. 

A terápiáról

Az EMDR (Eye Movement Desenzitization and Reprocessing) szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozást jelent. Ezt a terápiás módszert 1989-ben dr. Francine Shapiro dolgozta ki, és írta le. 

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság ezt a terápiás eljárást tartja leginkább javasolt módszernek, hiszen ez az egyetlen, amely hatásosnak bizonyult, mégis a legkevesebb időre teszi ki az egyént a trauma újraélésének, ezáltal kevesebb az esély arra, hogy újratraumatizálódik. 

Korábbi trauma hatására váratlan helyzetekben bukkanhatnak elő emlékképek, melyeknek hatására az egyén alvászavartól, ingerlékenységrtől, PTSD-től szenvedhet.

Ez a fajta integratív terápiás eljárás abból a tézisből indul ki, hogy a jelenkori problémák, nehézségek leginkább múltbéli tapasztalatokból erednek. Első sorban ezt a múltbéli traumatikus tapasztalatot keresik meg, majd a feltárást követően összekapcsolják a jelenben, esetlegesen a jövőben lévő problémákkal, és ezek egymás után kerülnek feldolgozásra. Természetesen a traumafeldolgozás szigorú keretszabályok között történik, amelyet a terapeuta ítél meg a kliens körülményeit, szükségleteit szem előtt tartva. 

A terápiás folyamat

A terapeuta megkéri a klienst, hogy idézze fel a traumatikus eseményt, amennyiben van rá lehetősége, számoljon be róla. A páciens újraéli a traumát, eközben különböző, a traumatikus eseménytől eltérő ingereket kap. Ezek az ingerek egyes esetekben testi érzeteket, érzelmeket, gondolatokat okozhatnak. Kétoldali stimuláció és a traumatikus élményre való visszaemlékezés együttesen van jelen a folyamatban, a stimuláció egészen addig tart, ameddig a felszínre törő tramatikus élmény már nem megterhetlő az egyén számára. A stimulációk között a terapeuta érdeklődik , hogy a páciensben milyen emlékképek, érzelmek, folyamatok jelentek meg. A folyamat akkor érhet véget, ha a páciens mély nyugalmat érez, a traumatikus élmény visszaintegrálódott a személy élettörténetében, mindezt heves érzelmi reakció követhet, amely természetesen időszakos. 

A terápia hatásai

A kliens az érzelmileg megterhelő emlékképek visszaidézése során, egyre távolabbinak észleli az emlékeket, mellyel a fenyegetettség érzése is enyhülni kezd. Az emlékek felidézésével a kliens képes újabb nézőpontokból megvizsgálni azokat, melynek hatására a visszatérő, félelmetes képek távolodnak, majd a tünetek megszűnéséhez vezetnek.  

Az EMDR- terápia javallatai

PTSD-ben (Poszttraumás stressz szindróma), fóbiákban, depresszióban, kényszerbetegségben, függőségben szenvedő személyeknek ajánlott.

A Magyar EMDR Egyesület egy olyan szakmai közösség, ahol megtalálhatóak az EMDR terápiás módszerben képződött szakemberek, kiknek listája megtekinthető az egyesület hivatalos honlapján. 

Forrás:

https://emdr.hu/emdr-terapia/mit-jelent-az-emdr/ Letölte: 2023.01.27.

https://mipszi.hu/cikk/151011-emdr-terapia

https://egeszsegvonal.gov.hu/e-e/1552-emdr-terapia.html#az_emdrterpia_hatsa

Az utóbbi évek egyre inkább népszerűvé váló témája a trauma. Egyre inkább ismert, vitatott és kutatott kérdéssé vált mind a tudományos világban, mind a közéletben.  De vajon mitől vált ennyire felkapott témakörré?

Beszélnünk kell róla!

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) megfogalmazása szerint a trauma nem más, mint egy érzelmi reakció egy szörnyű eseményre, mint például természeti katasztrófa, erőszak, elhanyagolás vagy baleset (Trauma, n.d.). A trauma popularitásának hátterében sok tényező állhat, de elsősorban talán azért foglalkoztat sok ember, mert nagyon sokunkat érint és nehezíti meg életünket. Egy 2017-es felmérés válaszadóinak pedig 70,4%-a nyilatkozta, hogy élt már át traumatikus eseményt, a válaszadók áltagosan 3,2 ilyen élményt éltek át életük során (Kessler et al., 2017). Ezek az adatok is tükrözik, hogy mennyire sürgető, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban tudjuk a trauma kérdéskörét megérteni és támogatni átélőit.

Mik a trauma hatásai?

A trauma hatásai nem csak rövid, de hosszútávon is hatással lehetnek egy egyén életére, emlékbetörések, érzelmi zavarok vagy akár testi tünetek formájában jelentkezhetnek hosszú idő elteltével is. (Trauma, 2023)

A pszichés hatások

Nagy egyéni eltérések mutatkoznak abban, hogy egy potenciálisan traumatikus eseményre ki hogyan reagál. Egyesek számára egy lesújtó eseménynek való kitettség traumatikus hatással lehet, ami egy másik személyre nem (Schimmenti, 2018). Gyakorta előforduló pszichés következmények traumát követően lehetnek (Effects of Trauma, 2020): alvászavarok, álmatlanság, emlékbetörések, pánikrohamok, disszociáció, szorongás, alacsony önértékelés, alkohol- és szerabúzus, falcolás, önvádlás.

De mi zajlik le pontosan testünkben, traumának való kitettséget követően? Milyen idegrendszeri elváltozások okozzák azt, hogy még hosszú évek vagy akár évtizedek elmúltával is tüneteket produkál egy személy?

A trauma hatásai szervezetünkre

A traumatának való kitettség különféle biológiai (el)változások és stresszválaszok sorozathoz vezet szervezetünkben.  A kiváltott nagymértékű stressz megzavarja homeosztázisunkat és tartós változásokat idéz elő szervezetünk működésében, kihat például:

• agyunkra
• a limbikus rendszer működésére
• a szimpatikus idegrendszerünkre 
• endokrin rendszerünkre is

Akárcsak egy pszichológiai domino effektus, a többi szervezetünkre hatással van, mint például szív és érrendszerre vagy légzőrendszerünkre.  Ezen biológiai változások nagy mértékben összefüggenek a PTSD-vel, egyéb mentális betegségekkel és szerhasználati zavarokkal (Treatment (US), 2014). 

Trauma hatásai az endokrin rendszerre (Solomon & Heide, 2005b)

Idegrendszerünk az endokrin rendszerünkkel szoros összeköttetésben szabályozza viselkedésünk és fiziológiánk. Abban az esetben, ha neurocepciónk úgy érzékeli, hogy veszélynek vagyunk kitéve, akkor szimpatikus idegrendszerünk rögvest felszólítja mellékvesevelőnket arra, hogy emelje meg noradrenalin és adrenalin termelését. Ezt annak érdekében teszi, hogy a szervezetünk többi szerve is felkészüljön a veszélyt jelentő ingerrel való megküzdésre – vagyis elősegíti a fight-or-flight folyamatot. Amennyiben a megküzdés nem lehetséges, a szervezet megdermed, amely egy másik fajta megküzdés a külső fenyegetettséggel.

Stresszhelyzet esetén a HPA-tengelyünk is aktiválódik, amely szintén a stresszel való megküzdést segíti azáltal, hogy a mellékvesekéreg kortizol termelését serkenti – ezzel hozzájárulva, hogy a megküzdéshez szükséges energia szabadulhasson fel szervezetünkben.

Az alábbiakban felsorolt stresszreakciók adaptívak, azonban egy traumát átélt személyben ezen reakciók tartósan, valós külső fenyegetettség hiányában is fennállnak. Hosszantartó fennmaradásuk esetén a mellékvese által termelt hormonok elnyomják az immunrendszer természetes védekezőképességét, amely negatív hatással van fizikai egészségünkre. Emellett, idegrendszerünk túlingerelt állapotban van, folyamatosan készenlétben tartva minket egy esetleges megküzdésre – ami idővel rendkívül kimerítő a szervezet és a pszichénk számára. A krónikus túlingereltség következtében képtelenné válunk arra, hogy adaptív módon érzékeljük a külső ingereket és adaptívan megküzdjünk velük. Továbbá, a helyzet által kiváltott érzelmeink szabályozását is megzavarja. Érdekesség, hogy a krónikus stresszel vagy poszttraumás stressz szindrómával küzdő személyek kortizol szintje az adaptív megküzdéshez szükséges szint alatt van, ezáltal egy ismét megjelenő veszélyes inger esetén szervezetük már nem tudja a harchoz szükséges elegendő kortizolt termelni. Továbbá, az abnormális kortizol szint a hippocampus neuronjait is roncsolja (Solomon & Heide, 2005a).

Trauma hatása agyunkra

A traumák és a velük járó nagymértékű stressz agyunkat sem kíméli. Olyan változásokat idéz elő benne, amelyek tartósan negatívan befolyásolják memória és tanulási képességeinket, érzelemszabályozásunkat és társas viselkedésünket.  

Normál emlékezeti működés során epizódikus emlékeink a limbikus rendszerben tárolódnak. Kognitív aspektusaik a hippocampusban, míg az emlékekhez kapcsolódó érzelmi aspektusaik az amygdalaban. Idővel emlékeink folytonos újrafeldolgozás következtében a neocortexbe kerülnek, hogy a hosszútávú emlékezet részei lehessenek. Normál emlékezeti képességek mellett ezen emlékek a későbbiekben előhívhatóak, hogy az aktuális alkalmazkodásunkat segíthessék.

A traumatikus élmények emlékezeti feldolgozása és tárolása azonban nem így zajlik. Ezen epizódikus emlékek rendkívül fájdalmasak, így az ezeket átélt személyek kerülik az ezekre való visszaemlékezést. Ennek következtében az élmények nem dolgozódnak fel megfelelően, így a személy nem tudja a későbbiekben felhasználni korábbi tapasztalatait, hogy adaptívan tudja viselkedését irányítani. Továbbá, ezen emlékek a limbikus rendszerben ragadnak és negatívan befolyásolják az egyén pszichés jóllétét, emlékbetörések formájában. Ezen emlékek feldolgozása sem történik meg megfelelően, így nem is tudnak a hosszútávú memóriába bekerülni, hogy ismét helyreállhasson a homeosztázis (Solomon & Heide, 2005a).

Ha egy traumatikus emlék valamilyen hozzáasszociált kiváltó inger hatására felidéződik (emlékbetörések), a személy csaknem eredeti valójában és intenzitásával éli újra az élményt. Egy 1996-ban végzett kutatás eredményei alapján a traumán átesetteknél az emlékbetörések során a jobb agyféltekében, főként a limbikus rendszerben és a látókéregben mértek nagyobb aktivitást. Míg ezzel ellentétben, az anterior cinguláris kéregben és a beszédértés szemantikus feldolgozásért felelős Broca területen az aktivitás csökkenését találták (Rauch et al., 1996).

Számít, hogy mikor történik velünk a trauma?

Agyunk akár még 29 éves korunkig is fejlődik, éppen ezért az életünk során, főként a kisgyeremekkorban átélt élményeinknek fontos szerepe van fejlődésének alakításban. Környezetünk és átélt interakcióink mind lenyomatot hagynak idegrendszerünkben és befolyásolják annak későbbi működését.

Az elhanyagolásból és az elsődleges gondozótól származó traumák, főként kisgyermekkorban, nagy hatással vannak a gyermekek fejlődő agyára és idegrendszerére. Olyan idegi körök fejlődését gátolhatják, amelyeknek kiemelkedő szerepe van a későbbi adaptív érzelmi megküzdésben és stresszkezelésben (Shore, 2003). Az elsődleges gondozó és csecsemő közti egészséges kötődés kialakulásának emellett továbbá az orbitofrontalis kéreg egészséges fejlődésében is meghatározó szerepe van, amely a későbbiekben a társas ingerek kiértékelésében és az adekvát érzelmi reakciók kialakításában vesz részt (Schore, 1994, 1996, 2003). Az elhanyagolásból vagy abúzusból származó traumák akár az antiszociális viselkedések megjelenésének kockázatát is növelhetik, hiszen az érzelemregulációban és az agresszív impulzusok gátlásában is kulcsfontosságú szerepe lenne az említett területeknek (Heide, 1992, 1999), ezáltal növelik egy gyermek későbbi kockázatát a személyközi agresszióra, krónikus megbetegedésekre, szerabúzusra és más, egyéb életvitelét megnehezítő faktorokra (Treatment (US), 2014)

A cikkben felsorolt néhány folyamat és példa által is látható, hogy a trauma következtében milyen komplex és tartós biológiai folyamatok zajlanak le szervezetünkben. Ezen elváltozások komoly negatív hatással lehetnek mindennapi életünkre, megbéníthatnak, hátráltathatnak fontos tevékenységeink elvégzésében vagy akár fizikailag is megbetegíthetnek. Éppen ezekből kifolyólag és azért is, mert ennyire sok személyt érintő kérdéskör – sürgető, hogy minél többet foglalkozzunk a témával és próbáljunk megfelelő terápiát nyújtani az ezzel együttélőknek.

Hivatkozások:

Brown, R. C., Berenz, E. C., Aggen, S. H., Gardner, C. O., Knudsen, G. P., Reichborn-Kjennerud, T., Kendler, K. S., & Amstadter, A. B. (2014). Trauma Exposure and Axis I Psychopathology: A Co-twin Control Analysis in Norwegian Young Adults. Psychological Trauma : Theory, Research, Practice and Policy, 6(6), 652–660. https://doi.org/10.1037/a0034326

Effects of trauma. (n.d.). Retrieved 6 February 2023, from https://www.mind.org.uk/information-support/types-of-mental-health-problems/trauma/effects-of-trauma/

Kessler, R. C., Aguilar-Gaxiola, S., Alonso, J., Benjet, C., Bromet, E. J., Cardoso, G., Degenhardt, L., de Girolamo, G., Dinolova, R. V., Ferry, F., Florescu, S., Gureje, O., Haro, J. M., Huang, Y., Karam, E. G., Kawakami, N., Lee, S., Lepine, J.-P., Levinson, D., … Koenen, K. C. (2017). Trauma and PTSD in the WHO World Mental Health Surveys. European Journal of Psychotraumatology, 8(sup5), 1353383. https://doi.org/10.1080/20008198.2017.1353383

Nijenhuis, E. R. S., Van der Hart, O., & Kruger, K. (2002). The psychometric characteristics of the traumatic experiences checklist (TEC): First findings among psychiatric outpatients. Clinical Psychology & Psychotherapy, 9(3), 200–210. https://doi.org/10.1002/cpp.332

Rauch, S. L., van der Kolk, B. A., Fisler, R. E., Alpert, N. M., Orr, S. P., Savage, C. R., Fischman, A. J., Jenike, M. A., & Pitman, R. K. (1996). A symptom provocation study of posttraumatic stress disorder using positron emission tomography and script-driven imagery. Archives of General Psychiatry, 53(5), 380–387. https://doi.org/10.1001/archpsyc.1996.01830050014003

Schimmenti, A. (2018). The trauma factor: Examining the relationships among different types of trauma, dissociation, and psychopathology. Journal of Trauma & Dissociation, 19(5), 552–571. https://doi.org/10.1080/15299732.2017.1402400

Solomon, E. P., & Heide, K. M. (1999). Type III Trauma: Toward a More Effective Conceptualization of Psychological Trauma. International Journal of Offender Therapy and Comparative Criminology, 43(2), 202–210. https://doi.org/10.1177/0306624X99432007

Solomon, E. P., & Heide, K. M. (2005a). The Biology of Trauma: Implications for Treatment. Journal of Interpersonal Violence, 20(1), 51–60. https://doi.org/10.1177/0886260504268119

Solomon, E. P., & Heide, K. M. (2005b). The Biology of Trauma: Implications for Treatment. Journal of Interpersonal Violence, 20(1), 51–60. https://doi.org/10.1177/0886260504268119

Trauma. (n.d.). Https://Www.Apa.Org. Retrieved 6 February 2023, from https://www.apa.org/topics/trauma

Treatment (US), C. for S. A. (2014). Understanding the Impact of Trauma. In Trauma-Informed Care in Behavioral Health Services. Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US). https://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK207191/

Types Of Trauma. (n.d.). The Trauma Practice. Retrieved 6 February 2023, from https://traumapractice.co.uk/types-of-trauma/

VA.gov | Veterans Affairs. (n.d.). [General Information]. Retrieved 7 February 2023, from https://www.ptsd.va.gov/understand/common/common_adults.asp

Wheeler, K. (2007). Psychotherapeutic Strategies for Healing Trauma. Perspectives in Psychiatric Care, 43(3), 132–141. https://doi.org/10.1111/j.1744-6163.2007.00122.x