Magyar Pszichológiai Társaság Ifjúsági Tagozata

MPT Ifjúsági Tagozat

De mi lett volna, ha…? – A rumináció és a PTSD összefüggései 

Láthatatlan sebek- a trauma szemléje

2023. március 31. - Pintér Orsolya

rumi_ptsd_cikk_kep1.jpg

Biztosan mindenki számára ismerős tapasztalat, hogy ha valami történik velünk– legyen az pozitív vagy negatív – ezt követően még hosszú időn át gondolkodunk róla, mérlegeljük a reakcióinkat az adott helyzetben, számba vesszük a lehetséges kimeneteleket utólag. Előfordulhat, hogy ezektől a gondolatoktól nehezen tudunk csak elszakadni és még hosszú idő elteltével is ezeken rágódunk, ruminálunk. Trauma esetén ezek szintén megjelenhetnek olyan gondolkodási köröket kialakítva, amelyek gúzsba kötnek és akár növelhetik a poszttraumás stressz szindróma kialakulásának valószínűségét. Az ilyen kialakult köröket a szaknyelv ruminációnak hívja, amelynek témája mindig a múlt és az ott történtek. Na de hogyan és miért ragadunk bele a múltunkba, és hogyan vezethet ez poszttraumás stressz szindróma kialakulásához?

Mi is az a rumináció?

A rumináció, másnéven rágódás egy olyan passzív érzelemszabályozási módszer, amely során a negatív érzelmeink okairól, következményeiről vagy jelentéséről gondolkodunk visszatérő módon. Lehet, hogy elsőre nem hangzik káros jelenségnek, ám veszélye abban rejlik, hogy mindez kontrollálhatatlan módon történik, és nem tudunk tőle megszabadulni. Legtöbb esetben nem segíti az érzelmeink szabályozását, vagy események feldolgozását, mivel a visszatérő jellege miatt nem enged minket továbblépni és csak folytonos önostorozáshoz vezet. Újabb és újabb gondolatok merülhetnek fel bennünk arról, mit kellett volna mondanunk vagy tennünk abban a múltbéli helyzetben, hogy másképp történjenek az események. 

Mikor beszélhetünk poszttraumás stressz szindrómáról, azaz PTSD-ről?

A poszttraumás stressz szindróma egy pszichiátriai rendellenesség, amely olyan embereknél fordulhat elő, akik valamilyen traumatikus eseményt éltek át. Ezekre az emberekre jellemző, hogy intenzív és zavaró gondolatok gyötrik őket a traumatikus eseménnyel kapcsolatban jóval annak megtörténte után is. Gyakoriak az úgynevezett „felvillanó” emlékek vagy rémálmok, amelyek során újraélik a történteket. Jellemző lehet rájuk, hogy kerülik az olyan helyeket, tárgyakat vagy személyeket, amik a traumás eseményükre emlékeztetik őket. Sokszor érezhetik úgy, hogy elszakadnak vagy elhidegülnek más emberektől. (i)

Hogy nézhet ki a rumináció abban az esetben, ha valamilyen traumatikus esemény történt velünk? 

A ruminatív gondolatok nagyon hasonló mintázatot mutatnak a trauma esetén betörő, vagy felvillanó emlékképekkel, hiszen mindkét esetben ezek kontrollálhatatlan módon történnek. Könnyen definiálható különbség közöttük, hogy amíg a traumával kapcsolatos felvillanások konkrétak és élesen idézik fel az eseményeket, addig a rágódás során megjelenő gondolatok sokkal absztraktabbak. Ameddig a rágódás kifejezetten a traumával kapcsolatos, addig a ruminatív gondolatok tartalma is főként ennek körülményeire, okaira, következményeire vonatkozik. Nagyon gyakori, hogy az áldozatok ruminációjának középpontjában olyan körülmények állnak, amik miatt azt gondolják, ők a hibásak a történtekért. Hogyan lehet ezt elképzelni? Például lehet, hogy egy szexuális erőszakot követően az áldozatban olyan gondolatok cikáznak újra és újra, mint hogy „Ha nem azt a kihívó ruhát vettem volna fel, nem történt volna meg ez”. Előfordulat az is, hogy a saját viselkedésükkel kapcsolatosak ezek a gondolatok, mint például „Hangosabban kellett volna segítségért kiáltanom, és akkor biztosan meghallotta volna valaki”.  Sokszor pedig a rágódó gondolatok vonatkozhatnak akár magukra a PTSD tünetekre is, például „Sosem fogok már megszabadulni ezektől a bevillanásoktól, sosem leszek már normális”. (ii)

rumi_ptsd_cikk_kep3.jpg

Milyen hatása lehet a rágódásnak a trauma feldolgozásban vagy a PTSD-ben? 

Az ok, amiért akár egy hétköznapibb esemény esetén vagy egy trauma esetén elkezdünk gondolkodni a történtekről, hogy agyunk igyekszik azokat feldolgozni. Ez akkor fog maladaptívvá (azaz rossz alkalmazkodási módszerré) válni, ha ezeket a gondolatainkat nem zárjuk le, hanem körkörösen visszatérnek. Ilyenkor nem a megoldásra, a jövőre koncentrálunk, hanem a megtörtént múltbeli események maradnak a fókuszunkban és azokat rágjuk át újra és újra passzív módon. Ha valamilyen trauma ér bennünket, és belekerülünk a rágódás ördögi körébe, sokkal jobban fogjuk annak esélyét növelni, hogy poszttraumás stressz szindróma alakuljon ki nálunk is. Több kutatás is bizonyította, például Ehring és munkatársai (2008), hogy a traumát követően a rumináció bejósolta a PTSD tünetek megjelenését 6 hónappal később (ii). Nem csak bejósolni tudja, de súlyosbítani is a már kialakult tüneteket vagy hozzájárulni a betegség későbbi fejlődéséhez. Hogy ez miként történik? Egy elmúlt eseményről való rágódás során nem aktívan küzdünk meg a problémával, ám közben mégis illuzórikusan azt érezhetjük, hogy a kezünkben van az irányítás. Ahogy minél többet ismételjük el a fejünkben a történteket, úgy egyre inkább elkezdjük azokat túláltalánosítani. Ez ahhoz vezethet, hogy olyan részletekre koncentrálunk, amelyek valójában nem is voltak fontosak, míg háttérbe szorulhatnak olyanok, amelyek viszont azok lettek volna. Ezzel a folyamattal egyre távolabb fogunk kerülni attól, hogy egy koherens, egybefüggő, valósághoz közeli narratívánk alakuljon ki, hiszen folyamatosan torzul a képünk. A spirál, amibe belekerülünk ekkor elősegíti, hogy egyre negatívabban lássuk a történteket és a hozzá kapcsolódó érzéseink is egyre negatívabbá váljanak. Ez pedig egy hétköznapibb eseményt is tragédiaként tűntethet fel. (iii) Például a veszekedésünket a főnökünkkel, de akár egy valós trauma során a valódi tragédiát is láthatjuk még rosszabbnak. Mindezek elősegíthetik, hogy egyre inkább belesüppedjünk az általunk generált valóságunkba és akár vezethet PTSD kialakulásához is. 

Források

 

  1. https://www.psychiatry.org/patients-families/ptsd/what-is-ptsd 
  2. Moulds, M. L., Bisby, M. A., Wild, J., & Bryant, R. A. (2020). Rumination in posttraumatic stress disorder: A systematic review. Clinical Psychology Review, 101910. doi:10.1016/j.cpr.2020.101910
  3. https://mindsetpszichologia.hu/multunkba-gabalyodva-a-ragodas-lelektana-i-resz

 

Nem tőlünk függ, de az életünk múlhat rajta: a munkahelyi mobbing

Mindenki 33 százaléka

Körülbelül életünk egyharmad részét töltjük a munkahelyünkön, mégsem esik elég szó arról, hogy a munkahelyi környezet mennyire van nagy hatással a mentális egészségünkre. Minden emberi kapcsolatban léteznek nézeteltérések, de van, amiről nem tehetünk, és mégis áldozatává válhatunk. A munkahelyi traumáknak elsősorban a szociális, egészségügyi és rendvédelmi szférában dolgozók vannak kitéve, de van, amit sokan nem tudnak: valójában mindenkit érinthet.

kep1_1.jpg

A mobbing, mint trauma

A trauma fogalmát minden pszichológus-hallgató álmából felkeltve is tudja. A trauma egy olyan megrázó esemény nyomán alakul ki, amikor hirtelen, szubjektív vagy objektív megítélésünk alapján egy életet veszélyeztető helyzetbe kerülünk, gyakori a fenyegetettség és kiszolgáltatottság érzése, a kontroll elvesztése, és ami a legfontosabb: extrémen eltér a hétköznapi élethelyzetektől, amikkel egyébként nap mint nap találkozunk. A trauma mindenkinek mást jelent, ezért nem szabad relativizálnunk, amikor ez a téma felmerül.

A munkahelyi traumák kétirányúak: lehetnek direkt és indirekt traumák. Ez magába foglalja például a baleseteket, halálélményt, zaklatást, szexuális bántalmazást, tartós stresszt és a mérgező munkahelyi környezetet. A mobbing ezen belül olyan eseteket jelöl, amelyek során verbális, lelki bántalmazás áldozatává válhatunk. Fontos jellemzője, hogy ez a szisztematikus agresszió egy specifikus személyre vagy csoportra irányul. Érdekesség, hogy a „mobbing” (a „mob” az angol gang szóból származik, jelentése banda) kifejezést először 1958-ban, Konrad Lorenz osztrák kutató használta, amikor a gyengébb állatfajok megfélemlítették erősebb ellenfeleiket, és elhárították támadásaikat. Később a kifejezést a gyermekek között megfigyelhető, sorozatos bullying és erőszak leírására használták. 1980-tól pedig megjelent a munkahelyi mobbing, melynek jellemzői a támadó, etikátlan kommunikáció, amely a célba vett személyt tehetetlenné teszi a kialakult helyzetben, ráadásul többek között gyakran velejárója az elszigeteltség és a magánszféra megsértése.

 

Társbetegségek, tünetek és okok - PTSD

A munkahelyi mobbing áldozatai általában szorongást, depressziót, alvási nehézségeket, irritáltságot, koncentrációs zavart, és szomatikus tüneteket produkálnak. A poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) való kapcsolata bizonyított, hiszen az áldozatok sokszor újraélik traumáikat, elkerülőek, és megnövekedett éberséggel funkcionálnak. A PTSD okozója általában egy olyan helyzet, melyben az egyén halál szemtanúja vagy halálközeli élményben van része, fizikai integritása veszélybe kerül vagy szemtanúja lesz más veszélyélményének; ez pedig extrém félelemmel, kiszolgáltatottsággal jár. A mobbing pszichológiai és szocioökonómiai problémákat is felvet az egyén munkahelyi produktivitásának csökkenése és munkakerülése miatt.

 kep2_1.jpg

Az áldozatok védelme

Egy tanulmányban pszichológusokat interjúztattak a mobbing témájában, akik preventív és reaktív intervenciót vetették fel. Előbbi például a vezetői skillek fejlesztése vagy etikai kódex készítése; utóbbi pedig tartalmaz olyan intézkedéseket, mint például az agresszor és áldozat elkülönítése. Ezek a technikák mind megfelelő felkészülést, valamint szaktudást igényelnek, ráadásul a tanulmányban szerepeltetett pszichológusok nem voltak áldozatai, sem szemtanúi az ilyesfajta mobbingnak. Szóval mi a helyzet az áldozatokkal?

A European Agency for Safety and Health at Work (EU-OSHA) nagy hangsúlyt fektet a munkavállalók stresszel való megküzdésének képességeire. Az EU-OSHA az intervenció kérdésében javasolja a pszichológiai tanácsadáson, segítő csoportokban való részvételt, rehabilitációt és a back-to-work stratégiákat is. A tanulmányban emellett megjelennek az önsegítő csoportok, kognitív viselkedésterápia, és a narratív terápia is.

Összegzés

Ahogyan a fent felsoroltak között is látszik, napjainkban a mobbing jelenségére adott preventív gyakorlatok nem célzottan a mobbingra fókuszálnak. A szervezetpszichológusoknak fontos szerepe van az ilyen krízishelyzetek prevenciójában és intervenciójában is, valamint ezek továbbfejlesztésében, és a munkahelyi környezet mentális terheinek csökkentésében, a munkavállalók lelki egészségének megőrzésében, a munkahelyi kapcsolatok harmóniájának fenntartásában.

Fontos, hogy az áldozatok tudjanak segítséget kérni, akár a fenti lehetőségeket figyelembevéve, és tudják, hogy ezek a fajta cselekedetek jogi kategóriába esnek mint munkahelyi zaklatás. Az áldozati oldalról segítséget jelenthet:

  • visszaélés-bejelentő rendszerre (ún. etikai forródrót) tett bejelentés;
  • közvetlen felettes, vagy annak felettese megkeresése;
  • szervezeti ombudshoz fordulás;
  • érdekképviseleti szervek (szakszervezet, üzemi tanács, munkavédelmi képviselő) megkeresése;
  • HR megkeresése.

 

Források:

  1. https://www.gettysburg.edu/news/stories?id=79db7b34-630c-4f49-ad32-4ab9ea48e72b
  2. https://traumakozpont.hu/blog/mi-a-trauma/
  3. American Psychiatric Association (1994) Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 4th edn. Washington, DC: American Psychiatric Association
  4. https://www.theguardian.com/commentisfree/2022/sep/21/workplace-trauma-can-affect-anyone-in-any-occupation-how-can-we-deal-with-it
  5. Baran Tatar, Z., & Yuksel, S. (2018). Mobbing at Workplace - Psychological Trauma and Documentation of Psychiatric Symptoms. Archives of Neuropsychiatry. doi:10.29399/npa.22924
  6. Rissi, V., Monteiro, J. K., Cecconello, W. W., & Moraes, E. G. D. (2016). Psychological interventions against workplace mobbing. Temas Em Psicologia, 24(1), 353-365.
  7. https://ado.hu/munkaugyek/mit-tehetunk-munkahelyi-zaklatas-eseten/

Trauma a sportban: hogyan lehet hatékonyan megküzdeni vele?

Hogyan lehet hatékonyan megküzdeni a sportban bekövetkező traumákkal? 

kep1.jpg

Hogyan jelenik meg a trauma a sportban? Sok ember életét támogatja és színesebbé teszi az aktív életmód, akár valaki szabad idejét tölti sportolással, akár hivatásos sportoló, így érdemes lehet tudni a sportban megjelenő traumák működését, okait, következményeit, és ezek megküzdési lehetőségeit. A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) és egyéb trauma általi mentális zavarok nagyobb arányban megjelennek a sportolók, főleg elit sportolók körében az átlag lakossághoz viszonyítva. Ezek a traumához kapcsolódó tünetek gyakran a sérülések okozta eseményekből adódnak, valamint, ha a sportoló csak tanúja egy sérülés bekövetkeztének, szintén traumatikus élmény lehet. Nem ritka az abúzus-viselkedés dinamika megjelenése a csapatok között, amely következtében szintén kialakulhatnak különböző zavarok.

A sportolói lét magában hordozza a sérülések veszélyét, akármennyire is felkészült az adott sportoló, és ezek a sportsérülések hatalmas megpróbáltatást jelentenek az egyén számára. A világhírű teniszező, Novak Djokovictől idézve: „A sportban a legnagyobb és legfájdalmasabb vereségeket nem az ellenfelektől, hanem a sérülésektől szenvedi el az ember”. A versenyszinten sportolók számára a sérülés következménye nem csak a fizikai és lelki szempontból megterhelő, de a versenyszezonból való kimaradást sok esetben a társaktól való elszigetelődésként élik meg. A edzésrutin nem tud a szokott módon zajlani, így alkalmatlannak, feleslegesnek érezhetik magukat, amely a sportolói identitást kérdőjelezi meg. Arról nem is beszélve, hogy a sportoló közegben a mai napig él az a nem kimondott elvárás, miszerint a sportoló legyen szívós, pozitív, viselje a fájdalmat, amely hátráltatja a megküzdést és a sérülésből való felépülést.

kep2.jpg

Mind ezek ellenére, hogyan tudnak a sport szerelmesei mégis fordítani a helyzetükön pozitív irányba?

A poszttraumás növekedés a pozitív pszichológiában megjelenő fogalom, amely azt hangsúlyozza, hogy az egyén életében bekövetkező krízisek, jelen esetben ilyen lehet a sport által bekövetkező sérülés, lehetővé teszi, hogy erőnket a helyzetre koncentráljuk, valamint további pozitív személyiségváltozást éljünk meg. A trauma hatására elsősorban a felnőttek már merev személyiségstruktúrája fellazulhat, ezáltal lehetőséget nyújt a személyiség további kivirágoztatására, teret adhat valami újnak. Az a fejlődési- és traumafeldolgozási út, amelyen a személy átmegy, különböző módokon és szenvedésekkel kikövezve nevezte el Tedeschi és Calhoun 1996-ban poszttraumás növekedésnek

A kutatások szerint sportolók a következő tényezők segítségével jutottak közelebb a gyógyuláshoz mind lelki,- és fizikai szempontból:

 

  • A poszttraumás növekedést átélők személyisége tartalmazott bizonyos elemeket, mint a keménység és szívósság;

 

  • jól használták a szociális hálójukat, amely a társas támogatás biztonságáért felelt;
  • kifejezték és beszéltek érzéseikről, gondolataikról.

 A beszámolók alapján azok a sportolók, akik úgy érezték megfelelő pszichológiai támogatást kaptak a környezetüktől, nem kellett elrejteni érzelmeiket és erősnek mutatni magukat, a sérülésüket nem csak egy traumatikus és negatív eseménynek látták, de kihívásként tekintettek arra. Ez a fajta hozzáállás segítette őket a további küzdelemre, hogy minél többet megtegyenek a felépülésük érdekében. 

Miért fontos a sérülés utáni poszttraumás növekedésről többet megtudni? Ha azokra a pozitív változásokra gondolunk. amiket a sérülés következtében tapasztaltak, vagyis a fizikai, lelki és viselkedés szintjén megjelenő fejlődésre, máris érdemes átgondolni a fellelhető lehetőségeket. Az egyénben meghúzódó további potenciáloknak nagyobb esélye van kitörni, hiszen több ideje jut olyan területeket erősítenie és fejlesztenie, valamint eltérő edzésformák megtanulására, amire addig nem volt kapacitása és ezzel tovább fejleszthető az egyén ereje, rugalmassága. Kihangsúlyoznám azt a lényeges tényezőt is, hogy a felépülés időszakában a sportoló az önmagával- és egyéb társas kapcsolatinak is több időt tud szentelni, az önreflexió, a határaik mélyebb megismerésére egyaránt. Ennek jelentősége óriási a testi-lelki egészség szempontjából, amelyhez a szervezetnek szükséges lenne támogatást nyújtani, akár sportpszichológus bevonásával. 

 

Források:

C Miller, S Harvey, B Hainline, M Hitchcock, C Reardon. (2019). Post-traumatic stress disorder (PTSD) and other trauma-related mental disorders in elite athletes: a narrative review.  British Journal of Sports Medicine. 53. 12. https://bjsm.bmj.com/content/53/12/779.abstract

Kulcsár J. (2018). „Erősebb lettem a sérülésem által” – poszttraumás növekedés a sportban. https://mindsetpszichologia.hu/erosebb-lettem-a-serulesem-altal-poszttraumas-novekedes-a-sportban

Kovács É., Balog P., Preisz L. (2012). A Poszttraumás Növekedésérzés Kérdőív pszichometriai mutatói hazai mintán. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika. 13. 1. p.p. 57-84. DOI: 10.1556/Mental.13.2012  http://real.mtak.hu/58150/1/mental.13.2012.1.4.pdf 

“...Mindenkinek nehéz volt a maga korában, ez már csak ilyen!” - a kollektív traumáról a krízishelyzetek korában

Láthatatlan sebek- a trauma szemléje

vbnm.jpgAz emberiségnek mindig is voltak meghatározó eseményei, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Bizonyos történések olyan mértékben nyomukat hagyják rajtunk, hogy azt életünk végéig, netán generációkon át emlegetjük, egyfajta tanmeseként az utánunk következőknek. 

Spanyolnátha, 1930-as nagy gazdasági világválság, I. és II. világháború, Holokauszt. Ezen felsorolást olvasva mindenkinek eszébe jutnak a kialakult asszociációi, hiszen az oktatási rendszerünk része a velük kapcsolatos tudás átadása. Az előbb felsorolt események ugyan a 20. század első felében történtek, magunkban őrizzük tanulságaikat, emléküket. 

Azonban az ezredfordulókor olyan krízishullám vette kezdetét, amely eddig kevés levegővételi lehetőséget biztosított számunkra. 2001. szeptember 11., világválságok folyamatos visszatérése, elég csupán az elmúlt három évre tekintenünk, ahol főszerepet a COVID-19 világjárvány, klímaváltozás és az ukrán-orosz háború kapott.

Ezek az események mindannyiunk életére kihatnak, így vagy úgy, összefoglalóan pedig kollektív traumáknak nevezzük őket. 

 

A Magyar Pszichológiai Társaság Ifjúsági Tagozata következő cikksorozatában a traumát, mint jelenséget és annak különböző aspektusait vizsgálja meg közelebbről. Az írásainkat nem csak pszichológus hallgatóknak, hanem érdeklődő laikus olvasóknak szintén figyelmébe ajánljuk, hiszen mindenki tanulhat ismeretterjesztő célzatú szövegeinkből.

 

Így csinálta dédanyám, így fogom én is! Vagy ne?

 

A kollektív trauma fogalma azokat a pszichológiai reakciókat öleli fel, amelyek egy traumatikus esemény következtében hatással vannak az egész társadalomra. Lenyomat képződik róla a kollektív emlékezetben, és oly mértékű következményei vannak, hogy erejét közvetett módon még azok is érezhetik, akik nem éltek abban az időben. 

Ez megjelenhet gondolatainkban, véleményeinkben vagy akár viselkedésünkben. Mindennapi például szolgálnak nagyszüleink, akik a nyarat ipari mértékű befőzéssel töltik, hogy télen vagy vészhelyzet esetén biztos ne maradjunk étel nélkül. Számunkra ez túlaggódásnak tűnhet, azonban nekik az étel teljesen mást jelképez, mivel gyerekkorukat a második világháború és a kommunizmus határozta meg. Mindezek ellenére akár saját magunkon észrevehetjük azt, hogy “nem dobunk ki ételt”, vagy “jó lesz vacsorára a maradék” kezdetű mondatok hagyják el szánkat, tovább éltetve  transzgenerációs mintáinkat.
Ezek a viselkedések nem csupán modellkövetés útján szilárdulhatnak meg bennünk, hanem az akár a génjeinkig visszafejthető a folyamat. Az epigenetika azon jelenség, mely szerint bizonyos traumák részlegesen megváltoztatják genetikai felépítésünket, ezáltal szó szerint “belénk kódolva félelmünket”. A környezetünk felé mutatott eredmény egyedenként eltérő lehet, súlyosságában és megjelenési formájában egyaránt. 

 

Ám egy kicsit szakadjunk el a múlttól, foglalkozzunk a jelennel, pontosabban az elmúlt 20 évvel. Fordulópontként tartjuk számon az Egyesült Államokbeli ikertornyok leomlását, az emberek egymásba vetett bizalma végletekbe menően megingott. Ettől kezdve sorra követik egymást a krízishelyzetek, a felnövekvő generáció egy instabil világképet tudhat magáénak. Olyan fogalmak ágyazódnak be mindennapi tudatunkba, mint például a klímaszorongás, ökobűntudat, ami a környezetszennyezés okozta visszafordíthatatlan következményeitől és az ezek által tarkított bolygónk jövőbeli helyzetétől való félelmet és az ezzel kapcsolatos tehetetlenség okozta lelkiismeretfurdalást jelenti.
A Z generáció, tehát nagyjából 1996-2012 között született fiatalok körében ezek az események szorongásos és depresszív gondolatokat, hangulati zavarokat eredményeznek. Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2019-es kutatása szerint csupán a fent említett korosztály 45%-a nyilatkozik pozitívan a mentális egészségéről. 

A kedves olvasóban megfogalmazódhat a kérdés… Na de mit kezdjünk ezzel a helyzettel?

poij.jpg

Mi van, ha mindenért én vagyok a felelős?!

 

Nos, a világot egyedül nem tudjuk megváltani, azonban tudunk változtatni, miképp viszonyulunk hozzá. Fontos megjegyezni a kollektív traumák esetében, hogy több szálon futnak, hiszen a társadalmi aspektuson túl az érintett csoportot alkotó emberek személyére szintén kifejtik hatásukat. Mivel ez egy hatalmas témakör, cikkünk a második szegmensre fókuszál.

 

Az ember megjelenése óta szembenéz különböző veszélyekkel, traumákkal. Erre a célra fejlődtek ki különböző megküzdési mechanizmusaink, melyek a külvilágból érkező fenyegetést hivatottak elhárítani, ezzel megakadályozva pszichológiai egonk sérülését, ami személyiségünk kulcseleme. Két fajtája a probléma- és érzelem fókuszú megküzdés, az első a kialakult helyzet, a második pedig a vele járó érzelmek feloldásával foglalkozik. Ezen mechanizmusok járhatnak jótékony, továbbá kártékony hatással az érintett életére nézve. 

Tipikus hosszútávon maladaptív megküzdési módnak számít az alkoholizmus és egyéb addikciók, valamint a disszociáció állapota, melyet egy korábbi cikkünkben vizsgáltunk közelebbről.
Történelmi például szolgál a kollektív maladaptív megküzdésre a kommunizmus során tetőfokára hágott alkoholizmus s az ebből következő öngyilkosságok száma.
A modern világban túlnyomórészt a deszenzitizáció jellemző, hiszen a folyamatosan ránk zuhanó információáradatban könnyen súlyát veszti a tömérdeknyi negatív hír.

 

A kollektív traumát adaptív módon kezelni szintén a korábban említett két kategória mentén lehet. 

Problémafókuszú tevékenység például klímaszorongás esetén a saját ökológiai lábnyomunk csökkentése, informálódás a témával kapcsolatban, vagy épp egy közös szemétszedő akció szervezése. 

Érzelemközpontú módok közé tartozik a kognitív torzítások csökkentése, mint mikor leállítjuk magunkat, ha katasztrofizáló gondolatörvénybe bocsátkozunk. Továbbá fontos emlékeznünk, ezek a problémák társadalmi szinten érintik az emberiséget, tehát nyugodtan kezdeményezhetünk beszélgetést róla. Már a szorongást keltő gondolatok magunkból való kiadása könnyíthet rajtunk, a kialakult diskurzus pedig hatékony ötletelésbe is futhat. 

 

Összegezve, tagadhatatlan tény,  hogy a kollektív traumák és őket okozó események messze túlmutatnak egy ember hatáskörén, okkal kapták “csoportot, globálist” jelentő jelzőjüket. Ennek következtében elmaradhatatlan lépés ezen jelenségek rivaldafénybe emelése a közéleti párbeszédekben, mivel ez indít el minket a tudatos társadalommá válás rögös útján. 

 

Ha esetleg felkeltette érdeklődésedet a téma, figyelmedbe ajánlom a következő szervezetek oldalát:

  • UNICEF - Gyermekjogi Civil Koalíció - Traumaközpont 

https://unicef.hu/ezt-tesszuk-itthon/gyermekjogi-koalicio/traumakozpont 

 

 

Források:

Menekülés az álvalóságba, avagy a tudni és a nem tudni állapota

Láthatatlan sebek- a trauma szemléje

rtgh.jpg

A traumát vagy traumákat átélt emberek körében gyakori jelenség, hogy maga a traumatikus emlék közvetlen az események megtörténte után nem, de a későbbiekben pontosan felidézhetővé válik. Ilyenkor sok esetben merül fel az a kérdés, hogy az áldozat valójában igazat mond, vagy hogyan lehetséges az, hogy korábban nem, de most már emlékszik arra, hogy pontosan mi történt vele?

Az ismételt traumát átélő emberek körében, mikor teljesen kiszolgáltatott állapotba kerülnek gyakori jelenség, hogy az én védelmi mechanizmusa teljesen kikapcsol és így az egyén tudatállapota megváltoztatásával próbál elmenekülni a történések elől. Ebben a módosult tudatállapotban, amit disszociációnak nevezünk, a fenyegetőnek tűnő helyzeteket az egyének tudatosan érzékelik, ám paradox módon azok leválnak megszokott jelentésükről és az egyének észlelésében egyfajta torzulás jelentkezik, mely az időérzék megváltozásával és egyfajta érzéketlenséggel, testen kívüli élménnyel párosul. 

A léleknek ezt az elviselhetetlen fájdalom elleni megküzdési módját a disszociációs állapotának nevezzük, mely egyfajta hipnotikus transzállapothoz is hasonlítható. A disszociációs állapotra jellemző tünetek még az előbbiekben említettek mellett, a kritikai gondolkodás és akaratlagos cselekvés felfüggesztése, szubjektív eltávolodás, deperszonalizáció, tompultság és nyugalomérzés. 

Bár a disszociáció állapota jól definiálhatónak tűnik, mégis számos vitát okozott a klinikai gyakorlatban a fogalom helyes besorolása, na de miért is?

A disszociációs állapottal kapcsolatos vita középpontjában alapvetően az a kérdés áll, hogy a  disszociáció közvetlenül a pszichés traumával mutat összefüggést, vagy pedig mesterségesen megkonstruált állapot, mely vajon a hiányos, traumatikus emlékek kipótlásának eredményeképpen jön létre?

A disszociáció első tudományos magyarázata Janet nevéhez fűződik, aki szerint a disszociáció a traumatikus tapasztalatok integrációjának deficitjét jelezte, míg Freud elgondolásában a hisztériás tünetek következtében kialakuló elhárító mechanizmusként szerepelt. Ma már a disszociációnak két uralkodó felfogása van, melyek közül az egyik a kontinuumszemlélet, mely szerint a disszociáció fokozatokkal bíró jelenség, azaz a normál működéstől, - mint a szórakozottság, belemerülés egy játékba, - a patológiás változatig, - mint pl.: a disszociatív személyiségzavar, - terjed. A másik szemlélet, a taxonszemlélet szerint pedig, a disszociáció egy kategoriális jelenség, mely vagy jellemző valakire, vagy nem.

Onno van der Hart szerint abban az esetben, ha valakire jellemző disszociáció, amely a traumatikus tapasztalatok következtében alakul ki, és az egyén képtelen integrálni a traumatikus tapasztalatokat, akkor az egyén kénytelen több, egymástól jól vagy kevésbé jól elhatárolt személyiség részre különülni. Ezek a személyiségrészek egy része képes jól elhatárolódni a traumától, míg más részek nem is képesek szabadulni tőle, létrehozva ezzel a disszociatív személyiséget. 

bvcd.jpg

De ha már a disszociáció állapotáról beszélünk, akkor még érdemes szót ejteni a duplagondol fogalmáról is. Hiszen azok a személyek, akik sorozatos traumákat szenvedtek el, - mint pl.: gyermekkori bántalmazások, szexuális abúzusok vagy például fogságban töltöttek hosszabb időt, - a módosult tudatállapotok alkalmazásában igen jártasak. Orwell szerint a duplagondol kifejezés a legtalálóbb ezen állapotoknak a leírására, így a duplagondol azt a képességet jelenti, hogy a személy egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában van és mind a kettőt igaznak is fogadja el. 

A duplagondol képessége egyrészt tudatos a traumát átélt személyek körében, hiszen tudják, hogy milyen irányban kell megváltoztatni traumatikus emlékeiket ahhoz, hogy minden részletet felfedjen, ugyanakkor a változtatás csorbát ejtene az ő valóságukon, így a duplagondol öntudatlan folyamat is, hiszen valóságukon történő változtatás a hamisítás és bűntudat érzését keltené bennük. 

A disszociáció állapotának kettősége miatt felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon ez egy adaptív vagy maladaptív viselkedési forma a traumát átélő vagy traumát átélt személyek körében?

A súlyos bántalmazó környezetben élő személyek számára a tudat disszociatív módosulása egyfajta védekezési mechanizmus lehet a történések elviselésére és lehetővé teszi a bántalmazott személyek számára a túlélést, valamint a normalitás látszatának fenntartását környezetük számára.

Azonban a veszély elmúltával a traumát átélt személyek a mélyen rögzült disszociatív megküzdési stílus következtében bagatellizálhatják azokat a környezeti és társas jelzéseket, amelyek egy lehetséges veszélyforrásra figyelmeztetnénk őket. Továbbá a disszociatív megküzdési stílus fenntartja a falakat a traumatikus emlékek és a hétköznapi tudat között, ezzel akadályozva a traumatikus élmények integrálását. Így a pszichoterápiás folyamatban kiemelt jelentőségű a disszociatív tünetek, megváltozott tudatállapotok és emlékezetkihagyások felismerése, hogy múltbéli történések feldolgozásra kerülhessenek a traumát átélt személyek esetében. 

 

Irodalomjegyzék:

  1. Loewenstein, R. J. (2022). Dissociation debates: Everything you know is wrong. Dialogues in clinical neuroscience.
  2. Hermann, L. J. (2003). Trauma és gyógyulás. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület. Budapest.

Érzelmi függőség és egyenlőtlenség a kapcsolatban: a traumás kötődés

Láthatatlan sebek- a trauma szemléje

gfds.jpgA híreket olvasva, ismerősök elmeséléseit hallgatva, de akár személyes tapasztalatokra gondolva is gyakran szembesülünk olyan történetekkel, amik a bántalmazó kapcsolatok különböző fajtáiról szólnak. Ismert, hogy bántalmazó jellegű kapcsolatok ki tudnak alakulni például a fogva tartó és a fogvatartott, a szülő és a gyerek, a szekta vezér és a szekta tag között. A második világháború példájával élve előfordult olyan eset is, hogy ilyen jellegű kapcsolat alakult ki a koncentrációs táborban az őrök és az internáltak között. De mi a magyarázat mindezek kialakulására?

 

A trauma képes átszínezni a világról, másokról és önmagunkról alkotott nézeteinket, de akár az elvárásainkat is. A traumás kötődés is ezen alapul. A krónikus trauma, kiváltképp, ha az az élet korai szakaszában áll fenn, kihat az egyének gondolkodására, amit a kognitív torzítás jellemez. A kognitív torzítás viszont éppen hogy erősíti a két fél közötti kapcsolatot, nem pedig a kapcsolat megszakítását segíti elő. A trauma oly’ módon változtatja meg az agyat, hogy az élet sok területén fontos szerepet játszó tényezők, mint az önbizalom, az egyéni célok és a biztonság egészen más színben tűnnek fel. Éppen emiatt nehéz észrevenni azokat a kiugró a jeleket, amik mindezek megcsorbítását borítékolják. Ennél fogva nagy a valószínűsége annak, hogy egy bántalmazó kapcsolatból egy másik bántalmazó kapcsolatba lépjenek a traumás kötődéssel bíró emberek.

 

A traumás kötődés két másik fontos eleme a programozottság és az ismerősség. Az élet korai szakaszában megtapasztalt, hosszan vagy visszatérően megélt trauma a fentiekben taglalt módon képes az alapvető viselkedést és gondolkodást formálni. Ez tulajdonképpen az emberek programozottsága, vagyis egy olyan tudattalan, tanult minta, amely hatással van a későbbi kapcsolatok kialakítására és működtetésére. Ebben az ismerősség játszik fontos szerepet, mert ez az, ami tudattalanul is aktiválja a korábban kialakított mintát, ezzel megismételve az egyébként diszfunkcionális dinamikát. De mi az a két jellemző, amik közösek a traumás kötődés különböző formáiban? A cím éppen erre utal: az érzelmi függőség és a kapcsolat aszimmetriája, vagyis a felek közötti egyenlőtlenség minden esetben fontos eleme a traumás kötődéssel jellemezhető kapcsolatoknak.

 

A trauma feldolgozása és a másokhoz való kötődési minta megváltoztatása összetett feladat, amiben egyszerre több szempontot figyelembe véve kell eljárni. A terápiás folyamatban hangsúlyt kell fektetni a következőkre:

  • a tudattalan működés tudatossá tétele
  • a kognitív torzítások felismerése és korrigálása
  • önbizalom növelés
  • magatartás, viselkedési stratégiák megváltoztatása
  • kommunikáció fejlesztése
  • bizalomépítés.

hgfd.jpg

Forrás:

  • Paul, Conti (2021). Trauma. A láthatatlan járvány. Budapest: Édesvíz Kiadó
  • de YOUNG, M., & LOWRY, J. A. (1992). Traumatic Bonding: Clinical Implications in Incest. Child Welfare71(2), 165–175. http://www.jstor.org/stable/45398891
  • Elizabeth Marchetti (2020. november 17). Is it love or is it a trauma-bond? https://psiloveyou.xyz/is-it-love-or-is-it-a-trauma-bond-d15b672f5b7e

Poszttraumás növekedés, mint kiút a sötétségből

pexels-jackson-david-2868441.jpg

„Értékeled a legkisebb érintés örömét is, a legkisebb falat ízét, a nevetés gyógyító hatását. Másképpen nézed a felhők játékát, az eső permetét, a köd gomolygását, a nyüzsgő világ színes kavargását. Nem csak elviseled, de megérted a csendet. Kevesebb ízt érzel, de jobban odafigyelsz rájuk. Ki tudsz mondani félelmet keltő szavakat. Tudsz akár nevetni is rajtuk. Változtál. […] Olyan előnyt kaptál, amit csak azok érezhetnek, akik jártak a Holdon. Te a létezés túlsó oldalán jártál, és gazdagon tértél vissza.”  

(Oláh Gábor: Diagnózis után, 2011)

Hogy mi is az a poszttraumás növekedés?

A trauma szó hallatán a fájdalomra, veszteségre, betegségre asszociálunk. A lelkileg legmegterhelőbb, legnehezebb eseményekre az életünkben. Bele sem gondolnánk, hogy egy traumatikus élményből erőt meríthetünk, fejlődhetünk, lehetőségeket teremthetünk. A poszttraumás növekedés (PTN) jelensége nagyfokú kihívás, életet veszélyeztető esemény hatására, az életválsággal, traumával való küzdelem során alakul ki, pozitív változást hozva a személyiség működésének öt területén: az élet fokozottabb értékelésében, a fejlődő interperszonális kapcsolatokban, a személyes erő fokozottabb érzésében, az új lehetőségek felismerésében, és a spirituális és vallási növekedésben

A poszttraumás növekedés funkcionális-leíró modellje

A poszttraumás növekedés (angolul: posttraumatic growth) fogalma Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun nevéhez fűződik. Azt jelenti, hogy a traumatikus életesemény hatására a személy olyan személyiségfejlődést él át, mely a trauma előtti fejlettségi állapotát megugorja, felülmúlja (ii). Tedeschi és Calhoun funkcionális-leíró modelljében a PTN öt területét nevezik meg (lásd. 1. bekezdés):

Az élet fokozottabb értékelése. Az egyén jobban megbecsüli az élet apró örömeit, a számára fennmaradt lehetőségeket. A személy fókusza a múltról, a jelenre, az „itt és most-ra” helyeződik át. 

A fejlődő interperszonális kapcsolatok. A trauma hatására sokkal fontosabbnak érzi majd a társas kapcsolatait, így több időt és energiát is fektet beléjük. A mások iránt érzett empátia, részvét növekedhet, továbbá a társas támogatottság érzése is erősödhet.

A személyes erő fokozottabb érzése. Az egyénnel történt események hatására ráébred, hogy nem csak jó, hanem rossz dolgok is megtörténhetnek az életben, azonban úgy érzi, hogy mivel egyszer már képes volt ezt megoldani, legközelebb is sikerülni fog. Továbbá növekedni fog az elégedettsége önmagával és a problémamegoldási képességével kapcsolatban.  

Új lehetőségek felismerése. A személy rájön milyen célokért kell küzdenie, és miket kell feladnia. Akár olyan életpályát is választhat, amire korábban már nagyon vágyott, vagy önkéntes tevékenységet kezdhet el végezni. 

Spirituális és vallási növekedés. Sok esetben jobban elkezdhetnek hinni Istenben, vagy valamilyen transzcendens lény létezésében, miközben érdeklődésüket az alapvető egzisztenciális kérdések felé fordíthatják. 

Egyes szerzők további területeket emelnek ki, az egészség fokozott értékelését és az egészségmagatartás pozitív irányú változását: ilyen esetben az egyén a súlyos betegsége hatására jobban elkezd vigyázni az egészségére, káros magatartásait (pl. dohányzás, mozgásszegény életmód) elhagyja és több egészségmagatartást vezet be (pl. megfelelő táplálkozás, rendszeres mozgás, szűrővizsgálatok). További terület lehet még az anyagi előnyök megtapasztalása, például betegségbiztosításból kártérítést kap, vagy korábbi munkahelye helyett egy jobban fizetőt talál. Az egyén önismerete is fejlődhet, reálisabb és komplexebb képet kaphat mind a személyisége negatív mind pozitív oldaláról.

 

A poszttraumás növekedés kialakulása 

Tedeschi és Calhoun három tényezőt találtak, mely összefüggésben állhat a poszttraumás növekedés (PTN) létrejöttében. Ez a trauma által indukált distressz, a sémaszétesés és a kognitív feldolgozás (ii). 

Sémaszétesés. A világot egy igazságos, biztonságos helynek képzeljük el, ahol velünk nem történhet semmi rossz. Ez a feltevés egy trauma, szerencsétlenség hatására megtörik. Az egyén nem fogja érteni, hogy ez vele, hogy történhetett meg, ez pedig jelentős distresszt, - tehát amikor negatívan értékeljük a stresszt okozó ingert - eredményez (ii). 

Kognitív feldolgozás. Az alkalmazkodáshoz szükséges, hogy a vele megtörténteket fel tudja fogni, be tudja illeszteni a gondolkodásába, így ez a meglévő alapfeltevéseit átalakítja. Kezdetben automatikusan betolakodó képek, gondolatok (például traumatikus esemény pillanatainak bevillanása) és betolakodó rágódás (intruzív rumináció) formájában jelenik meg, majd szándékos, repetitív rumináció (például okkeresés) váltja fel.  A folyamat eredménye egy új, a korábbitól eltérő világkép kialakulása lesz, mely jelentős distressz érzéssel valósul meg (ii). 

 

Mitől függ, hogy valakinél kialakul-e a poszttraumás növekedés?

A PTN kialakulását számos tényező befolyásolja. Az egyéni  (észlelt fenyegetettség mértéke, megküzdési kapacitás, ruminációs folyamatok, demográfiai tényezők: nem, életkor, családi állapot), szociális (társas támogatottság mértéke), traumatikus stresszorral összefüggő tényezők (például traumatikus esemény óta eltelt idő) is meghatározók. 

kep1.jpg

Források:

  1. Zsigmond, O., & Rigó, A. (2019). Poszttraumás növekedés gyermekkorban daganatos betegségen átesett gyógyult fiatal felnőttek és daganatos betegségen átesett gyermekek szülei körében. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 20(4), 391-420. DOI: 10.1556/0406.20.2019.018
  2. Zsuzsanna, T. (2015). A trauma pozitív hozadéka: A poszttraumás növekedés. Kuritárné Szabó Ildikó–Tisljár-Szabó Eszter (szerk.): Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna. Oriold és Társai, Budapest.
  3. Oláh, G. (2011). Diagnózis után. Saxum Kiadó.

A születés traumája- egy pszichoanalitikus elmélet mindannyiunk legősibb traumájáról

Láthatatlan sebek- a trauma szemléje

sd.jpg„A világot a szeparáció irányítja.”

A születésünk utáni első pillanatunkban már át is élhettük azt a meghatározó traumát, ami a legelső és legmaradandóbb élményünk a szeparációról, Otto Rank szerint minden neurózis, evilági tevékenységeink, érzéseink és félelmeink nagy részének alapja. De mégis hogyan kapcsolódhat a születésünk során átélt traumatikus elválasztódás a gyermekkori játékok motívumaihoz, a különböző állatoktól való félelemhez, esetleg a migrénhez, és számít-e, hogy egy gyermek császármetszéssel vagy hagyományos úton születik meg?

Ki volt Otto Rank és mi köze Sigmund Freudhoz?

Otto Rank (1884 – 1939) osztrák pszichoanalitikus volt, korai munkáival olyannyira kivívta Sigmund Freud elismerését, hogy egyik legnagyobb tanítványaként, szinte fogadott fiaként nevelkedhetett és dolgozhatott a Pszichoanalitikus Egyesületnél. A születés traumája kötet megjelenése jelentette azonban a törést az eleinte remek kapcsolatukban, azzal az úttörő (és Freud nézőpontjából szentségtörő) elképzeléssel, hogy a vizsgálódás középpontjába nem az alapvetően apához fűződő Ödipusz-komplexust (1) és a kasztrációs szorongást helyezte, hanem egy azt megelőző, születésünk pillanatához kötött traumát. Fontos különbség ez, ugyanis Freud átfogó, ám sok vita és kétkedés tárgyául szolgáló elméletében az ember lélektani fejlődésének, a felettes én kialakulásának és a neurózisok alapjának az Ödipusz-komplexus sikeres vagy épp sikertelen feloldását tekintette, ami csak a 3-6 éves kor történése. A preödipális időszak jelentőségének felfedezőjeként is emlegetett Rank olyan későbbi elméleti és terápiás megközelítések alapját fektette le, mint Carl Rogers személyközpontú terápiája, de számos tárgykapcsolati, humanisztikus és egzisztenciális irányzatú munkában is fellelhető hatása (így például Rollo May és Irvin D. Yalom gondolataiban).

  1. Az Ödipusz-komplexus Freud elméletében a gyermek ellenkező nemű szülő iránt érzett tudattalan vágya, amely mivel nem tud beteljesülni, ideális esetben az azonos nemű szülővel való azonosulással oldódik fel. Bár leggyakrabban ezen a néven szokás emlegetni, lány gyermekeknél később Elektra-komplexusként specifikálták.

A születési trauma gondolata

Az anyaméhben eltöltött 9 hónap alatt (ideális esetben) háborítatlanul, nyugalomban és szinte Paradicsomhoz hasonlító környezetben növekszünk, ez az állapot viszont nem tart örökké. Az átmenet, tehát maga a születés az, amivel megtörténik a tökéletes közeget jelentő anyaméhtől való szeparáció, amely nem megfelelő feldolgozás után válhat a veszteségektől való túlzott félelmünké felnőttkorunkban is. Bár maga a magzati lét valóban véget ér, Rank szerint „a tudattalan valójában a felnőttkorban is változatlanul megmaradó magzati állapot”, amellyel ki is jelöli az analitikusok körében legnagyobb figyelmet kapó kérdésben, azaz a tudattalan mibenlétének meghatározásában elfoglalt álláspontját.

Minden születés traumatikus? Elkerülhető-e a születési trauma? 

A születés során átélt tapasztalatok, a szűk szülőcsatornán való átjutás fizikai értelemben vett szorongató élménye Otto Rank szerint a későbbi szorongásunk eredete (nem csak a magyar kifejezés beszédes, az angol anxiety szó gyökerei is a görög angere (fojtogató) kifejezéshez vezetnek). Ennek analógiájaként szolgáló helyzetekben, a szűk terekben minket elfogó félelemben nyilvánulhat ez meg klausztrofóbia formájában, de a migrén és az asztma nyomást és fuldoklást idéző jellege is utalhat a születési traumára. Az erre alapozó felvetés - ami mint egy gordiuszi csomót igyekszik átvágni ezt a problémát - miszerint a császármetszéssel némileg mentesülhet egy újszülött a születési traumától, sok vita tárgyává vált és azóta is nagy hatással bír a szülészeti szokásokra, anélkül, hogy az ilyen beavatkozások hasznossága és ártalmatlansága széleskörűen bizonyított lenne.

Fóbiák, játékok és művészet – születési trauma az életünkben

A szűk helyektől való félelem egy másik, közvetett megjelenése a kis állatoktól (bogaraktól, kígyóktól, csúszómászóktól) való gyakran előforduló túlzott félelem lehet, amit nem indokol semmiféle racionalitás, Rank szerint azonban ezen állatoknak az a képességük, hogy apró lyukakba képesek bemászni, kapcsolatban állhat a születésünk során átélt élménnyel. Nem csak félelem és szorongás azonban a magzati lét és a születés hagyatéka az életünkre vonatkozóan. A gyermekek játékai számos elemükben megidézik a szeparációt és újraegyesülést, amikor például bújócskáznak, vagy épp a magzati létet a ritmikus, ismétlődő mozgásos játékokkal imitálják, amik a Rank szerinti legmeghatározóbb élményeinknek a szelídített formájú újraélései lehetnek, majd később az emberi kultúrában és művészetben teljesedhetnek ki ezek a motívumok, így segítve az embereket a születés traumájának feldolgozásában.das.png

Hogyan segíthet Rank szerint a terapeuta?

Mint azt a játék és a művészetek esetén említettük, az emberek maguk is meg tudják találni a születési trauma biztonságos és segítő jellegű újraélésének módjait, a neurotikus személyek esetében viszont szükség van terápiás munkára, amit Rank igencsak szimbolikus jelentőségű keretek között képzelt el. A hagyományosan hosszúra nyúló analitikus terápiák után többek közt az ő elképzelései nyitottak teret az időben korlátozottabb, rövidebb módszerek elterjedésének. A terapeutával való kapcsolat szerinte alkalmas arra, hogy a születéskor elveszített magzati anya-gyermek kapcsolat pótlékaként szolgáljon, majd pedig a leválással végső soron magát a születési traumát legyen lehetőség megismételni és feldolgozni, mindezt a jelképes időtartamú terápiás folyamat végén, 9 hónap után, lehetőséget adva a pszichológiai újjászületésre.

Az elmélet utóélete és hatása

Otto Rank elmélete a születés traumájáról nem tartozik a legtöbbet emlegetett és legnépszerűbb teóriák közé, és az analitikusokkal szemben gyakran megfogalmazott tudományos szkepticizmustól sem mentesülhet teljesen, hatása azonban jól tetten érhető a pre- és perinatális időszakkal foglalkozó kutatások elterjedésében és a terápiás folyamat eredményének szimbolikus „újjászületésként” való értelmezésében.

Felhasznált irodalom

  • Bókay, A. (2006). Bécs, Budapest, London – a pszichoanalízis fordulata 1924-ben. Lettre, 2006 ősz (62. szám)
  • Kramer, R. (2022). “No More Insight Than a Small Boy”: Rank on Freud. The Philosophical Salon
    https://thephilosophicalsalon.com/no-more-insight-than-a-small-boy-rank-on-freud/

Rank, O. (2017). A születés traumája. Oriold és társai Kiadó, Budapest

Kiskatonák betegsége- avagy PTSD gyermekekben.

annie-spratt-pp2xolks5jg-unsplash.jpgA poszttraumás stressz szindrómát (PTSD) nagyon sokáig a katonák betegségének tartották, azonban a jelenség tulajdonképpen egyidős az emberiséggel, és nem szűkül le a csak háborút megjártakra. Ugyanis ma már tudjuk, hogy PTSD traumatikus életesemények után alakulhat ki, amelyek olyan elsöprően hatnak, hogy a személy nem képes ellenük védekezni és nem korlátozódik egy bizonyos korosztályra, vagy nemre.

Mint ahogy sok más mentális betegség esetén is (pl.: depresszió, OCD), a PTSD-t egyik fenntartó jelenség az intrúzív gondolatok/memória. Ezeket a nem kívánt, nem akaratlagos gondolatokat a személy megpróbálja kontrollálni, többnyire sikertelenül. A sikertelen próbálkozás eredményeként még önvád is megjelenhet ami tovább gyarapítja a PTS-.ben szenvedők tünetlistáját. A tünetek közé tartozik többek között: eltompulás, apátia, szorongás, tartós rossz hangulat, levertség, vagy ezek ellenkezőjeként, felfokozott állapot, tehetetlenség, düh vagy akár a bosszúvágy érzésének megjelenése. Gyakran számolnak be a betegségben szenvedők alvászavarról, a pihenésre való képtelenségről, a kínzó álmokról, a váratlanul betörő negatív emlékképekről.

A PTSD nem csak a felnőttek betegsége

A történelem befolyása miatt kezdetben a diagnózist csak felnőttek kapták, úgy gondolták gyermekek és fiatal felnőttek számára nem releváns a betegség. Azonban azóta több kísérlet és megfigyelés eredményeként kiderült, hogy gyermekekben és fiatalokban is kialakulhat PTSD, életet veszélyezetető traumatikus esemény eredményeként.

A gyermek PTSD tünetei alapvetően megegyeznek a felnőtt diagnózis kritériumaival, néhány különbséggel: 1) traumatikus eseménynek kitettséget követően a félelem, tehetetlenség vagy rémület kifejezése helyett a gyermekek rendezetlen vagy izgatott viselkedéssel reagálhatnak; 2) újra átélés tünetei, ismétlődő viselkedések, gyermekeknél az esemény eljátszásában, lerajzolásában, rémálmokban nyilvánulnak meg; 3) a traumával kapcsolatos ingereket elkerülik; 4) a gyermekek testi tüneteket is mutathatnak, mint például gyomor- és fejfájás.

Mivel a gyermekek nehezen számolnak be érzelmeikben való változásról, vagy bizonyos addig kedvelt tevékenység iránt érzett csökkent érdeklődésről, ezért kulcsfontosságú a tanárok, gondozók, szülők megfigyeléseinek kiértékelése.

Tünetek kicsiknél és nagyobbaknál

Az egyik legszembetűnőbb tünet gyermekeknél a trauma újbóli átélése. Gyakran az újbóli átélés gyermekek esetében a traumatikus esemény folyamatos eljátszásában, vagy az esemény lerajzolásában nyilvánul meg. Ez is a nehézkes verbalizáció miatt van, mert a gyermekeknek nehéz beszélniük a traumáról, vagy mert kicsi koruknál fogva egyszerűen még nincs meg hozzá a szókincsük, és nem is igazán értik még, hogy mi történt.

Iskolás korú gyerekek esetében már szóban is megnyilvánul a trauma újraélése, ugyanis ők kényszeresen újra és újra megemlítik a történteteket, csökkent érdeklődés, beszűkültség jellemzi őket.

A serdülők vagy fokozott függőséggel reagálnak a történtekre, vagy épp a függetlenségüket kezdik hangsúlyozni, fiatalon elköltöznek otthonról, fiatalon megházasodnak. A fiatal egész jövőképe megváltozhat, az addig alig várt terveiről már hallani sem akar.

Bizonyos életkorig a gyermekek védve vannak a traumától, mert nem értik mi történik, nincsnek tisztában a veszéllyel. 2-3 éves kor előtt a gyermekeknél ritkán alakulnak ki PTSD-re utaló tünetek, traumára utaló jegy lehet, hogy játék közben félelmet mutatnak, vagy éjszaka felriadnak.

Minél idősebb korban történik a traumatikus esemény, annál nagyobb belátása van a gyermekeknek a történtekre, annál inkább megértik mi történt, ennek függvényében változnak a tünetek, a történtekre adott reakciók.

 pexels-pixabay-48794.jpg

Előfordulása, kezelése napjainkban.

PTSD-re utaló feljegyzéseket már az ókorból is találhatunk, azonban a betegség az I. és II. világháborút követően vált igazán ismertté. Manapság a traumát elszenvedettek 20-30%-nál alakulhat ki PTSD.

A PTSD kezelése mind a szakemberek, mind a traumán átesettek számára megpróbáltatás, hiszen a betegség tartós magatartásváltozáshoz vezethet, súlyos szövődményekkel jár, és a beteg egész életére kihatással jár. A betegség kezelésére nincs egy egyedülállóan elfogadható, specifikus módszer, azonban a legnagyobb javulást, mint ahogyan a legtöbb pszichés betegségnél, a gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia kombinált alkalmazása mutatja. A leghatásosabb terápiás eljárásként PTSD kezelésében a CBT-t (kognitív viselkedésterápia) tartják számon, mely az irreálisan negatív gondolatok és ezek által kialakított maladaptív viselkedést módosítását célozza meg. Megfelelő kezelés hiányában a PTSD idővel szorongáshoz, depresszióhoz vezet.

Gyermekek kezelésében kulcsfontosságú a család szerepe, hiszen az, hogy a gyermek hogyan dolgozza fel a vele történt traumát, nagyban függ a szülő reakcióitól. A gyermekek modellként tekintenek a szülőkre, ez a megküzdési stílusukban sincs másképp, a szülő traumára való reakcióját a gyerekek igen gyakran leutánozzák. Így gyermekek esetében PTSD kezelésében a családterápia is előtérbe kerülhet. A fiatal érintettek számára bizonyítottan sokat segítenek a csoportos foglalkozások, amiken hozzájuk hasonló helyzetben lévő, PTSD-ben szenvedő kortársaikkal vesznek részt. A csoportban olyan feladatok mentén tehetik meg a gyermekek a feldolgozáshoz vezető első lépéseket, mint rajzolás, relaxáció, a történtek megbeszélése, problémamegoldó képesség fejlesztése. Elérhetők továbbá poszttraumás konzultációs programok az iskolákban, hiszen az oktatási intézmény az egyik legalkalmasabb hely a beavatkozásra.

Források:

Dyregrov, A., & Yule, W. (2006). A Review of PTSD in Children. Child and Adolescent Mental Health, 11(4), 176–184. https://doi.org/10.1111/j.1475-3588.2005.00384.x

Fejes C., & Révay R. (2021). A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) történeti áttekintése, a trauma feloldásának lehetőségei. Lélektan és hadviselés, 3(2), 63–75. https://doi.org/10.35404/LH.2021.2.63

Kiss E., & Sz. Makó H. (2015). Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány.

InforMed. (2023). Poszttraumás stresszbetegség gyermek- és serdülőkorban: Szorongásos betegségek (stressz, pánik, fóbia, kényszerbetegségek)—InforMed Orvosi és Életmód portál: Gyermek,poszttraumás stresszbetegség,pszichoszomatikus,traumás,trauma,stressz. Elérés 2023. január 28. https://www.informed.hu/betegsegek/psy/anxiety/poszttraumas-stresszbetegseg-gyermek-es-serdulokorban-20688.html

Várkonyi E. (2009). Poszttraumás stressz zavar (PTSD), depresszió és emlékezet összefüggései.

Olvass, hogy gyógyulhass!

Módszerspecifikus Képzés Katalógus

 

bib.png

„A könyv vigasztal bajban, ha beteg vagy gyógyít,

jót tesz azzal, ki kínlódik.” (Szép Ernő)

 

 A legtöbb ember életének szerves részét képezi az olvasás. Van, aki az intellektuális gazdagodás céljából olvas, van, aki aktuális ismeretszerzés okán nyúl könyvért. Valakit egy történet kiszakít a valóságból és elkalauzol messzire, de olyan is van, akit az olvasás a pillanatban tart és kellően koncentrálttá tesz. Van könyv, ami megnevettet és felszabadít. Van, ami sírva fakaszt és sebeket tép fel. Van, ami megvigasztal és választ ad.

Az olvasás egy érzelemteli utazás. Olykor szétszed, majd összerak. Segít emlékezni és felejteni. Vannak emberek, akiknek az olvasás szenvedély, de sokaknak küzdelem. Vannak életszakaszok, amikor az olvasás mankó, oázis a sivatag közepén. De van olyan helyzet is, amikor fárasztó és megterhelő. Az olvasás tele van végletekkel, de egy valami bizonyos:

Az olvasásra szükségünk van! Hogy miért? Mert közelebb hoz. Közelebb hozza a múltat a jelenhez, a tudományt a kézzel foghatatlanhoz, embereket egymáshoz és persze közelebb kerülünk általa saját magunkhoz is. Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi időben nagy figyelmet kap a biblioterápia, mint pszichológiai és önismereti eszköz.

A pszichológushallgatók számára fontos tájékozódni a különböző, rendelkezésükre álló módszerspecifikus képzések felől, hogy megtalálják a nekik legjobban tetsző terápiás eljárást. Az Magyar Pszichológiai Társaság Ifjúsági Tagozata ezért egy cikksorozat keretein belül igyekszik összegyűjteni a képzéseket, és ezáltal próbál segítséget nyújtani pszichológus hallgatók számára. A cikkek azonban nem csak a segítő szakmát választó hallgatóknak szolgálhatnak iránymutatásként, hanem azoknak az olvasóknak is, akik épp pszichológus-keresésen gondolkoznak. A cikkekből támpontokat kaphatnak, amik hozzájárulnak a számukra legmegfelelőbb szakember megtalálásához.

 

Mi is az a biblioterápia?

A biblioterápia, másnéven irodalomterápia a művészetterápiák közé tartozó interdiszciplináris terápiás módszer.[i] Nem más, mint szövegekkel folytatott terápia. Egy olyan kísérői módszer, amely egy szakképzett vezető irányításával zajlik,  legtöbbször csoportos formában, de előfordul egyéni biblioterápiás ülés is.[ii] A biblioterápia a művészetterápia egyik alága. Egy irányított élményt foglal magában, ami egy konkrét mű köré szerveződik. Az irodalmi műfajhoz kötötten a biblioterápia mellett előfordulnak még egyéb más műfajok is. Ilyen például a meseterápia, a versterápia vagy éppen a drámaterápia.[iii]

A módszer célja, hogy a személy az adott történeten keresztül, közvetett módon tudja észrevenni és kifejezni elakadásait, ezáltal feloldja őket és közelebb kerüljön saját lelki világához. Egy megfelelő szöveg hat az emberi lélekre és szellemre. A szövegen keresztül az emberek könnyebben merik felvállalni mélyebb érzelmeiket, frusztrációikat és szorongásaikat. A szövegolvasás lehetőséget ad a felfrissülésre és a megújulásra.ii

 

A biblioterápia típusai és alkalmazási területei

Az irodalomterápiának három fontos alkalmazási területét ismerjük:i

  1. Intézményen belüli biblioterápia: Ez során az egyes állami, szociális intézményekben a bent lévők ismeretterjesztő irodalmat olvashatnak és minden esetben vezetett, sokszor orvosi segítségnyújtást kapnak.
  2. Klinikai biblioterápia: Ez során kórházakban vagy különböző rehabilitációs központokban olvashatnak a betegek szépirodalmi műveket csoportos légkörben, más viselkedési vagy emocionális nehézséggel küzdő páciensek körében.
  3. Fejlesztő biblioterápia: Ez már egy teljesen más típusú irodalomterápiás forma. Az önismeretet segíti elő és az önmegvalósítást segíti. Intellektuális, szociális, emocionális és viselkedéses szinten is beavatkozik.

A biblioterápiás módszer kiválóan alkalmazható kisgyermekek és serdülők körében is. A serdülők esetében három fő célcsoport emelendő ki a terapeuták számára: a kisebb alkalmazkodási problémákkal küzdő, az érzelmi zavarokkal küzdő és a személyiségfejlődés tipikus problémáival küzdő fiatalok. A személyiségfejlődés kisebb zavarinak orvoslását és a korosztályos problémák megoldását kellőképp segítheti az intézményes kereteken belül folytatott terápia. A fiatalok az olvasás során a belátás folyamatát hasznosítva kerülnek közelebb érzelmeikhez és jutnak túl nehézségeiken.iii

 bio.png

A biblioterápiás ülés menete

A ráhangolódást követően a csoportot vezető szakember felolvassa az adott szövegrészletet, novellát vagy verset és a csoport erről kezd el beszélgetni. A résztvevők elmondhatják, hogy hol látják magukat a történetben és hogy mik számukra az ismerős, mindennapokban is átélt érzések a szövegből. A csoportban nem adnak tanácsokat, nem kritizálnak, csak meghallgatják egymást értően, odafordulva és nyitottan. A gyógyulás, az önismeret folyamata ezáltal válik sikeressé.[iv]

A Doll testvérpár szerint az irodalomterápia hivatalos strukturális felépítése a következő:iii

  1. Művek kiválasztása
  2. Feldolgozás – irányított megbeszélés
  3. Belátás – a tartalom, az üzenet tudatosítása
  4. Ráismerés a problémákra
  5. Katarzis kiváltása – érzelmi vagy lelki feszültség feloldása
  6. Problémaérzékenység kezelése – mindennapi gondok megoldása
  7. Más emberi attitűdük megismertetése
  8. A közösségi érzés erősítése
  9. A horizontok megváltoztatása ingerszegény környezet esetén
  10. Az olvasás, a szórakozás öröme

Miben rejlik a titok? – A biblioterápia jótékony hatása

Az egyik legfontosabb az ismerősség/a ráismerés érzése. Ahogy olvassuk a történetet, ráébredünk arra, hogy más is küzd, a miénkkel hasonló nehézséggel, és máris nem érezzük magunkat egyedül az adott probléma kapcsán. Ez elindít azon az úton, hogy elkezdjünk bátrabban foglalkozni problémáinkkal. Az is jelentőséggel bír, ha a csoportban oda tudunk valakihez fordulni is tudunk beszélni neki az adott dologról. A mellett, hogy ezáltal elkerüljük az elfojtást, megismerkedhetünk más emberek nézeteivel, mások tapasztalataival, alternatív megoldási módszerekkel.iv

Az irodalomterápiában nincsenek jó és rossz válaszok vagy elvárások. Az irodalomterapeuta feladata, hogy ösztönözze a résztvevőket arra, hogy ráleljenek magukban azokra a pontokra, amik által kapcsolódni tudnak a szöveghez, majd ezeken a fonalakon keresztül felszínre hozzák magukban rejtett gondolataikat, fantáziáikat és emócióikat. Természetesen nem mindenki tud minden műhöz azonos mértékben kapcsolódni, de mindenki tud egy adott szöveg kapcsán legalább egy-két asszociációt fellelni. Ezért is fontos a nyitottság a terápiás alkalmak során.[v]

Természetesen az irodalomterápia csak bizonyos határokon belül működhet. Az irodalomterapeuták nem tudnak mélyebb kötődési sérüléseket orvosolni vagy például gyermekkori traumák megoldását kellően hatékonyan elősegíteni. A biblioterápia és az egyéb pszichológiai módszerek kiválóan működnek egymás mellett, egymást kiegészítve, de fontos azt megjegyeznünk, hogy az irodalomterápia semmiképp sem helyettesít pszichoterápiás munkát. Azonban mára már bizonyított a biblioterápia jótékony hatása a depresszió kezelésében, valamint a szenvedélybetegekkel folytatott terápiában is.ii

Egy szó, mint száz: Olvass! Mindegy, hogy csak 10 perced van a villamoson munkába menet vagy egy egész hétvégéd rá. Mindegy, hogy egy rövid vershez vagy a legújabb trilógiához van kedved. Mindegy, hogy csak egy gondolatot viszel belőle tovább vagy a könyv összes lapját „beszamárfülezed”, mert valamilyen érzést váltott ki belőled. A maradandó élmény, az érzelmi gazdagodás és a fejlődés garantált!

Szakirányú továbbképzés keretében indított biblioterápiás képzést nyújtó felsőoktatási intézmények Magyarországoniii

  • Debreceni Református Hittudományi Egyetem
  • Kaposvári Egyetem
  • Károli Gáspár Református Egyetem
  • Pázmány Péter Katolikus Egyetem
  • Pécsi Tudományegyetem

 

Források:

 

[i] http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/A_tarsadalmi_erzekenyites_modszertana_kisgyermekkorban/41_a_biblioterpia_fogalma_clja_alkalmazsnak_terletei.html

[ii] https://kepmas.hu/hu/gyogyito-szovegek-hogyan-segit-az-irodalomterapia

[iii] https://folyoiratok.oh.gov.hu/konyv-es-neveles/biblioterapia-es-neveles

[iv] https://xn--irodalomterpia-5gb.hu/biblioterapia-vagy-irodalomterapia-9-fontos-informacio/

[v] https://mindsetpszichologia.hu/olvass-hogy-megismerd-magad-roviden-a-biblioterapia-modszererol

süti beállítások módosítása