Mi a trauma? 

 A trauma egy olyan erős veszélyt jelez, amely azzal, hogy sérti a pszichikum védekezőképességét, az én széteséséhez vezethet. Traumatikusnak nevezzük azokat az eseményeket, amelyeket valamilyen oknál fogva az egyén kevésbé, vagy egyáltalán nem tud feldolgozni, kezeléséhez nincsenek eszközei. Traumatikus élmények az olyan megrázó életesemények, mint például háború, fegyveres támadások, balesetek. 

A trauma által okozott maradandó problémák, következmények feldolgozására, enyhítésére dolgozták ki a következő módszert: az EMDR terápiát. 

Az EMDR terápiáról

A módszer felfedezése Francine Shapiro, amerikai pszichológusnő nevéhez fűződik, aki véletlenszerűen, saját tapasztalata által ismerte fel a módszer lényegét. Shapiro-nak egy hosszabb séta során sötét gondolatai támadtak, majd azt vette észre, hogy ez az erős érzelmi töltet csökkenni kezdett azzal, hogy a szemei gyors ide-oda mozgást produkáltak. Ezután mindenképpen szerette volna megvizsgálni azt, hogy mások esetében is hasonló hatás érhető- e el.

Első kutatásaiban vietnámi háborús veteránokat vizsgált, akik PTSD- től szenvedve már egy ideje terápiás kezelésben vettek részt. Megkérték a veteránokat, hogy emlékezzenek vissza egy-egy traumatikus eseményre, közben a szemüket mozgassák ide-oda. A veteránok visszaemlékezései ezáltal könnyebbnek bizonyultak. Francine úgy tartotta, hogy a traumatikus élmények ezen módon történő felidézéseiben a félelemcsökkentés, az ún. deszenzitizáció játszik szerepet, emellett olyan kognitív jelenségek is megfigyelhetővé váltak, amelyek a szörnyű emlékképeket egyszerűen, spontán módon módosítják. 

A traumatikus emlékképek módosulása az információfeldolgozási folyamatokban figyelhető meg. Az élményeket, emlékképeket az információfeldolgozási rendszerünk feldolgozza, azonban az érzelmileg erősen megterhelő életesemények egyfajta egyensúlyzavart okoznak az agyban, és az ehhez füződő érzelmek, gondolatok együtt ebben az állapotban raktározódnak el. 

Ahhoz, hogy ezeket az emlékképeket előhívjuk, a REM-fázishoz hasonló állapotba kell kerülni, mindez a szemmozgások hatására elérhető, így a traumatikus emlékek hozzáférhetővé, ezáltal feldolgozhatóvá válnak. 

A terápiáról

Az EMDR (Eye Movement Desenzitization and Reprocessing) szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozást jelent. Ezt a terápiás módszert 1989-ben dr. Francine Shapiro dolgozta ki, és írta le. 

Az Amerikai Pszichiátriai Társaság ezt a terápiás eljárást tartja leginkább javasolt módszernek, hiszen ez az egyetlen, amely hatásosnak bizonyult, mégis a legkevesebb időre teszi ki az egyént a trauma újraélésének, ezáltal kevesebb az esély arra, hogy újratraumatizálódik. 

Korábbi trauma hatására váratlan helyzetekben bukkanhatnak elő emlékképek, melyeknek hatására az egyén alvászavartól, ingerlékenységrtől, PTSD-től szenvedhet.

Ez a fajta integratív terápiás eljárás abból a tézisből indul ki, hogy a jelenkori problémák, nehézségek leginkább múltbéli tapasztalatokból erednek. Első sorban ezt a múltbéli traumatikus tapasztalatot keresik meg, majd a feltárást követően összekapcsolják a jelenben, esetlegesen a jövőben lévő problémákkal, és ezek egymás után kerülnek feldolgozásra. Természetesen a traumafeldolgozás szigorú keretszabályok között történik, amelyet a terapeuta ítél meg a kliens körülményeit, szükségleteit szem előtt tartva. 

A terápiás folyamat

A terapeuta megkéri a klienst, hogy idézze fel a traumatikus eseményt, amennyiben van rá lehetősége, számoljon be róla. A páciens újraéli a traumát, eközben különböző, a traumatikus eseménytől eltérő ingereket kap. Ezek az ingerek egyes esetekben testi érzeteket, érzelmeket, gondolatokat okozhatnak. Kétoldali stimuláció és a traumatikus élményre való visszaemlékezés együttesen van jelen a folyamatban, a stimuláció egészen addig tart, ameddig a felszínre törő tramatikus élmény már nem megterhetlő az egyén számára. A stimulációk között a terapeuta érdeklődik , hogy a páciensben milyen emlékképek, érzelmek, folyamatok jelentek meg. A folyamat akkor érhet véget, ha a páciens mély nyugalmat érez, a traumatikus élmény visszaintegrálódott a személy élettörténetében, mindezt heves érzelmi reakció követhet, amely természetesen időszakos. 

A terápia hatásai

A kliens az érzelmileg megterhelő emlékképek visszaidézése során, egyre távolabbinak észleli az emlékeket, mellyel a fenyegetettség érzése is enyhülni kezd. Az emlékek felidézésével a kliens képes újabb nézőpontokból megvizsgálni azokat, melynek hatására a visszatérő, félelmetes képek távolodnak, majd a tünetek megszűnéséhez vezetnek.  

Az EMDR- terápia javallatai

PTSD-ben (Poszttraumás stressz szindróma), fóbiákban, depresszióban, kényszerbetegségben, függőségben szenvedő személyeknek ajánlott.

A Magyar EMDR Egyesület egy olyan szakmai közösség, ahol megtalálhatóak az EMDR terápiás módszerben képződött szakemberek, kiknek listája megtekinthető az egyesület hivatalos honlapján. 

Forrás:

https://emdr.hu/emdr-terapia/mit-jelent-az-emdr/ Letölte: 2023.01.27.

https://mipszi.hu/cikk/151011-emdr-terapia

https://egeszsegvonal.gov.hu/e-e/1552-emdr-terapia.html#az_emdrterpia_hatsa

Az utóbbi évek egyre inkább népszerűvé váló témája a trauma. Egyre inkább ismert, vitatott és kutatott kérdéssé vált mind a tudományos világban, mind a közéletben.  De vajon mitől vált ennyire felkapott témakörré?

Beszélnünk kell róla!

Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) megfogalmazása szerint a trauma nem más, mint egy érzelmi reakció egy szörnyű eseményre, mint például természeti katasztrófa, erőszak, elhanyagolás vagy baleset (Trauma, n.d.). A trauma popularitásának hátterében sok tényező állhat, de elsősorban talán azért foglalkoztat sok ember, mert nagyon sokunkat érint és nehezíti meg életünket. Egy 2017-es felmérés válaszadóinak pedig 70,4%-a nyilatkozta, hogy élt már át traumatikus eseményt, a válaszadók áltagosan 3,2 ilyen élményt éltek át életük során (Kessler et al., 2017). Ezek az adatok is tükrözik, hogy mennyire sürgető, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban tudjuk a trauma kérdéskörét megérteni és támogatni átélőit.

Mik a trauma hatásai?

A trauma hatásai nem csak rövid, de hosszútávon is hatással lehetnek egy egyén életére, emlékbetörések, érzelmi zavarok vagy akár testi tünetek formájában jelentkezhetnek hosszú idő elteltével is. (Trauma, 2023)

A pszichés hatások

Nagy egyéni eltérések mutatkoznak abban, hogy egy potenciálisan traumatikus eseményre ki hogyan reagál. Egyesek számára egy lesújtó eseménynek való kitettség traumatikus hatással lehet, ami egy másik személyre nem (Schimmenti, 2018). Gyakorta előforduló pszichés következmények traumát követően lehetnek (Effects of Trauma, 2020): alvászavarok, álmatlanság, emlékbetörések, pánikrohamok, disszociáció, szorongás, alacsony önértékelés, alkohol- és szerabúzus, falcolás, önvádlás.

De mi zajlik le pontosan testünkben, traumának való kitettséget követően? Milyen idegrendszeri elváltozások okozzák azt, hogy még hosszú évek vagy akár évtizedek elmúltával is tüneteket produkál egy személy?

A trauma hatásai szervezetünkre

A traumatának való kitettség különféle biológiai (el)változások és stresszválaszok sorozathoz vezet szervezetünkben.  A kiváltott nagymértékű stressz megzavarja homeosztázisunkat és tartós változásokat idéz elő szervezetünk működésében, kihat például:

• agyunkra
• a limbikus rendszer működésére
• a szimpatikus idegrendszerünkre 
• endokrin rendszerünkre is

Akárcsak egy pszichológiai domino effektus, a többi szervezetünkre hatással van, mint például szív és érrendszerre vagy légzőrendszerünkre.  Ezen biológiai változások nagy mértékben összefüggenek a PTSD-vel, egyéb mentális betegségekkel és szerhasználati zavarokkal (Treatment (US), 2014). 

Trauma hatásai az endokrin rendszerre (Solomon & Heide, 2005b)

Idegrendszerünk az endokrin rendszerünkkel szoros összeköttetésben szabályozza viselkedésünk és fiziológiánk. Abban az esetben, ha neurocepciónk úgy érzékeli, hogy veszélynek vagyunk kitéve, akkor szimpatikus idegrendszerünk rögvest felszólítja mellékvesevelőnket arra, hogy emelje meg noradrenalin és adrenalin termelését. Ezt annak érdekében teszi, hogy a szervezetünk többi szerve is felkészüljön a veszélyt jelentő ingerrel való megküzdésre – vagyis elősegíti a fight-or-flight folyamatot. Amennyiben a megküzdés nem lehetséges, a szervezet megdermed, amely egy másik fajta megküzdés a külső fenyegetettséggel.

Stresszhelyzet esetén a HPA-tengelyünk is aktiválódik, amely szintén a stresszel való megküzdést segíti azáltal, hogy a mellékvesekéreg kortizol termelését serkenti – ezzel hozzájárulva, hogy a megküzdéshez szükséges energia szabadulhasson fel szervezetünkben.

Az alábbiakban felsorolt stresszreakciók adaptívak, azonban egy traumát átélt személyben ezen reakciók tartósan, valós külső fenyegetettség hiányában is fennállnak. Hosszantartó fennmaradásuk esetén a mellékvese által termelt hormonok elnyomják az immunrendszer természetes védekezőképességét, amely negatív hatással van fizikai egészségünkre. Emellett, idegrendszerünk túlingerelt állapotban van, folyamatosan készenlétben tartva minket egy esetleges megküzdésre – ami idővel rendkívül kimerítő a szervezet és a pszichénk számára. A krónikus túlingereltség következtében képtelenné válunk arra, hogy adaptív módon érzékeljük a külső ingereket és adaptívan megküzdjünk velük. Továbbá, a helyzet által kiváltott érzelmeink szabályozását is megzavarja. Érdekesség, hogy a krónikus stresszel vagy poszttraumás stressz szindrómával küzdő személyek kortizol szintje az adaptív megküzdéshez szükséges szint alatt van, ezáltal egy ismét megjelenő veszélyes inger esetén szervezetük már nem tudja a harchoz szükséges elegendő kortizolt termelni. Továbbá, az abnormális kortizol szint a hippocampus neuronjait is roncsolja (Solomon & Heide, 2005a).

Trauma hatása agyunkra

A traumák és a velük járó nagymértékű stressz agyunkat sem kíméli. Olyan változásokat idéz elő benne, amelyek tartósan negatívan befolyásolják memória és tanulási képességeinket, érzelemszabályozásunkat és társas viselkedésünket.  

Normál emlékezeti működés során epizódikus emlékeink a limbikus rendszerben tárolódnak. Kognitív aspektusaik a hippocampusban, míg az emlékekhez kapcsolódó érzelmi aspektusaik az amygdalaban. Idővel emlékeink folytonos újrafeldolgozás következtében a neocortexbe kerülnek, hogy a hosszútávú emlékezet részei lehessenek. Normál emlékezeti képességek mellett ezen emlékek a későbbiekben előhívhatóak, hogy az aktuális alkalmazkodásunkat segíthessék.

A traumatikus élmények emlékezeti feldolgozása és tárolása azonban nem így zajlik. Ezen epizódikus emlékek rendkívül fájdalmasak, így az ezeket átélt személyek kerülik az ezekre való visszaemlékezést. Ennek következtében az élmények nem dolgozódnak fel megfelelően, így a személy nem tudja a későbbiekben felhasználni korábbi tapasztalatait, hogy adaptívan tudja viselkedését irányítani. Továbbá, ezen emlékek a limbikus rendszerben ragadnak és negatívan befolyásolják az egyén pszichés jóllétét, emlékbetörések formájában. Ezen emlékek feldolgozása sem történik meg megfelelően, így nem is tudnak a hosszútávú memóriába bekerülni, hogy ismét helyreállhasson a homeosztázis (Solomon & Heide, 2005a).

Ha egy traumatikus emlék valamilyen hozzáasszociált kiváltó inger hatására felidéződik (emlékbetörések), a személy csaknem eredeti valójában és intenzitásával éli újra az élményt. Egy 1996-ban végzett kutatás eredményei alapján a traumán átesetteknél az emlékbetörések során a jobb agyféltekében, főként a limbikus rendszerben és a látókéregben mértek nagyobb aktivitást. Míg ezzel ellentétben, az anterior cinguláris kéregben és a beszédértés szemantikus feldolgozásért felelős Broca területen az aktivitás csökkenését találták (Rauch et al., 1996).

Számít, hogy mikor történik velünk a trauma?

Agyunk akár még 29 éves korunkig is fejlődik, éppen ezért az életünk során, főként a kisgyeremekkorban átélt élményeinknek fontos szerepe van fejlődésének alakításban. Környezetünk és átélt interakcióink mind lenyomatot hagynak idegrendszerünkben és befolyásolják annak későbbi működését.

Az elhanyagolásból és az elsődleges gondozótól származó traumák, főként kisgyermekkorban, nagy hatással vannak a gyermekek fejlődő agyára és idegrendszerére. Olyan idegi körök fejlődését gátolhatják, amelyeknek kiemelkedő szerepe van a későbbi adaptív érzelmi megküzdésben és stresszkezelésben (Shore, 2003). Az elsődleges gondozó és csecsemő közti egészséges kötődés kialakulásának emellett továbbá az orbitofrontalis kéreg egészséges fejlődésében is meghatározó szerepe van, amely a későbbiekben a társas ingerek kiértékelésében és az adekvát érzelmi reakciók kialakításában vesz részt (Schore, 1994, 1996, 2003). Az elhanyagolásból vagy abúzusból származó traumák akár az antiszociális viselkedések megjelenésének kockázatát is növelhetik, hiszen az érzelemregulációban és az agresszív impulzusok gátlásában is kulcsfontosságú szerepe lenne az említett területeknek (Heide, 1992, 1999), ezáltal növelik egy gyermek későbbi kockázatát a személyközi agresszióra, krónikus megbetegedésekre, szerabúzusra és más, egyéb életvitelét megnehezítő faktorokra (Treatment (US), 2014)

A cikkben felsorolt néhány folyamat és példa által is látható, hogy a trauma következtében milyen komplex és tartós biológiai folyamatok zajlanak le szervezetünkben. Ezen elváltozások komoly negatív hatással lehetnek mindennapi életünkre, megbéníthatnak, hátráltathatnak fontos tevékenységeink elvégzésében vagy akár fizikailag is megbetegíthetnek. Éppen ezekből kifolyólag és azért is, mert ennyire sok személyt érintő kérdéskör – sürgető, hogy minél többet foglalkozzunk a témával és próbáljunk megfelelő terápiát nyújtani az ezzel együttélőknek.

Hivatkozások:

Brown, R. C., Berenz, E. C., Aggen, S. H., Gardner, C. O., Knudsen, G. P., Reichborn-Kjennerud, T., Kendler, K. S., & Amstadter, A. B. (2014). Trauma Exposure and Axis I Psychopathology: A Co-twin Control Analysis in Norwegian Young Adults. Psychological Trauma : Theory, Research, Practice and Policy, 6(6), 652–660. https://doi.org/10.1037/a0034326

Effects of trauma. (n.d.). Retrieved 6 February 2023, from https://www.mind.org.uk/information-support/types-of-mental-health-problems/trauma/effects-of-trauma/

Kessler, R. C., Aguilar-Gaxiola, S., Alonso, J., Benjet, C., Bromet, E. J., Cardoso, G., Degenhardt, L., de Girolamo, G., Dinolova, R. V., Ferry, F., Florescu, S., Gureje, O., Haro, J. M., Huang, Y., Karam, E. G., Kawakami, N., Lee, S., Lepine, J.-P., Levinson, D., … Koenen, K. C. (2017). Trauma and PTSD in the WHO World Mental Health Surveys. European Journal of Psychotraumatology, 8(sup5), 1353383. https://doi.org/10.1080/20008198.2017.1353383

Nijenhuis, E. R. S., Van der Hart, O., & Kruger, K. (2002). The psychometric characteristics of the traumatic experiences checklist (TEC): First findings among psychiatric outpatients. Clinical Psychology & Psychotherapy, 9(3), 200–210. https://doi.org/10.1002/cpp.332

Rauch, S. L., van der Kolk, B. A., Fisler, R. E., Alpert, N. M., Orr, S. P., Savage, C. R., Fischman, A. J., Jenike, M. A., & Pitman, R. K. (1996). A symptom provocation study of posttraumatic stress disorder using positron emission tomography and script-driven imagery. Archives of General Psychiatry, 53(5), 380–387. https://doi.org/10.1001/archpsyc.1996.01830050014003

Schimmenti, A. (2018). The trauma factor: Examining the relationships among different types of trauma, dissociation, and psychopathology. Journal of Trauma & Dissociation, 19(5), 552–571. https://doi.org/10.1080/15299732.2017.1402400

Solomon, E. P., & Heide, K. M. (1999). Type III Trauma: Toward a More Effective Conceptualization of Psychological Trauma. International Journal of Offender Therapy and Comparative Criminology, 43(2), 202–210. https://doi.org/10.1177/0306624X99432007

Solomon, E. P., & Heide, K. M. (2005a). The Biology of Trauma: Implications for Treatment. Journal of Interpersonal Violence, 20(1), 51–60. https://doi.org/10.1177/0886260504268119

Solomon, E. P., & Heide, K. M. (2005b). The Biology of Trauma: Implications for Treatment. Journal of Interpersonal Violence, 20(1), 51–60. https://doi.org/10.1177/0886260504268119

Trauma. (n.d.). Https://Www.Apa.Org. Retrieved 6 February 2023, from https://www.apa.org/topics/trauma

Treatment (US), C. for S. A. (2014). Understanding the Impact of Trauma. In Trauma-Informed Care in Behavioral Health Services. Substance Abuse and Mental Health Services Administration (US). https://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK207191/

Types Of Trauma. (n.d.). The Trauma Practice. Retrieved 6 February 2023, from https://traumapractice.co.uk/types-of-trauma/

VA.gov | Veterans Affairs. (n.d.). [General Information]. Retrieved 7 February 2023, from https://www.ptsd.va.gov/understand/common/common_adults.asp

Wheeler, K. (2007). Psychotherapeutic Strategies for Healing Trauma. Perspectives in Psychiatric Care, 43(3), 132–141. https://doi.org/10.1111/j.1744-6163.2007.00122.x

Biztosan mindenki számára ismerős tapasztalat, hogy ha valami történik velünk– legyen az pozitív vagy negatív – ezt követően még hosszú időn át gondolkodunk róla, mérlegeljük a reakcióinkat az adott helyzetben, számba vesszük a lehetséges kimeneteleket utólag. Előfordulhat, hogy ezektől a gondolatoktól nehezen tudunk csak elszakadni és még hosszú idő elteltével is ezeken rágódunk, ruminálunk. Trauma esetén ezek szintén megjelenhetnek olyan gondolkodási köröket kialakítva, amelyek gúzsba kötnek és akár növelhetik a poszttraumás stressz szindróma kialakulásának valószínűségét. Az ilyen kialakult köröket a szaknyelv ruminációnak hívja, amelynek témája mindig a múlt és az ott történtek. Na de hogyan és miért ragadunk bele a múltunkba, és hogyan vezethet ez poszttraumás stressz szindróma kialakulásához?

Mi is az a rumináció?

A rumináció, másnéven rágódás egy olyan passzív érzelemszabályozási módszer, amely során a negatív érzelmeink okairól, következményeiről vagy jelentéséről gondolkodunk visszatérő módon. Lehet, hogy elsőre nem hangzik káros jelenségnek, ám veszélye abban rejlik, hogy mindez kontrollálhatatlan módon történik, és nem tudunk tőle megszabadulni. Legtöbb esetben nem segíti az érzelmeink szabályozását, vagy események feldolgozását, mivel a visszatérő jellege miatt nem enged minket továbblépni és csak folytonos önostorozáshoz vezet. Újabb és újabb gondolatok merülhetnek fel bennünk arról, mit kellett volna mondanunk vagy tennünk abban a múltbéli helyzetben, hogy másképp történjenek az események. 

Mikor beszélhetünk poszttraumás stressz szindrómáról, azaz PTSD-ről?

A poszttraumás stressz szindróma egy pszichiátriai rendellenesség, amely olyan embereknél fordulhat elő, akik valamilyen traumatikus eseményt éltek át. Ezekre az emberekre jellemző, hogy intenzív és zavaró gondolatok gyötrik őket a traumatikus eseménnyel kapcsolatban jóval annak megtörténte után is. Gyakoriak az úgynevezett „felvillanó” emlékek vagy rémálmok, amelyek során újraélik a történteket. Jellemző lehet rájuk, hogy kerülik az olyan helyeket, tárgyakat vagy személyeket, amik a traumás eseményükre emlékeztetik őket. Sokszor érezhetik úgy, hogy elszakadnak vagy elhidegülnek más emberektől. (i)

Hogy nézhet ki a rumináció abban az esetben, ha valamilyen traumatikus esemény történt velünk? 

A ruminatív gondolatok nagyon hasonló mintázatot mutatnak a trauma esetén betörő, vagy felvillanó emlékképekkel, hiszen mindkét esetben ezek kontrollálhatatlan módon történnek. Könnyen definiálható különbség közöttük, hogy amíg a traumával kapcsolatos felvillanások konkrétak és élesen idézik fel az eseményeket, addig a rágódás során megjelenő gondolatok sokkal absztraktabbak. Ameddig a rágódás kifejezetten a traumával kapcsolatos, addig a ruminatív gondolatok tartalma is főként ennek körülményeire, okaira, következményeire vonatkozik. Nagyon gyakori, hogy az áldozatok ruminációjának középpontjában olyan körülmények állnak, amik miatt azt gondolják, ők a hibásak a történtekért. Hogyan lehet ezt elképzelni? Például lehet, hogy egy szexuális erőszakot követően az áldozatban olyan gondolatok cikáznak újra és újra, mint hogy „Ha nem azt a kihívó ruhát vettem volna fel, nem történt volna meg ez”. Előfordulat az is, hogy a saját viselkedésükkel kapcsolatosak ezek a gondolatok, mint például „Hangosabban kellett volna segítségért kiáltanom, és akkor biztosan meghallotta volna valaki”.  Sokszor pedig a rágódó gondolatok vonatkozhatnak akár magukra a PTSD tünetekre is, például „Sosem fogok már megszabadulni ezektől a bevillanásoktól, sosem leszek már normális”. (ii)

Milyen hatása lehet a rágódásnak a trauma feldolgozásban vagy a PTSD-ben? 

Az ok, amiért akár egy hétköznapibb esemény esetén vagy egy trauma esetén elkezdünk gondolkodni a történtekről, hogy agyunk igyekszik azokat feldolgozni. Ez akkor fog maladaptívvá (azaz rossz alkalmazkodási módszerré) válni, ha ezeket a gondolatainkat nem zárjuk le, hanem körkörösen visszatérnek. Ilyenkor nem a megoldásra, a jövőre koncentrálunk, hanem a megtörtént múltbeli események maradnak a fókuszunkban és azokat rágjuk át újra és újra passzív módon. Ha valamilyen trauma ér bennünket, és belekerülünk a rágódás ördögi körébe, sokkal jobban fogjuk annak esélyét növelni, hogy poszttraumás stressz szindróma alakuljon ki nálunk is. Több kutatás is bizonyította, például Ehring és munkatársai (2008), hogy a traumát követően a rumináció bejósolta a PTSD tünetek megjelenését 6 hónappal később (ii). Nem csak bejósolni tudja, de súlyosbítani is a már kialakult tüneteket vagy hozzájárulni a betegség későbbi fejlődéséhez. Hogy ez miként történik? Egy elmúlt eseményről való rágódás során nem aktívan küzdünk meg a problémával, ám közben mégis illuzórikusan azt érezhetjük, hogy a kezünkben van az irányítás. Ahogy minél többet ismételjük el a fejünkben a történteket, úgy egyre inkább elkezdjük azokat túláltalánosítani. Ez ahhoz vezethet, hogy olyan részletekre koncentrálunk, amelyek valójában nem is voltak fontosak, míg háttérbe szorulhatnak olyanok, amelyek viszont azok lettek volna. Ezzel a folyamattal egyre távolabb fogunk kerülni attól, hogy egy koherens, egybefüggő, valósághoz közeli narratívánk alakuljon ki, hiszen folyamatosan torzul a képünk. A spirál, amibe belekerülünk ekkor elősegíti, hogy egyre negatívabban lássuk a történteket és a hozzá kapcsolódó érzéseink is egyre negatívabbá váljanak. Ez pedig egy hétköznapibb eseményt is tragédiaként tűntethet fel. (iii) Például a veszekedésünket a főnökünkkel, de akár egy valós trauma során a valódi tragédiát is láthatjuk még rosszabbnak. Mindezek elősegíthetik, hogy egyre inkább belesüppedjünk az általunk generált valóságunkba és akár vezethet PTSD kialakulásához is. 

Források

1. https://www.psychiatry.org/patients-families/ptsd/what-is-ptsd 
2. Moulds, M. L., Bisby, M. A., Wild, J., & Bryant, R. A. (2020). Rumination in posttraumatic stress disorder: A systematic review. Clinical Psychology Review, 101910. doi:10.1016/j.cpr.2020.101910
3. https://mindsetpszichologia.hu/multunkba-gabalyodva-a-ragodas-lelektana-i-resz

Mindenki 33 százaléka

Körülbelül életünk egyharmad részét töltjük a munkahelyünkön, mégsem esik elég szó arról, hogy a munkahelyi környezet mennyire van nagy hatással a mentális egészségünkre. Minden emberi kapcsolatban léteznek nézeteltérések, de van, amiről nem tehetünk, és mégis áldozatává válhatunk. A munkahelyi traumáknak elsősorban a szociális, egészségügyi és rendvédelmi szférában dolgozók vannak kitéve, de van, amit sokan nem tudnak: valójában mindenkit érinthet.

A mobbing, mint trauma

A trauma fogalmát minden pszichológus-hallgató álmából felkeltve is tudja. A trauma egy olyan megrázó esemény nyomán alakul ki, amikor hirtelen, szubjektív vagy objektív megítélésünk alapján egy életet veszélyeztető helyzetbe kerülünk, gyakori a fenyegetettség és kiszolgáltatottság érzése, a kontroll elvesztése, és ami a legfontosabb: extrémen eltér a hétköznapi élethelyzetektől, amikkel egyébként nap mint nap találkozunk. A trauma mindenkinek mást jelent, ezért nem szabad relativizálnunk, amikor ez a téma felmerül.

A munkahelyi traumák kétirányúak: lehetnek direkt és indirekt traumák. Ez magába foglalja például a baleseteket, halálélményt, zaklatást, szexuális bántalmazást, tartós stresszt és a mérgező munkahelyi környezetet. A mobbing ezen belül olyan eseteket jelöl, amelyek során verbális, lelki bántalmazás áldozatává válhatunk. Fontos jellemzője, hogy ez a szisztematikus agresszió egy specifikus személyre vagy csoportra irányul. Érdekesség, hogy a „mobbing” (a „mob” az angol gang szóból származik, jelentése banda) kifejezést először 1958-ban, Konrad Lorenz osztrák kutató használta, amikor a gyengébb állatfajok megfélemlítették erősebb ellenfeleiket, és elhárították támadásaikat. Később a kifejezést a gyermekek között megfigyelhető, sorozatos bullying és erőszak leírására használták. 1980-tól pedig megjelent a munkahelyi mobbing, melynek jellemzői a támadó, etikátlan kommunikáció, amely a célba vett személyt tehetetlenné teszi a kialakult helyzetben, ráadásul többek között gyakran velejárója az elszigeteltség és a magánszféra megsértése.

Társbetegségek, tünetek és okok - PTSD

A munkahelyi mobbing áldozatai általában szorongást, depressziót, alvási nehézségeket, irritáltságot, koncentrációs zavart, és szomatikus tüneteket produkálnak. A poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) való kapcsolata bizonyított, hiszen az áldozatok sokszor újraélik traumáikat, elkerülőek, és megnövekedett éberséggel funkcionálnak. A PTSD okozója általában egy olyan helyzet, melyben az egyén halál szemtanúja vagy halálközeli élményben van része, fizikai integritása veszélybe kerül vagy szemtanúja lesz más veszélyélményének; ez pedig extrém félelemmel, kiszolgáltatottsággal jár. A mobbing pszichológiai és szocioökonómiai problémákat is felvet az egyén munkahelyi produktivitásának csökkenése és munkakerülése miatt.

Az áldozatok védelme

Egy tanulmányban pszichológusokat interjúztattak a mobbing témájában, akik preventív és reaktív intervenciót vetették fel. Előbbi például a vezetői skillek fejlesztése vagy etikai kódex készítése; utóbbi pedig tartalmaz olyan intézkedéseket, mint például az agresszor és áldozat elkülönítése. Ezek a technikák mind megfelelő felkészülést, valamint szaktudást igényelnek, ráadásul a tanulmányban szerepeltetett pszichológusok nem voltak áldozatai, sem szemtanúi az ilyesfajta mobbingnak. Szóval mi a helyzet az áldozatokkal?

A European Agency for Safety and Health at Work (EU-OSHA) nagy hangsúlyt fektet a munkavállalók stresszel való megküzdésének képességeire. Az EU-OSHA az intervenció kérdésében javasolja a pszichológiai tanácsadáson, segítő csoportokban való részvételt, rehabilitációt és a back-to-work stratégiákat is. A tanulmányban emellett megjelennek az önsegítő csoportok, kognitív viselkedésterápia, és a narratív terápia is.

Összegzés

Ahogyan a fent felsoroltak között is látszik, napjainkban a mobbing jelenségére adott preventív gyakorlatok nem célzottan a mobbingra fókuszálnak. A szervezetpszichológusoknak fontos szerepe van az ilyen krízishelyzetek prevenciójában és intervenciójában is, valamint ezek továbbfejlesztésében, és a munkahelyi környezet mentális terheinek csökkentésében, a munkavállalók lelki egészségének megőrzésében, a munkahelyi kapcsolatok harmóniájának fenntartásában.

Fontos, hogy az áldozatok tudjanak segítséget kérni, akár a fenti lehetőségeket figyelembevéve, és tudják, hogy ezek a fajta cselekedetek jogi kategóriába esnek mint munkahelyi zaklatás. Az áldozati oldalról segítséget jelenthet:

• visszaélés-bejelentő rendszerre (ún. etikai forródrót) tett bejelentés;
• közvetlen felettes, vagy annak felettese megkeresése;
• szervezeti ombudshoz fordulás;
• érdekképviseleti szervek (szakszervezet, üzemi tanács, munkavédelmi képviselő) megkeresése;
• HR megkeresése.

Források:

1. https://www.gettysburg.edu/news/stories?id=79db7b34-630c-4f49-ad32-4ab9ea48e72b
2. https://traumakozpont.hu/blog/mi-a-trauma/
3. American Psychiatric Association (1994) Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders, 4th edn. Washington, DC: American Psychiatric Association
4. https://www.theguardian.com/commentisfree/2022/sep/21/workplace-trauma-can-affect-anyone-in-any-occupation-how-can-we-deal-with-it
5. Baran Tatar, Z., & Yuksel, S. (2018). Mobbing at Workplace - Psychological Trauma and Documentation of Psychiatric Symptoms. Archives of Neuropsychiatry. doi:10.29399/npa.22924
6. Rissi, V., Monteiro, J. K., Cecconello, W. W., & Moraes, E. G. D. (2016). Psychological interventions against workplace mobbing. Temas Em Psicologia, 24(1), 353-365.
7. https://ado.hu/munkaugyek/mit-tehetunk-munkahelyi-zaklatas-eseten/

Hogyan lehet hatékonyan megküzdeni a sportban bekövetkező traumákkal? 

Hogyan jelenik meg a trauma a sportban? Sok ember életét támogatja és színesebbé teszi az aktív életmód, akár valaki szabad idejét tölti sportolással, akár hivatásos sportoló, így érdemes lehet tudni a sportban megjelenő traumák működését, okait, következményeit, és ezek megküzdési lehetőségeit. A poszttraumás stressz szindróma (PTSD) és egyéb trauma általi mentális zavarok nagyobb arányban megjelennek a sportolók, főleg elit sportolók körében az átlag lakossághoz viszonyítva. Ezek a traumához kapcsolódó tünetek gyakran a sérülések okozta eseményekből adódnak, valamint, ha a sportoló csak tanúja egy sérülés bekövetkeztének, szintén traumatikus élmény lehet. Nem ritka az abúzus-viselkedés dinamika megjelenése a csapatok között, amely következtében szintén kialakulhatnak különböző zavarok.

A sportolói lét magában hordozza a sérülések veszélyét, akármennyire is felkészült az adott sportoló, és ezek a sportsérülések hatalmas megpróbáltatást jelentenek az egyén számára. A világhírű teniszező, Novak Djokovictől idézve: „A sportban a legnagyobb és legfájdalmasabb vereségeket nem az ellenfelektől, hanem a sérülésektől szenvedi el az ember”. A versenyszinten sportolók számára a sérülés következménye nem csak a fizikai és lelki szempontból megterhelő, de a versenyszezonból való kimaradást sok esetben a társaktól való elszigetelődésként élik meg. A edzésrutin nem tud a szokott módon zajlani, így alkalmatlannak, feleslegesnek érezhetik magukat, amely a sportolói identitást kérdőjelezi meg. Arról nem is beszélve, hogy a sportoló közegben a mai napig él az a nem kimondott elvárás, miszerint a sportoló legyen szívós, pozitív, viselje a fájdalmat, amely hátráltatja a megküzdést és a sérülésből való felépülést.

Mind ezek ellenére, hogyan tudnak a sport szerelmesei mégis fordítani a helyzetükön pozitív irányba?

A poszttraumás növekedés a pozitív pszichológiában megjelenő fogalom, amely azt hangsúlyozza, hogy az egyén életében bekövetkező krízisek, jelen esetben ilyen lehet a sport által bekövetkező sérülés, lehetővé teszi, hogy erőnket a helyzetre koncentráljuk, valamint további pozitív személyiségváltozást éljünk meg. A trauma hatására elsősorban a felnőttek már merev személyiségstruktúrája fellazulhat, ezáltal lehetőséget nyújt a személyiség további kivirágoztatására, teret adhat valami újnak. Az a fejlődési- és traumafeldolgozási út, amelyen a személy átmegy, különböző módokon és szenvedésekkel kikövezve nevezte el Tedeschi és Calhoun 1996-ban poszttraumás növekedésnek. 

A kutatások szerint sportolók a következő tényezők segítségével jutottak közelebb a gyógyuláshoz mind lelki,- és fizikai szempontból:

• A poszttraumás növekedést átélők személyisége tartalmazott bizonyos elemeket, mint a keménység és szívósság;

• jól használták a szociális hálójukat, amely a társas támogatás biztonságáért felelt;
• kifejezték és beszéltek érzéseikről, gondolataikról.

 A beszámolók alapján azok a sportolók, akik úgy érezték megfelelő pszichológiai támogatást kaptak a környezetüktől, nem kellett elrejteni érzelmeiket és erősnek mutatni magukat, a sérülésüket nem csak egy traumatikus és negatív eseménynek látták, de kihívásként tekintettek arra. Ez a fajta hozzáállás segítette őket a további küzdelemre, hogy minél többet megtegyenek a felépülésük érdekében. 

Miért fontos a sérülés utáni poszttraumás növekedésről többet megtudni? Ha azokra a pozitív változásokra gondolunk. amiket a sérülés következtében tapasztaltak, vagyis a fizikai, lelki és viselkedés szintjén megjelenő fejlődésre, máris érdemes átgondolni a fellelhető lehetőségeket. Az egyénben meghúzódó további potenciáloknak nagyobb esélye van kitörni, hiszen több ideje jut olyan területeket erősítenie és fejlesztenie, valamint eltérő edzésformák megtanulására, amire addig nem volt kapacitása és ezzel tovább fejleszthető az egyén ereje, rugalmassága. Kihangsúlyoznám azt a lényeges tényezőt is, hogy a felépülés időszakában a sportoló az önmagával- és egyéb társas kapcsolatinak is több időt tud szentelni, az önreflexió, a határaik mélyebb megismerésére egyaránt. Ennek jelentősége óriási a testi-lelki egészség szempontjából, amelyhez a szervezetnek szükséges lenne támogatást nyújtani, akár sportpszichológus bevonásával. 

Források:

C Miller, S Harvey, B Hainline, M Hitchcock, C Reardon. (2019). Post-traumatic stress disorder (PTSD) and other trauma-related mental disorders in elite athletes: a narrative review.  British Journal of Sports Medicine. 53. 12. https://bjsm.bmj.com/content/53/12/779.abstract

Kulcsár J. (2018). „Erősebb lettem a sérülésem által” – poszttraumás növekedés a sportban. https://mindsetpszichologia.hu/erosebb-lettem-a-serulesem-altal-poszttraumas-novekedes-a-sportban

Kovács É., Balog P., Preisz L. (2012). A Poszttraumás Növekedésérzés Kérdőív pszichometriai mutatói hazai mintán. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika. 13. 1. p.p. 57-84. DOI: 10.1556/Mental.13.2012  http://real.mtak.hu/58150/1/mental.13.2012.1.4.pdf 

Az emberiségnek mindig is voltak meghatározó eseményei, egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Bizonyos történések olyan mértékben nyomukat hagyják rajtunk, hogy azt életünk végéig, netán generációkon át emlegetjük, egyfajta tanmeseként az utánunk következőknek. 

Spanyolnátha, 1930-as nagy gazdasági világválság, I. és II. világháború, Holokauszt. Ezen felsorolást olvasva mindenkinek eszébe jutnak a kialakult asszociációi, hiszen az oktatási rendszerünk része a velük kapcsolatos tudás átadása. Az előbb felsorolt események ugyan a 20. század első felében történtek, magunkban őrizzük tanulságaikat, emléküket. 

Azonban az ezredfordulókor olyan krízishullám vette kezdetét, amely eddig kevés levegővételi lehetőséget biztosított számunkra. 2001. szeptember 11., világválságok folyamatos visszatérése, elég csupán az elmúlt három évre tekintenünk, ahol főszerepet a COVID-19 világjárvány, klímaváltozás és az ukrán-orosz háború kapott.

Ezek az események mindannyiunk életére kihatnak, így vagy úgy, összefoglalóan pedig kollektív traumáknak nevezzük őket. 

A Magyar Pszichológiai Társaság Ifjúsági Tagozata következő cikksorozatában a traumát, mint jelenséget és annak különböző aspektusait vizsgálja meg közelebbről. Az írásainkat nem csak pszichológus hallgatóknak, hanem érdeklődő laikus olvasóknak szintén figyelmébe ajánljuk, hiszen mindenki tanulhat ismeretterjesztő célzatú szövegeinkből.

Így csinálta dédanyám, így fogom én is! Vagy ne?

A kollektív trauma fogalma azokat a pszichológiai reakciókat öleli fel, amelyek egy traumatikus esemény következtében hatással vannak az egész társadalomra. Lenyomat képződik róla a kollektív emlékezetben, és oly mértékű következményei vannak, hogy erejét közvetett módon még azok is érezhetik, akik nem éltek abban az időben. 

Ez megjelenhet gondolatainkban, véleményeinkben vagy akár viselkedésünkben. Mindennapi például szolgálnak nagyszüleink, akik a nyarat ipari mértékű befőzéssel töltik, hogy télen vagy vészhelyzet esetén biztos ne maradjunk étel nélkül. Számunkra ez túlaggódásnak tűnhet, azonban nekik az étel teljesen mást jelképez, mivel gyerekkorukat a második világháború és a kommunizmus határozta meg. Mindezek ellenére akár saját magunkon észrevehetjük azt, hogy “nem dobunk ki ételt”, vagy “jó lesz vacsorára a maradék” kezdetű mondatok hagyják el szánkat, tovább éltetve  transzgenerációs mintáinkat.
Ezek a viselkedések nem csupán modellkövetés útján szilárdulhatnak meg bennünk, hanem az akár a génjeinkig visszafejthető a folyamat. Az epigenetika azon jelenség, mely szerint bizonyos traumák részlegesen megváltoztatják genetikai felépítésünket, ezáltal szó szerint “belénk kódolva félelmünket”. A környezetünk felé mutatott eredmény egyedenként eltérő lehet, súlyosságában és megjelenési formájában egyaránt. 

Ám egy kicsit szakadjunk el a múlttól, foglalkozzunk a jelennel, pontosabban az elmúlt 20 évvel. Fordulópontként tartjuk számon az Egyesült Államokbeli ikertornyok leomlását, az emberek egymásba vetett bizalma végletekbe menően megingott. Ettől kezdve sorra követik egymást a krízishelyzetek, a felnövekvő generáció egy instabil világképet tudhat magáénak. Olyan fogalmak ágyazódnak be mindennapi tudatunkba, mint például a klímaszorongás, ökobűntudat, ami a környezetszennyezés okozta visszafordíthatatlan következményeitől és az ezek által tarkított bolygónk jövőbeli helyzetétől való félelmet és az ezzel kapcsolatos tehetetlenség okozta lelkiismeretfurdalást jelenti.
A Z generáció, tehát nagyjából 1996-2012 között született fiatalok körében ezek az események szorongásos és depresszív gondolatokat, hangulati zavarokat eredményeznek. Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2019-es kutatása szerint csupán a fent említett korosztály 45%-a nyilatkozik pozitívan a mentális egészségéről. 

A kedves olvasóban megfogalmazódhat a kérdés… Na de mit kezdjünk ezzel a helyzettel?

Mi van, ha mindenért én vagyok a felelős?!

Nos, a világot egyedül nem tudjuk megváltani, azonban tudunk változtatni, miképp viszonyulunk hozzá. Fontos megjegyezni a kollektív traumák esetében, hogy több szálon futnak, hiszen a társadalmi aspektuson túl az érintett csoportot alkotó emberek személyére szintén kifejtik hatásukat. Mivel ez egy hatalmas témakör, cikkünk a második szegmensre fókuszál.

Az ember megjelenése óta szembenéz különböző veszélyekkel, traumákkal. Erre a célra fejlődtek ki különböző megküzdési mechanizmusaink, melyek a külvilágból érkező fenyegetést hivatottak elhárítani, ezzel megakadályozva pszichológiai egonk sérülését, ami személyiségünk kulcseleme. Két fajtája a probléma- és érzelem fókuszú megküzdés, az első a kialakult helyzet, a második pedig a vele járó érzelmek feloldásával foglalkozik. Ezen mechanizmusok járhatnak jótékony, továbbá kártékony hatással az érintett életére nézve. 

Tipikus hosszútávon maladaptív megküzdési módnak számít az alkoholizmus és egyéb addikciók, valamint a disszociáció állapota, melyet egy korábbi cikkünkben vizsgáltunk közelebbről.
Történelmi például szolgál a kollektív maladaptív megküzdésre a kommunizmus során tetőfokára hágott alkoholizmus s az ebből következő öngyilkosságok száma.
A modern világban túlnyomórészt a deszenzitizáció jellemző, hiszen a folyamatosan ránk zuhanó információáradatban könnyen súlyát veszti a tömérdeknyi negatív hír.

A kollektív traumát adaptív módon kezelni szintén a korábban említett két kategória mentén lehet. 

Problémafókuszú tevékenység például klímaszorongás esetén a saját ökológiai lábnyomunk csökkentése, informálódás a témával kapcsolatban, vagy épp egy közös szemétszedő akció szervezése. 

Érzelemközpontú módok közé tartozik a kognitív torzítások csökkentése, mint mikor leállítjuk magunkat, ha katasztrofizáló gondolatörvénybe bocsátkozunk. Továbbá fontos emlékeznünk, ezek a problémák társadalmi szinten érintik az emberiséget, tehát nyugodtan kezdeményezhetünk beszélgetést róla. Már a szorongást keltő gondolatok magunkból való kiadása könnyíthet rajtunk, a kialakult diskurzus pedig hatékony ötletelésbe is futhat. 

Összegezve, tagadhatatlan tény,  hogy a kollektív traumák és őket okozó események messze túlmutatnak egy ember hatáskörén, okkal kapták “csoportot, globálist” jelentő jelzőjüket. Ennek következtében elmaradhatatlan lépés ezen jelenségek rivaldafénybe emelése a közéleti párbeszédekben, mivel ez indít el minket a tudatos társadalommá válás rögös útján. 

Ha esetleg felkeltette érdeklődésedet a téma, figyelmedbe ajánlom a következő szervezetek oldalát:

• UNICEF - Gyermekjogi Civil Koalíció - Traumaközpont 

https://unicef.hu/ezt-tesszuk-itthon/gyermekjogi-koalicio/traumakozpont 

• Traumaközpont
  https://traumakozpont.hu/ 

Források:

• Joel Vos, Pninit Russo-Netzer & Stefan E. Schulenberg (2022): Meaning in a World in Crisis: Perspectives of Societal Resilience and Growth: An Introduction to the Special Issue of the Journal of Constructivist Psychology, Journal of Constructivist Psychology, DOI: 10.1080/10720537.2022.2068710 
• M. Hoffman, T. Kruczek (2011): A Bioecological Model of Mass Trauma: Individual, Community, and Societal Effects,The Counseling Psychologist 39(8) 1087–1127
  DOI: 10.1177/0011000010397932 
• Hirschberger G (2018) Collective Trauma and the Social Construction of Meaning. Front. Psychol. 9:1441. doi: 10.3389/fpsyg.2018.01441
• Mi történik a Z generáció mentális egészségével? https://mipszi.hu/cikk/221018-mi-tortenik-z-generacio-mentalis-egeszsegevel 
• Lexikon, Pszichológiai fogalomtár
  https://megoldaskozpont.com/lexikon/ 
• Info-Társadalomtudomány, 2. szám (1987. szeptember)
  http://real-j.mtak.hu/5351/2/InfoTarsadalomtudomany_002.pdf 
• ÖKOGYÁSZ, KLÍMASZORONGÁS, ÖKOBŰNTUDAT – MIHEZ KEZDJÜNK A NEHÉZ ÉRZÉSEKKEL?
  http://korkorosgazdasag.hu/elgondolkodtato/okogyasz-klimaszorongas-okobuntudat-mihez-kezdjunk-a-nehez-erzesekkel-2/ 

A traumát vagy traumákat átélt emberek körében gyakori jelenség, hogy maga a traumatikus emlék közvetlen az események megtörténte után nem, de a későbbiekben pontosan felidézhetővé válik. Ilyenkor sok esetben merül fel az a kérdés, hogy az áldozat valójában igazat mond, vagy hogyan lehetséges az, hogy korábban nem, de most már emlékszik arra, hogy pontosan mi történt vele?

Az ismételt traumát átélő emberek körében, mikor teljesen kiszolgáltatott állapotba kerülnek gyakori jelenség, hogy az én védelmi mechanizmusa teljesen kikapcsol és így az egyén tudatállapota megváltoztatásával próbál elmenekülni a történések elől. Ebben a módosult tudatállapotban, amit disszociációnak nevezünk, a fenyegetőnek tűnő helyzeteket az egyének tudatosan érzékelik, ám paradox módon azok leválnak megszokott jelentésükről és az egyének észlelésében egyfajta torzulás jelentkezik, mely az időérzék megváltozásával és egyfajta érzéketlenséggel, testen kívüli élménnyel párosul. 

A léleknek ezt az elviselhetetlen fájdalom elleni megküzdési módját a disszociációs állapotának nevezzük, mely egyfajta hipnotikus transzállapothoz is hasonlítható. A disszociációs állapotra jellemző tünetek még az előbbiekben említettek mellett, a kritikai gondolkodás és akaratlagos cselekvés felfüggesztése, szubjektív eltávolodás, deperszonalizáció, tompultság és nyugalomérzés. 

Bár a disszociáció állapota jól definiálhatónak tűnik, mégis számos vitát okozott a klinikai gyakorlatban a fogalom helyes besorolása, na de miért is?

A disszociációs állapottal kapcsolatos vita középpontjában alapvetően az a kérdés áll, hogy a  disszociáció közvetlenül a pszichés traumával mutat összefüggést, vagy pedig mesterségesen megkonstruált állapot, mely vajon a hiányos, traumatikus emlékek kipótlásának eredményeképpen jön létre?

A disszociáció első tudományos magyarázata Janet nevéhez fűződik, aki szerint a disszociáció a traumatikus tapasztalatok integrációjának deficitjét jelezte, míg Freud elgondolásában a hisztériás tünetek következtében kialakuló elhárító mechanizmusként szerepelt. Ma már a disszociációnak két uralkodó felfogása van, melyek közül az egyik a kontinuumszemlélet, mely szerint a disszociáció fokozatokkal bíró jelenség, azaz a normál működéstől, - mint a szórakozottság, belemerülés egy játékba, - a patológiás változatig, - mint pl.: a disszociatív személyiségzavar, - terjed. A másik szemlélet, a taxonszemlélet szerint pedig, a disszociáció egy kategoriális jelenség, mely vagy jellemző valakire, vagy nem.

Onno van der Hart szerint abban az esetben, ha valakire jellemző disszociáció, amely a traumatikus tapasztalatok következtében alakul ki, és az egyén képtelen integrálni a traumatikus tapasztalatokat, akkor az egyén kénytelen több, egymástól jól vagy kevésbé jól elhatárolt személyiség részre különülni. Ezek a személyiségrészek egy része képes jól elhatárolódni a traumától, míg más részek nem is képesek szabadulni tőle, létrehozva ezzel a disszociatív személyiséget. 

De ha már a disszociáció állapotáról beszélünk, akkor még érdemes szót ejteni a duplagondol fogalmáról is. Hiszen azok a személyek, akik sorozatos traumákat szenvedtek el, - mint pl.: gyermekkori bántalmazások, szexuális abúzusok vagy például fogságban töltöttek hosszabb időt, - a módosult tudatállapotok alkalmazásában igen jártasak. Orwell szerint a duplagondol kifejezés a legtalálóbb ezen állapotoknak a leírására, így a duplagondol azt a képességet jelenti, hogy a személy egyidejűleg két, egymásnak ellentmondó nézet birtokában van és mind a kettőt igaznak is fogadja el. 

A duplagondol képessége egyrészt tudatos a traumát átélt személyek körében, hiszen tudják, hogy milyen irányban kell megváltoztatni traumatikus emlékeiket ahhoz, hogy minden részletet felfedjen, ugyanakkor a változtatás csorbát ejtene az ő valóságukon, így a duplagondol öntudatlan folyamat is, hiszen valóságukon történő változtatás a hamisítás és bűntudat érzését keltené bennük. 

A disszociáció állapotának kettősége miatt felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon ez egy adaptív vagy maladaptív viselkedési forma a traumát átélő vagy traumát átélt személyek körében?

A súlyos bántalmazó környezetben élő személyek számára a tudat disszociatív módosulása egyfajta védekezési mechanizmus lehet a történések elviselésére és lehetővé teszi a bántalmazott személyek számára a túlélést, valamint a normalitás látszatának fenntartását környezetük számára.

Azonban a veszély elmúltával a traumát átélt személyek a mélyen rögzült disszociatív megküzdési stílus következtében bagatellizálhatják azokat a környezeti és társas jelzéseket, amelyek egy lehetséges veszélyforrásra figyelmeztetnénk őket. Továbbá a disszociatív megküzdési stílus fenntartja a falakat a traumatikus emlékek és a hétköznapi tudat között, ezzel akadályozva a traumatikus élmények integrálását. Így a pszichoterápiás folyamatban kiemelt jelentőségű a disszociatív tünetek, megváltozott tudatállapotok és emlékezetkihagyások felismerése, hogy múltbéli történések feldolgozásra kerülhessenek a traumát átélt személyek esetében. 

Irodalomjegyzék:

1. Loewenstein, R. J. (2022). Dissociation debates: Everything you know is wrong. Dialogues in clinical neuroscience.
2. Hermann, L. J. (2003). Trauma és gyógyulás. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület. Budapest.

A híreket olvasva, ismerősök elmeséléseit hallgatva, de akár személyes tapasztalatokra gondolva is gyakran szembesülünk olyan történetekkel, amik a bántalmazó kapcsolatok különböző fajtáiról szólnak. Ismert, hogy bántalmazó jellegű kapcsolatok ki tudnak alakulni például a fogva tartó és a fogvatartott, a szülő és a gyerek, a szekta vezér és a szekta tag között. A második világháború példájával élve előfordult olyan eset is, hogy ilyen jellegű kapcsolat alakult ki a koncentrációs táborban az őrök és az internáltak között. De mi a magyarázat mindezek kialakulására?

A trauma képes átszínezni a világról, másokról és önmagunkról alkotott nézeteinket, de akár az elvárásainkat is. A traumás kötődés is ezen alapul. A krónikus trauma, kiváltképp, ha az az élet korai szakaszában áll fenn, kihat az egyének gondolkodására, amit a kognitív torzítás jellemez. A kognitív torzítás viszont éppen hogy erősíti a két fél közötti kapcsolatot, nem pedig a kapcsolat megszakítását segíti elő. A trauma oly’ módon változtatja meg az agyat, hogy az élet sok területén fontos szerepet játszó tényezők, mint az önbizalom, az egyéni célok és a biztonság egészen más színben tűnnek fel. Éppen emiatt nehéz észrevenni azokat a kiugró a jeleket, amik mindezek megcsorbítását borítékolják. Ennél fogva nagy a valószínűsége annak, hogy egy bántalmazó kapcsolatból egy másik bántalmazó kapcsolatba lépjenek a traumás kötődéssel bíró emberek.

A traumás kötődés két másik fontos eleme a programozottság és az ismerősség. Az élet korai szakaszában megtapasztalt, hosszan vagy visszatérően megélt trauma a fentiekben taglalt módon képes az alapvető viselkedést és gondolkodást formálni. Ez tulajdonképpen az emberek programozottsága, vagyis egy olyan tudattalan, tanult minta, amely hatással van a későbbi kapcsolatok kialakítására és működtetésére. Ebben az ismerősség játszik fontos szerepet, mert ez az, ami tudattalanul is aktiválja a korábban kialakított mintát, ezzel megismételve az egyébként diszfunkcionális dinamikát. De mi az a két jellemző, amik közösek a traumás kötődés különböző formáiban? A cím éppen erre utal: az érzelmi függőség és a kapcsolat aszimmetriája, vagyis a felek közötti egyenlőtlenség minden esetben fontos eleme a traumás kötődéssel jellemezhető kapcsolatoknak.

A trauma feldolgozása és a másokhoz való kötődési minta megváltoztatása összetett feladat, amiben egyszerre több szempontot figyelembe véve kell eljárni. A terápiás folyamatban hangsúlyt kell fektetni a következőkre:

• a tudattalan működés tudatossá tétele
• a kognitív torzítások felismerése és korrigálása
• önbizalom növelés
• magatartás, viselkedési stratégiák megváltoztatása
• kommunikáció fejlesztése
• bizalomépítés.

Forrás:

• Paul, Conti (2021). Trauma. A láthatatlan járvány. Budapest: Édesvíz Kiadó
• de YOUNG, M., & LOWRY, J. A. (1992). Traumatic Bonding: Clinical Implications in Incest. Child Welfare, 71(2), 165–175. http://www.jstor.org/stable/45398891
• Elizabeth Marchetti (2020. november 17). Is it love or is it a trauma-bond? https://psiloveyou.xyz/is-it-love-or-is-it-a-trauma-bond-d15b672f5b7e

„Értékeled a legkisebb érintés örömét is, a legkisebb falat ízét, a nevetés gyógyító hatását. Másképpen nézed a felhők játékát, az eső permetét, a köd gomolygását, a nyüzsgő világ színes kavargását. Nem csak elviseled, de megérted a csendet. Kevesebb ízt érzel, de jobban odafigyelsz rájuk. Ki tudsz mondani félelmet keltő szavakat. Tudsz akár nevetni is rajtuk. Változtál. […] Olyan előnyt kaptál, amit csak azok érezhetnek, akik jártak a Holdon. Te a létezés túlsó oldalán jártál, és gazdagon tértél vissza.”  

(Oláh Gábor: Diagnózis után, 2011)

Hogy mi is az a poszttraumás növekedés?

A trauma szó hallatán a fájdalomra, veszteségre, betegségre asszociálunk. A lelkileg legmegterhelőbb, legnehezebb eseményekre az életünkben. Bele sem gondolnánk, hogy egy traumatikus élményből erőt meríthetünk, fejlődhetünk, lehetőségeket teremthetünk. A poszttraumás növekedés (PTN) jelensége nagyfokú kihívás, életet veszélyeztető esemény hatására, az életválsággal, traumával való küzdelem során alakul ki, pozitív változást hozva a személyiség működésének öt területén: az élet fokozottabb értékelésében, a fejlődő interperszonális kapcsolatokban, a személyes erő fokozottabb érzésében, az új lehetőségek felismerésében, és a spirituális és vallási növekedésben. 

A poszttraumás növekedés funkcionális-leíró modellje

A poszttraumás növekedés (angolul: posttraumatic growth) fogalma Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun nevéhez fűződik. Azt jelenti, hogy a traumatikus életesemény hatására a személy olyan személyiségfejlődést él át, mely a trauma előtti fejlettségi állapotát megugorja, felülmúlja (ii). Tedeschi és Calhoun funkcionális-leíró modelljében a PTN öt területét nevezik meg (lásd. 1. bekezdés):

Az élet fokozottabb értékelése. Az egyén jobban megbecsüli az élet apró örömeit, a számára fennmaradt lehetőségeket. A személy fókusza a múltról, a jelenre, az „itt és most-ra” helyeződik át. 

A fejlődő interperszonális kapcsolatok. A trauma hatására sokkal fontosabbnak érzi majd a társas kapcsolatait, így több időt és energiát is fektet beléjük. A mások iránt érzett empátia, részvét növekedhet, továbbá a társas támogatottság érzése is erősödhet.

A személyes erő fokozottabb érzése. Az egyénnel történt események hatására ráébred, hogy nem csak jó, hanem rossz dolgok is megtörténhetnek az életben, azonban úgy érzi, hogy mivel egyszer már képes volt ezt megoldani, legközelebb is sikerülni fog. Továbbá növekedni fog az elégedettsége önmagával és a problémamegoldási képességével kapcsolatban.  

Új lehetőségek felismerése. A személy rájön milyen célokért kell küzdenie, és miket kell feladnia. Akár olyan életpályát is választhat, amire korábban már nagyon vágyott, vagy önkéntes tevékenységet kezdhet el végezni. 

Spirituális és vallási növekedés. Sok esetben jobban elkezdhetnek hinni Istenben, vagy valamilyen transzcendens lény létezésében, miközben érdeklődésüket az alapvető egzisztenciális kérdések felé fordíthatják. 

Egyes szerzők további területeket emelnek ki, az egészség fokozott értékelését és az egészségmagatartás pozitív irányú változását: ilyen esetben az egyén a súlyos betegsége hatására jobban elkezd vigyázni az egészségére, káros magatartásait (pl. dohányzás, mozgásszegény életmód) elhagyja és több egészségmagatartást vezet be (pl. megfelelő táplálkozás, rendszeres mozgás, szűrővizsgálatok). További terület lehet még az anyagi előnyök megtapasztalása, például betegségbiztosításból kártérítést kap, vagy korábbi munkahelye helyett egy jobban fizetőt talál. Az egyén önismerete is fejlődhet, reálisabb és komplexebb képet kaphat mind a személyisége negatív mind pozitív oldaláról.

A poszttraumás növekedés kialakulása 

Tedeschi és Calhoun három tényezőt találtak, mely összefüggésben állhat a poszttraumás növekedés (PTN) létrejöttében. Ez a trauma által indukált distressz, a sémaszétesés és a kognitív feldolgozás (ii). 

Sémaszétesés. A világot egy igazságos, biztonságos helynek képzeljük el, ahol velünk nem történhet semmi rossz. Ez a feltevés egy trauma, szerencsétlenség hatására megtörik. Az egyén nem fogja érteni, hogy ez vele, hogy történhetett meg, ez pedig jelentős distresszt, - tehát amikor negatívan értékeljük a stresszt okozó ingert - eredményez (ii). 

Kognitív feldolgozás. Az alkalmazkodáshoz szükséges, hogy a vele megtörténteket fel tudja fogni, be tudja illeszteni a gondolkodásába, így ez a meglévő alapfeltevéseit átalakítja. Kezdetben automatikusan betolakodó képek, gondolatok (például traumatikus esemény pillanatainak bevillanása) és betolakodó rágódás (intruzív rumináció) formájában jelenik meg, majd szándékos, repetitív rumináció (például okkeresés) váltja fel.  A folyamat eredménye egy új, a korábbitól eltérő világkép kialakulása lesz, mely jelentős distressz érzéssel valósul meg (ii). 

Mitől függ, hogy valakinél kialakul-e a poszttraumás növekedés?

A PTN kialakulását számos tényező befolyásolja. Az egyéni  (észlelt fenyegetettség mértéke, megküzdési kapacitás, ruminációs folyamatok, demográfiai tényezők: nem, életkor, családi állapot), szociális (társas támogatottság mértéke), traumatikus stresszorral összefüggő tényezők (például traumatikus esemény óta eltelt idő) is meghatározók. 

Források:

1. Zsigmond, O., & Rigó, A. (2019). Poszttraumás növekedés gyermekkorban daganatos betegségen átesett gyógyult fiatal felnőttek és daganatos betegségen átesett gyermekek szülei körében. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 20(4), 391-420. DOI: 10.1556/0406.20.2019.018
2. Zsuzsanna, T. (2015). A trauma pozitív hozadéka: A poszttraumás növekedés. Kuritárné Szabó Ildikó–Tisljár-Szabó Eszter (szerk.): Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna. Oriold és Társai, Budapest.
3. Oláh, G. (2011). Diagnózis után. Saxum Kiadó.

„A világot a szeparáció irányítja.”

A születésünk utáni első pillanatunkban már át is élhettük azt a meghatározó traumát, ami a legelső és legmaradandóbb élményünk a szeparációról, Otto Rank szerint minden neurózis, evilági tevékenységeink, érzéseink és félelmeink nagy részének alapja. De mégis hogyan kapcsolódhat a születésünk során átélt traumatikus elválasztódás a gyermekkori játékok motívumaihoz, a különböző állatoktól való félelemhez, esetleg a migrénhez, és számít-e, hogy egy gyermek császármetszéssel vagy hagyományos úton születik meg?

Ki volt Otto Rank és mi köze Sigmund Freudhoz?

Otto Rank (1884 – 1939) osztrák pszichoanalitikus volt, korai munkáival olyannyira kivívta Sigmund Freud elismerését, hogy egyik legnagyobb tanítványaként, szinte fogadott fiaként nevelkedhetett és dolgozhatott a Pszichoanalitikus Egyesületnél. A születés traumája kötet megjelenése jelentette azonban a törést az eleinte remek kapcsolatukban, azzal az úttörő (és Freud nézőpontjából szentségtörő) elképzeléssel, hogy a vizsgálódás középpontjába nem az alapvetően apához fűződő Ödipusz-komplexust (1) és a kasztrációs szorongást helyezte, hanem egy azt megelőző, születésünk pillanatához kötött traumát. Fontos különbség ez, ugyanis Freud átfogó, ám sok vita és kétkedés tárgyául szolgáló elméletében az ember lélektani fejlődésének, a felettes én kialakulásának és a neurózisok alapjának az Ödipusz-komplexus sikeres vagy épp sikertelen feloldását tekintette, ami csak a 3-6 éves kor történése. A preödipális időszak jelentőségének felfedezőjeként is emlegetett Rank olyan későbbi elméleti és terápiás megközelítések alapját fektette le, mint Carl Rogers személyközpontú terápiája, de számos tárgykapcsolati, humanisztikus és egzisztenciális irányzatú munkában is fellelhető hatása (így például Rollo May és Irvin D. Yalom gondolataiban).

1. Az Ödipusz-komplexus Freud elméletében a gyermek ellenkező nemű szülő iránt érzett tudattalan vágya, amely mivel nem tud beteljesülni, ideális esetben az azonos nemű szülővel való azonosulással oldódik fel. Bár leggyakrabban ezen a néven szokás emlegetni, lány gyermekeknél később Elektra-komplexusként specifikálták.

A születési trauma gondolata

Az anyaméhben eltöltött 9 hónap alatt (ideális esetben) háborítatlanul, nyugalomban és szinte Paradicsomhoz hasonlító környezetben növekszünk, ez az állapot viszont nem tart örökké. Az átmenet, tehát maga a születés az, amivel megtörténik a tökéletes közeget jelentő anyaméhtől való szeparáció, amely nem megfelelő feldolgozás után válhat a veszteségektől való túlzott félelmünké felnőttkorunkban is. Bár maga a magzati lét valóban véget ér, Rank szerint „a tudattalan valójában a felnőttkorban is változatlanul megmaradó magzati állapot”, amellyel ki is jelöli az analitikusok körében legnagyobb figyelmet kapó kérdésben, azaz a tudattalan mibenlétének meghatározásában elfoglalt álláspontját.

Minden születés traumatikus? Elkerülhető-e a születési trauma? 

A születés során átélt tapasztalatok, a szűk szülőcsatornán való átjutás fizikai értelemben vett szorongató élménye Otto Rank szerint a későbbi szorongásunk eredete (nem csak a magyar kifejezés beszédes, az angol anxiety szó gyökerei is a görög angere (fojtogató) kifejezéshez vezetnek). Ennek analógiájaként szolgáló helyzetekben, a szűk terekben minket elfogó félelemben nyilvánulhat ez meg klausztrofóbia formájában, de a migrén és az asztma nyomást és fuldoklást idéző jellege is utalhat a születési traumára. Az erre alapozó felvetés - ami mint egy gordiuszi csomót igyekszik átvágni ezt a problémát - miszerint a császármetszéssel némileg mentesülhet egy újszülött a születési traumától, sok vita tárgyává vált és azóta is nagy hatással bír a szülészeti szokásokra, anélkül, hogy az ilyen beavatkozások hasznossága és ártalmatlansága széleskörűen bizonyított lenne.

Fóbiák, játékok és művészet – születési trauma az életünkben

A szűk helyektől való félelem egy másik, közvetett megjelenése a kis állatoktól (bogaraktól, kígyóktól, csúszómászóktól) való gyakran előforduló túlzott félelem lehet, amit nem indokol semmiféle racionalitás, Rank szerint azonban ezen állatoknak az a képességük, hogy apró lyukakba képesek bemászni, kapcsolatban állhat a születésünk során átélt élménnyel. Nem csak félelem és szorongás azonban a magzati lét és a születés hagyatéka az életünkre vonatkozóan. A gyermekek játékai számos elemükben megidézik a szeparációt és újraegyesülést, amikor például bújócskáznak, vagy épp a magzati létet a ritmikus, ismétlődő mozgásos játékokkal imitálják, amik a Rank szerinti legmeghatározóbb élményeinknek a szelídített formájú újraélései lehetnek, majd később az emberi kultúrában és művészetben teljesedhetnek ki ezek a motívumok, így segítve az embereket a születés traumájának feldolgozásában.

Hogyan segíthet Rank szerint a terapeuta?

Mint azt a játék és a művészetek esetén említettük, az emberek maguk is meg tudják találni a születési trauma biztonságos és segítő jellegű újraélésének módjait, a neurotikus személyek esetében viszont szükség van terápiás munkára, amit Rank igencsak szimbolikus jelentőségű keretek között képzelt el. A hagyományosan hosszúra nyúló analitikus terápiák után többek közt az ő elképzelései nyitottak teret az időben korlátozottabb, rövidebb módszerek elterjedésének. A terapeutával való kapcsolat szerinte alkalmas arra, hogy a születéskor elveszített magzati anya-gyermek kapcsolat pótlékaként szolgáljon, majd pedig a leválással végső soron magát a születési traumát legyen lehetőség megismételni és feldolgozni, mindezt a jelképes időtartamú terápiás folyamat végén, 9 hónap után, lehetőséget adva a pszichológiai újjászületésre.

Az elmélet utóélete és hatása

Otto Rank elmélete a születés traumájáról nem tartozik a legtöbbet emlegetett és legnépszerűbb teóriák közé, és az analitikusokkal szemben gyakran megfogalmazott tudományos szkepticizmustól sem mentesülhet teljesen, hatása azonban jól tetten érhető a pre- és perinatális időszakkal foglalkozó kutatások elterjedésében és a terápiás folyamat eredményének szimbolikus „újjászületésként” való értelmezésében.

Felhasznált irodalom

• Bókay, A. (2006). Bécs, Budapest, London – a pszichoanalízis fordulata 1924-ben. Lettre, 2006 ősz (62. szám)
• Kramer, R. (2022). “No More Insight Than a Small Boy”: Rank on Freud. The Philosophical Salon
  https://thephilosophicalsalon.com/no-more-insight-than-a-small-boy-rank-on-freud/

Rank, O. (2017). A születés traumája. Oriold és társai Kiadó, Budapest